| Történelem : A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 8. AZ ARANY BULLA |
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 8. AZ ARANY BULLA
Benedek Elek 2010.02.10. 07:28
Abban, mit a költő Tiborcz szájába ad, semmi tulzás. A király elébb derüre-borura osztogatja birtokait, napról-napra kevesebb jövedelem foly be, ám azért az udvartartás fényesebb, pazarabb, mint valaha. Oly eszközökhöz kénytelen nyulni, melyek általános elégedetlenséget szülnek országszerte. Ha addig a föld népe élelemmel látta el a királyt és udvarát, annak megvolt a jogi alapja: a király a maga birtokának terméséből vette az őt illető részt. Most azonban a helyzet megváltozik. A király és udvara nem törődik azzal, hogy elajándékozott földön utazik át: megköveteli, hogy őt és udvarát ellássák élelemmel. A nép vállaira tehát kettős teher nehezedik: kétszeres adót fizet. Osztozik a földesurral is, a királylyal is. Ez azonban csak egy része az elviselhetetlen terheknek. Ott van még a pénzbeváltás. A megszorult király minduntalan úgy segít magán, hogy pénzt veret, mindég rosszabbat, folyton váltatja be a pénzt, a népet zaklatják, sanyargatják a pénzbeváltók, nincs tőlük nyugodalma. A sót, melynek oly fontos szerepe van a szegénység háztartásában, megdrágítja, ezzel is nehezítvén a nép megélhetését, a nélkül, hogy a kincstáron segített volna. Ott veszi a kölcsönt, a hol találja, gyakran erőszakkal, királyhoz nem illő módon s a megfogyatkozott királyi javak jövedelmét kölcsönök fejében leköti az izmaelitáknak és a zsidóknak. Ezek, természetesen, nem kimélik a népet: földet nem lévén joguk vásárolni, úgy segítnek magukon, ahogy tudnak. Ők hajtják be az adót, szedik a vámot, a révpénzt, ők a sójövedelem bérlői s mert ezek a bérletek bizonyára nem voltak olcsók, a föld népén hajtják be a királynak adott kölcsönöket s azoknak uzsora kamatját. forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE
ÍRTA
BENEDEK ELEK
ELSŐ KÖTET
A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG
Az arany bulla.
II. Endre adományozásai. - Az élősdi idegenek. - Bánk bán. - Gertrud királyné meggyilkolása. - Tiborcz. - A nép siralmas állapota. - Birtokpörök. - A törzsökösök és a jövevények. - Rabszolgák felszabaditása. - Az arany bulla. - Javult-e a nép helyzete? - A pannonhalmi apátság pöre a néppel. - Itélet e pörben. - A pápa a mohamedánok ellen. - Az arany bulla megujitása. - Az egyházi hatalom. - Az alsó papság szegénysége. - Már szolgarendüeket is fölvesznek a papirendbe.
A királyi hatalom és tekintély rohamos sülyedése teremti meg az arany bullát. A kép, mely az arany bulla születését megelőző időből elénk tárul, egyike a legsötétebbeknek hazánk történetében. A gyönge jellemű, oktalanul nagylelkű II. Endre, ki valóságos báb nejének, a gyászos emlékű Gertrudnak s környezetének a kezében, valósággal tetszeleg a királyi javak adományozásában. Harmincz éves uralkodása alatt a magyarországi birtokok tulnyomó része adománybirtokká válik. Ám a király első sorban az idegeneknek, Gertrud királyné németjeinek osztogatja a várföldeket és várkerületeket, azokat ruházza fel a kitünőbb tisztségekkel, s ahol csak lehet, sértő módon mellőzik a magyar urakat. A királyi javak esztelen osztogatása s az idegen urak dédelgetése csakhamar megtermi gyümölcsét: állandó pénzzavarba sodorja a királyt és udvarát s szörnyű gyülöletet fakaszt a magyar urak szivében az élősdi idegenek ellen. Nemcsak az urak, a nép szivében is. Ha kapnak is a magyar urak adományokat s kaptak sokan közülök is - nincs az adományban köszönet, mert a király nem képes számon tartani az adományozásokat: a mit ma ad, elveszi holnap s másnak adja. A vagyonbiztosságról ilyenformán szó sem lehet. A gazda nem tudja, meddig ura a földjének, a nép nem tudja, holnap kinek a földjét szántja. A földesúr büntetlenül sanyargatja a földjét művelő népet, nincs akihez igazságért forduljon szomorú sorsában s ha perre kerül a dolog úr és nép között: rendesen az úr javára döntenek.
Különösen a királyné ellen mértéktelen gyülölet szállja meg a lelkeket. Ő benne látják az ország pusztulásának okozóját, ő árasztja el családjával s élősdi szerencsevadászokkal az udvart és az országot. Csak egy szikra kell, hogy a lappangó parázs kitörjön s szörnyű itéletet tegyen a vérig sértett nemzeti önérzet. A királyné testvére meggyalázza Bánk bán nejét s a női becsület meggyalázásának értelmi szerzőjét, a királynét, 1213 őszén, midőn Pilis vidékén mulatott testvéreivel s kedvelt németjeivel, Péter ispán és Simon, Bánknak a veje, meglepik a sátorban s megölik. A király a szentföldön volt ekkor s mikor visszatért, karóba huzatta ugyan Péter ispánt és kivégeztetett másokat is, de Bánkot és többeket, kik részesek voltak a királyné meggyilkolásában, nem bántotta: nem merte bántani. Gyönge volt arra, hogy a magyar főurakkal szembe szálljon. Gyönge és szegény. Egyesek kezében nagy vagyon, a király és a nép zöme, a középnemesség s a paraszt osztály szegény. Katona József Bánk-bán-jában Tiborcznak, a szegény parasztnak keserű panasza hiven rajzolja az akkori parasztság siralmas helyzetét.
Ő (a királyné) czifra és márványos házakat
Épittet; és mi csaknem megfagyunk
Kunyhóink sövényfalai közt.
Ő csordaszámra tartja gyülevész
Szolgáit! Éppenséggel mintha minden
Hajszála egy őrzőt kivánna; sok
Meránit, olykor azt hinné az ember,
Hogy tán akasztani viszik, úgy körül
Van véve a léhütőktől; s mi egy
Rossz csőszt alig tudtunk heten fogadni.
Ő tánczmulatságokat ad szüntelen,
Úgy, mintha mindég vagy lakodalom, vagy
Keresztelője volna: és nekünk
Szivünk dobog, ha egy csaplár legény az
Utczán élőnk bukkanik, mivelhogy
A tartozás mindjárt eszünkbe jut.
A jó merániak legszebb lovon
Ficzánkolódnak, - tegnap egy kesej,
Ma szürke, holnap egy fakó: - nekünk
Feleség- s porontyainkat kell befogni.
Ha veszni éhen nem kivánkozunk.
Ők játszanak, zabálnak szüntelen,
Ugy, mintha mindenik tagocska bennök
Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
Kéményeinkről elpusztulnak a
Gólyák, mivel magunk emésztjük el
A hulladékot is. Szép földeinkből
Vadászni berkeket csinálnak, a
Hová nekünk belépni sem szabad;
S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény
Himlős gyerek megkivánván, lesujtunk
Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek:
És aki száz meg százezert rabol,
Birája lészen annak, a kit a
Szükség garast rabolni kényszerit.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Te szánsz, nagy úr? óh a magyar se gondol
Már oly sokat velünk, ha a zsebe
Tele van, - hisz a természet a szegényt
Maga arra szánta, hogy szülessen, éljen,
Dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon, és -
Meghaljon. Ugy van, úgy! Esmérni kell
Az élhetetlenek sorsát, minek-
Előtte megtudhassuk szánni is.
Abban, mit a költő Tiborcz szájába ad, semmi tulzás. A király elébb derüre-borura osztogatja birtokait, napról-napra kevesebb jövedelem foly be, ám azért az udvartartás fényesebb, pazarabb, mint valaha. Oly eszközökhöz kénytelen nyulni, melyek általános elégedetlenséget szülnek országszerte. Ha addig a föld népe élelemmel látta el a királyt és udvarát, annak megvolt a jogi alapja: a király a maga birtokának terméséből vette az őt illető részt. Most azonban a helyzet megváltozik. A király és udvara nem törődik azzal, hogy elajándékozott földön utazik át: megköveteli, hogy őt és udvarát ellássák élelemmel. A nép vállaira tehát kettős teher nehezedik: kétszeres adót fizet. Osztozik a földesurral is, a királylyal is.
Ez azonban csak egy része az elviselhetetlen terheknek. Ott van még a pénzbeváltás. A megszorult király minduntalan úgy segít magán, hogy pénzt veret, mindég rosszabbat, folyton váltatja be a pénzt, a népet zaklatják, sanyargatják a pénzbeváltók, nincs tőlük nyugodalma. A sót, melynek oly fontos szerepe van a szegénység háztartásában, megdrágítja, ezzel is nehezítvén a nép megélhetését, a nélkül, hogy a kincstáron segített volna. Ott veszi a kölcsönt, a hol találja, gyakran erőszakkal, királyhoz nem illő módon s a megfogyatkozott királyi javak jövedelmét kölcsönök fejében leköti az izmaelitáknak és a zsidóknak. Ezek, természetesen, nem kimélik a népet: földet nem lévén joguk vásárolni, úgy segítnek magukon, ahogy tudnak. Ők hajtják be az adót, szedik a vámot, a révpénzt, ők a sójövedelem bérlői s mert ezek a bérletek bizonyára nem voltak olcsók, a föld népén hajtják be a királynak adott kölcsönöket s azoknak uzsora kamatját.
E tarthatatlan állapot indítja Endrét arra, hogy most meg erőszakkal kezdi visszaszedni a már elajándékozott birtokokat. Maga a pápa biztatja erre, irván neki, hogy szerezze vissza azokat, még ha megesküdött is arra, hogy soha vissza nem veszi. Természetesen, fordultak elő jogtalan elidegenítések is, s igy a királynak nemcsak oly földeket kell visszavennie, melyeket elajándékozott, hanem olyakat is, melyeket az ő birtokából foglaltak el.
A birtokpöröknek egész tömegét őrizte meg e korból a váradi egyház jegyzőkönyve. Tudjuk, hogy Kálmán törvénye szerint csak a püspökségek és káptalanok székhelyein lehetett tűzpróbát tartani, e székhelyeken folytak le a birtokpörök is. Ily biráskodási központ volt Várad is, ide jöttek a pereskedő felek messze földről, ide jöttek igazságot nyerni a tűzpróba által. Aki a ráitélt tűzpróbát szerencsésen ki nem állotta, elvesztette pörét.
Nagyon érdekesek e pörök: általuk bepillanthatunk az az időbeli nép életébe. Megtudjuk, hogy a földnek már nagy a becse, s hogy a nép különböző osztályai féltékenyen őrzik az osztályukkal járó kiváltságokat. Látjuk, hogy az alsóbb rendű mint törekszik felsőbb rendbe jutni, amiáltal sorsa javulását remélte; viszont a felsőbb rendű nép, nevezetesen a várjobbágy mily éber szemmel őrködött, nehogy várnépbeli vagy még alsóbb rendű furfangos módon közéjük emelkedjék. Sűrün fordul elő a panasz a jött-mentek, a jövevények ellen, kik azt állítják, hogy földjük közös a várbeli népekével. Bizonyos, hogy ezek a »jövevények« sok esetben, ha nem is a honfoglalás óta laktak magyar földön, de már régibb lakosok lehettek, talán már a harmadik, negyedik nemzedék. De ismernünk kell a magyar ember ebbeli felfogását s akkor tudjuk, hogy sok száz esztendő kell ahhoz, mig a jövevénység emléke megszünik. Rendesen minden faluban van manapság is egy pár család, mely törzsökösnek tartja magát s a többi, bár őseik századok előtt költöztek oda, »jövevény« - még ha tiszta magyar fajta is.
A váradi jegyzőkönyv tanusága szerint, a tűzpróba számos esetben a jövevénységgel vádoltaknak ád igazat, kitünvén róluk, hogy nem jövevények. Az erőszakosan elfoglalt földek miatt inditott pörökben meg, ha paraszt és úr közt van a per, rendesen az úr nyeri meg a pört. Mert a nemes embertől nem követelnek tűzpróbát, elég, ha megesküszik Szent László sirja fölött. De a legérdekesebb e pörökben a különböző osztályok versenygése, küzdelme: az alsóbb osztályunak felsőbb osztályba való törekvése s a felsőbb osztályunak féltékeny vigyázása, nehogy jogtalanul közéjük jusson alsóbb osztálybeli. A várnép irigyli a várjobbágy sorsát, a várjobbágy a nemesét, a teljesen szabadét. És még a várnépek után is egész tömege következik a különféle szolganépeknek, kik meg a várnépek sorába szeretnének emelkedni. A rabszolgaság nemhogy el volna törülve, de még mindig büntetik rabszolgasággal a tolvajokat és gyilkosokat. Kálmán törvénye már megtiltotta ugyan a magyar honosságú rabszolgáknak külföldre való eladását, de bent az ország területén szabadon folyik a rabszolgák adása-vevése. A lopással vádolt Vitálist - olvassuk a váradi jegyzőkönyvben - feleségével, három fiával és két leányával 10 márkáért adják el, s a vevő mindjárt tovább adja az egész családot. Számos pör van a rabszolgák miatt. Az egyik bepöröli a másikat, hogy jogtalanul elvette a rabszolgáját s tűzpróba tesz igazságot, hogy kié a rabszolga. Arra is van eset, hogy a szülő adja el rabszolgának tulajdon vérét. A szabad embernek rabszolgával való házassága még mindig nemcsak megbecstenítő, de törvénybe ütköző is, s vád alá kerül, a ki rabszolgával köt házasságot.
De találunk eseteket a rabszolgák felszabadítására is. S itt természetesen, első sorban a papok jártak elől a jó példával. A váradi jegyzőkönyv szép vonást jegyez föl Mózes barháni papról. Turai emberek nagy nyomoruságukban a nőtestvéröket, Martinát, zálogba adták egy márkáért, de nem birták kiváltani a leányt. Mózes pap a leányt »lelke orvoslására« szabadon bocsátotta s az adósságot is elengedte. Egy Ibrahim nevű esperes meg föltételesen bocsátja szabadon Pál nevű fiatal rabszolgáját. A mig él, szolgája marad, de az ivadékai szabadokká lesznek, szabadon költözködhetnek. Rendszerint végrendeleti uton az egyházra hagyták a rabszolgákat, oly föltétellel, hogy a végrendelkező lelki üdvességeért a rabszolga valami ajándékot vigyen minden évben az egyháznak. Egy özvegy asszony, a Borza nemből való Herczeg özvegye, Agna nevű rabszolgáját az ugrai egyháznak hagyta, azzal a kikötéssel, hogy Agna minden hónapban vigyen egy rőfnyi gyertyát a boldogságos szűz oltárára. Agna egyik fiát pedig torlónak rendelte, hogy t. i. minden évben Szent Mihály napján megülje az ő torát, még pedig egy két éves tinóval, kenyérrel és öt veder sörrel. Agna másik fiát harangozónak hagyta s kiköti, hogy mindakettő nemzedékről nemzedékre megmaradjon a tisztében!
Ilyen volt a rabszolgák felszabaditása. Szabadságukat életük fogytáig adózniok kellett, maguknak és ivadékaiknak is. Természetesen, ez az adózás nem volt szabályozva, annak mértékét a végrendelkező állapította meg, ugy látszik, a felszabadítandó rabszolgával való kölcsönös egyesség utján. Mig Agna rabszolgáló fia egy két éves tinóval, kenyérrel és öt veder sörrel adózik, egy másik »felszabadított« 60 kenyeret, harmadfű tinót, három ludat, öt tyúkot, hat kupa sört és három misére való pénzt köteles beszolgáltatni Gáboregyházának. Egy másik esetben két mise, egy juh, 30 kenyér, egy lud, egy tyuk és két cseber sör van kikötve, azzal kell megülni Urug nevű rabszolgának néhai ura, Tekus torát. Ez a Tekus fia volt annak a Dénes mesterembernek, ki Szent László sírját felnyitotta s akit ezért Béla király szabaddá tett, ivadékaival együtt. A fiunak tehát már rabszolgája van, akit az egyházra hagy.
Mit bizonyítnak ezek az esetek? Bizonyítják a különböző osztályok folytonos hullámzását, a fölebb való emelkedést, s a lejebb való hanyatlást. S látjuk, hogy a szabadok teljes szabadsággal rendelkeznek saját szolganépeikkel, felszabadíthatják, eladhatják őket, kényök-kedvök szerint.
És látjuk, hogy II. Endre korában országossá lesznek a birtok-perek, községek és egyesek, egyháziak és világiak, urak és parasztok közt, s általános lesz a zür-zavar, mikor Endre is a könnyelmüen elajándékozott földeket vissza akarja szedni. A nemzet jobbjai maguk is óhajtják, hogy a király visszakapja a könnyelmüen elajándékozott földeket, de képzelhető, hogy annak a megállapítása, melyik a csakugyan könnyelmüen elajándékozott föld, nem volt könnyű dolog. A királyi tekintély és hatalom visszaállítása országos érdek volt. Nemcsak az alsóbb néposztály, de maga a köznemesség is rendkivül sokat szenvedett a főnemességtől, melynek vagyona és hatalma abban az arányban nőtt, amely arányban a királyi hatalom és vagyon fogyott. A főnemesség akkor emelkedett még csak igazán erejének, hatalmának tudatára, mikor látta, hogy Endrében nincs bátorság méltóképpen megtorolni feleségének meggyilkoltatását. A középnemesség s a nép helyzete mind türhetetlenebbé vált. De maga a főnemesség sem érezte magát biztosságban. Mit ért Endre pazar ajándékozó kedve, mikor senki sem lehetett bizonyos abban, hogy a ma kapott adományt holnap nem adja-e másnak a király? Ez a türhetetlen állapot teremti meg az arany bullát. Vissza kellett adni a királynak az őt megillető hatalmat s biztosítani a nemzetet jogában, az egyes embert igaz tulajdonában.
Az aranybullában benne van a XIII. század első felének története. Megtudjuk belőle, hogy a középnemesség ősi jogain is sulyos sérelmek estek. Megtudjuk, hogy a király már a nemes embertől is szedte az adót, a füstpénzt; hogy a »hatalmasok«, a főurak önkényesen itéltek nemes emberek dolgában; hogy szabad embereket tönkre tettek egyes főurak kedvéért; hogy a király és kisérete nemcsak a föld népét tünteti ki »látogatásával«, hanem a nemességet is, rákényszerítvén erre a királyi jövedelem megcsappanása.
De az arany bullából világosan kitünik, hogy nemcsak a király és kisérete vendégeltette meg magát a nemesekkel, hanem a nagyobb urak is követték e példát, s a merre jártak csatlósaikkal, cselédeikkel, a nép megemlegette vendégjárásukat. Nemcsakhogy megvendégeltették magokat a szegény földnépével, de prédának tekintették a nép vagyonát. Ugyanigy cselekedtek a királyi cselédek is, »a lovászok, peczérek és solymárok«. Szóval: Bánk-bán Tiborcza nem tuloz, midőn a nagy úr előtt lefösti a földnépének keserves állapotát: igazolja minden szavát az arany bulla. Látjuk a törvényből magából, hogy a várispánok, kik a király képviselői a várak területén, önkényesen elveszik a föld népének földjét, zsarolják, fosztogatják s hogy ez mennyire általános lehetett, képzelhető, mikor a törvény e hatalmas urakat, e kis királyokat, méltóságuktól való csufos megfosztással fenyegeti, ha rájuk bizonyítják, hogy tönkretették váruk népeit. Ugy látszik, hogy a várispánok, a nép legelőkelőbb rendjének, a várjobbágyoknak is erősen megnyirbálták a szabadságát, mert az arany bulla szükségesnek tartja külön fejezetben hangsulyozni, hogy a várjobbágyok fentartandók Szent Istvántól nyert szabadságukban. Ugyanigy gondoskodik a törvény a bevándorolt jövevényekről is.
Sulyos teherként nehezedett a nép vállaira a dézsmának pénzben való fizetése. A termények elszállítása sok vesződséggel járt, a papság tehát pénzben kezdette fölszedni a dézsmát, ami meg a népnek volt terhesebb, nyilván nemcsak a pénz értékének folytonos változása miatt, de általában a pénz még sokkal szükebb lehetett, semhogy a föld népe szivesebben ne fizette volna egyházi adóját terményekben. Aminthogy még ma napság is könnyebben fizet terményben, mint pénzben. Visszaállítja a törvény a természetben való menyétadót is, melyet Kálmán király vetett volt ki Horvátország népére s melyet szintén pénzben kezdettek volt szedni. A pénzváltást, a só árulást, az adószedést a törvény kiveszi a zsidók és az izmaeliták kezéből és a nemesekre bizza s nyilván a sófuvarozással sokat sanyargatott nép iránt való tekintetből, elrendeli, hogy sóraktár többé a birodalom közepén ne legyen, hanem csupán Szalacson, Szegeden és a végeken.
Mindezekből az intézkedésekből kitünik, hogy az arany bulla kiváló figyelemmel van a nép iránt. Kétségtelen, hogy első sorban a nemesség szabadságlevele az arany bulla, mely utolsó pontjával, a hires ellentállási záradékkal szabadságot ad a nemességnek, hogy a király és utódai törvényszegésének ellent mondhasson és ellentállhasson, de feltünő a földnépéről való gondoskodás is. A törvény alkotói előtt világosan állhatott a nagy gazdasági és nemzeti veszedelem, mely mihamarabb bekövetkezik, ha idejében meg nem állítják a hatalmasabb urakat a szegényebb rendű nemességgel és a néppel szemben való törvénytelen, önkényes viselkedésükben.
Ám a tények azt bizonyítják, hogy a törvény, amint szokták mondani, papiron maradt, nem volt, aki végrehajtsa. Amit belőle féligmeddig végrehajtottak: ez a könnyelmüen elajándékozott birtokok visszaszedése volt. Valóképpen erre sem II. Endre, hanem fia, Béla, az »ifjabb király« vállalkozott, számtalan ellenséget szerezvén magának ezzel a főnemesség körében. Természetesen, a birtokok e visszaszerzése a hatalmas főuraktól, nem ment oly könnyen. Sok pörösködéssel, huzavonával járt ez. Az ifjabb király, kivel majd mint IV. Béla királylyal találkozunk, különösen azokkal a főurakkal bánt el kérlelhetetlenül, kik részesek voltak anyjának a meggyilkolásában. A Hunt-Pázmánoktól, a Csákoktól s más főuraktól rengeteg birtokot szedett el, de csakhamar olvassuk, hogy II. Endre a Hunt-Pázmánoknak visszaadja a fia által elvett uradalmakat s általában folytatja könyelmű életét: pazar, adakozó s az arany bulla után épp oly üres a királyi kincstár, mint volt azelőtt s a törvény egyenes tilalma ellenére ismét csak az izmaelitákat és zsidókat használja fel pénzszerzésre.
A nép állapota egyáltalán nem javul. Az arany bulla reá vonatkozó fejezeteinek semmi hasznát sem látja. A sulyos terhek ott maradnak a vállán, s mert földesúr és szolganép közt a szolgálati viszony nincs szabályozva, sürün fordulnak elő pörök a földesurak és népeik között. A szolganép kötelességeit törvény nem szabályozza, csak régi, István király korából fenmaradt szokás s természetesen, a földesúr kénye-kedve szerint követelhet robotot és dézsmát a szolganépektől.
Hogy minő lehetett a viszony földesúr és szolganép közt, megvilágítja az a pör, mely a pannonhalmi apátság, mint földesúr és szolganépe közt folyt. Ennek a pörnek a részletei megmaradtak s e részletek érdekes világot vetnek a XIII. század gazdasági életére s a szolganép helyzetére.
Körülbelől 1226-ban történt, tehát az arany bulla keletkezése után négy esztendővel, hogy a pannonhalmi apátság szolganépei egyenesen a királyhoz fordultak, bepanaszolván az apátot, hogy a kötelesnél több munkát és dézsmát követel tőlük. II. Endre Miklós nádort küldötte ki az ügy megvizsgálására, ki aztán a régi szolgálati jog alapján ujra szabályozta az udvarnokok tartozását, azt husz pontban foglalván össze.
Lássuk e tartozásokat pontról pontra.
Aratás után hat hónapig minden hónapban be kell szolgáltatni az apátsághoz 130 akó búzát, 40 akó rozslisztet és 170 akó zabot.
A többi hat hónapban úgy Somogyban, mint az apátság egyéb birtokain, kötelesek 170 akó gabonát a malomba vinni, ott megőrletni s aztán visszavinni az apátsághoz.
Kötelesek havonként 20 akónyi közönséges lisztet (communem farinam) készíteni, az apátság gabonájából.
Minden hónapban kötelesek 10 hold földet közösen felszántani (nyilván csak szántás idején) s a felszántott földet az apátság gabonájával bevetni.
Ha az apát és a szerzetesek egyházi ügyben, akár a király udvarába, akár egyebüvé mennek, minden udvarnok köteles fuvart adni, mely utánok szállítsa a kenyérnek való lisztet.
Hasonlóképpen a többi szolgáló népek is, timárok, vargák, kovácsok s általában mindazok, kik Szent László szabadalmában mindennemű szolgálatra kötelezvék, az apát és a szerzetesek után, a hová ezek kivánják, tartoznak vinni a bort szekerükön.
Az udvarnokok tartoznak fát és vizet hordani a sütőkemenczébe és a konyhára, de a fürdőre nem. Abban a hónapban, melyben ezt a szolgálatot végzik, az illető egyház látja el őket élelemmel.
Kötelesek minden hónapban 3 taliga fát beszolgáltatni, hogy a fa el ne fogyjon a konyhán és a sütőben.
A régi kemenczét az udvarnokok renoválják s ők őrzik a kaput.
Mivelik a panonhalmi kertet.
Szent Márton ünnepére adniok kell minden háztól száz tojást, négy tyúkot és két libát; hushagyóra nemkülönben; husvétra pedig száz tojást és egy bárányt.
Ugyancsak Szent Márton napjára vagy az esetre, ha a király az apátságot meglátogatja, minden háztól jár három taliga fa (»quae vocantur eulfa«) vagyis egy öl fát.
A plébánosnak minden háztól jár egy csöbör gabona.
Ismét Szent Márton ünnepére minden falu köteles adni egy harmadfű tinót, egy cseber gabonát s egy cseber sört.
Szent Márton napjára ezenkivül még tartoznak adni az udvarnokok 30 kenyeret. És tartoznak minden háztól, minden évben, egy vizahálóra való fonalat beszállítani s kötelesek kenyérrel ellátni azt, ki a hálót köti.
Az összes udvarnokok és mindenféle népek kötelesek egy nap szénát gyüjteni, egy nap hordani és egy nap aratni.
A kovácsok tartoznak a monostor mellett egy üllőn dolgozni, a szükséges vasat azonban az apátság adja, még pedig úgy, hogy a kovácsok közül egy az apátság vasas ládájából kiválasztja a vasat. Hasonlóképpen kötelesek a szükséges vas-eszközöket, minden féle vasszerszámokat elkészíteni.
Minden faluban, úgy mint Szent László idejében, minden ház köteles úgy Somogyból, mint Zalából egy átalag bort vinni saját szekerén az apátságnak.
Minden udvarnokház két akónyi sört főz a kolostornak.
Im, ezek a tartozások, melyekre a Szent István korabeli szokásjog alapján az udvarnokok és egyéb szolganépek kötelezhetők voltak. A nádor azonban, az apátság beleegyezésével, elengedett a robotból, a közös szántásból két holdat, a Szent Márton ünnepére járó kenyérből hetvenet, korlátozta az apátnak utközben való megszállását a nép közt, elengedte a bor- bárány- és a méhtizedet: oly dolgok, melyek többnyire nem is fordulnak elő a fölsorolt szolgálati szabályzatban. Ez azonban nem elégítette ki az udvarnokokat. Különösen a vizahálóra való fonalat s a kertmivelést tartották sérelmesnek, és sokallották a dézsmát. Az is előfordul sérelmeik közt, hogy Tarjánban hat udvarnok családból »közönséges szántóvetőt« csináltak. És még egy egész sora a sérelmeknek. A különféle foglalkozású embereknek az a panaszuk, hogy megszabott kötelességükön kivül egyebet is követelnek, pld. a kovácstól, timártól - fuvarozást. A szentségtartók a miatt panaszkodnak, hogy az apát a lovukat, melylyel a szent edényeket viszik utána, elveszi tőlük s ráadásul évenként két márkát követel rajtuk a lóváltság fejében. A véneki halászoknak is volt panaszuk az apátra. Szolgálatukban meg volt határozva, hogy meddig kötelesek szállítani a halat, de az apát megkövetelte, hogy az ország határáig is szállítsák s kompjukon a Duna egyik partjáról a másra lovat, szekeret s más egyebet szállítsanak. Akiknek az volt a kötelességök, hogy az apát után egy napra való bort szállítsanak, az a panaszok, hogy az apát tulságosan megterheli a szekeröket.
A kanászok a miatt panaszkodtak, hogy rendes tartozásukon felül (két ház után egy sertés, zsír, hatvan kecskebőr s negyven akó legjobb gabona) még fuvarozásra is használják őket, hordókat kell csinálniuk s bárány-, kecske- és méh-tizedet szednek tőlük! Hasonlóképpen bántak a vágmelléki séllyei halászokkal is. Ezeknek a köteles tartozása minden ház után egy fertó, vagyis 1/4 márka volt, vagy halat és gyümölcsöt szállítsanak a kolostorba. Ezzel azonban nem elégedett meg az apátság, fuvarozást is követelt tőlük, »ha nem teszik, ütik, verik, megkoppasztják őket«. Sulyosabb természetű az ugyanodavaló jobbágyok panasza. Tőlük az apátság elvette a földeket s a vendégeknek adta, mindazonáltal ők fizették a vendégek adóját s a mellett a jobbágyi szolgálatot is teljesíteniük kellett.
Mind e panaszok s ehhez hasonlók láttára önkénytelen fölmerül a kérdés, mikor dolgoztak maguknak a szegény parasztok s ha - nem is tekintve ama tartozásokat, melyeket közösen teljesítettek, csupán azt a dézsmát s szolgálatot, mit egy-egy háztól követelt meg az apátság, - miből éltek?
Nem csoda, hogy az egyházi választott biróság, mely elé 1233-ban került a parasztok panasza, ezeknek adott igazat. A parasztok ugyanis másodizben nemcsak a királyhoz fordultak panaszukkal, hanem Jakab praenestei biboros püspökhöz is s ők ketten küldöttek ki az egyházi biróságot, melynek tagja volt Enoch domokos rendű szerzetes, Albeus mester, honti esperes és Cognoscens, a polgári jog doktora és esztergomi kanonok.
Ez a biróság a következő itéletet hozta:
Az udvarnokok nem kötelesek dézsmát fizetni. Az a hat tarjáni család visszalép az udvarnokok rendjébe s a közéjük telepedett szántó vetőket az apát távolítsa el. A »lovas legények«, kiknek az volt a panaszuk, hogy az apát jogtalanul lovat követel tőlük az ő hirnökei részére, többé erre nem kötelezhetők, s ha az apát magával viszi őket, előre adja ki a járandóságukat, maguknak és lovaiknak élelmét. Nem viheti ki az országból a lovaikat s nem személyenként, csak házanként követelheti az apát, hogy egy nap szénát gyüjtsenek, egy nap arassanak s egy nap a termés behordásában segítsenek. Igazat adott a biróság a kovácsoknak is, a szentségvivőknek is. Nemkülönben a véneki halászoknak is. Meghatározta, hogy csak Szigetfőig kötelesek szállítani a halat s egy hétnél tovább nem szabad ott tartani őket. Azoknak, kik a papok után szállítják az eleséget s bort, a szekerét nem szabad túlterhelni: csupán egy napra való eleségnek és bornak a szállítására kötelezhetők. Meghatározza a kanászok tartozását is. Öt szekér hordódongát kötelesek szállítani az apát kaposi malmába, többet nem; egyéb fuvarozásra nem kényszeríthetik s dézsmát csak a méhek után fizetnek s nem bárány és kecske-olló után is. A sellyei halászok azt az igazságot kapták, hogy csak egy fertót kötelesek fizetni házanként, vagy halat, s szállítani csupán azt a gabonát vagy bort kötelesek az apátsághoz, mit a fertó adón vásároltak. Miből kitünik, hogy tulajdonképpen nem pénzben fizették ezt az adót. A séllyei jobbágyok panaszát, akiknek a sérelme legsulyosabbnak látszik, úgy intézték el, hogy minden jobbágy kapjon husz hold földet, még pedig tiz holdat mint jobbágy, a másik tiz holdért fizessen az apátságnak. Ha azonban nem akar fizetni, nem lehet rá kényszeríteni, de ne is kapjon tiz holdnál többet, sőt ha ennek a művelésére sem képes, öt hold maradjon meg a megélhetésére, öt hold pedig az apátságra szálljon vissza. Az itélet utolsó pontja szintén igen méltányos. A gabonadézsmát a jobbágyok az apátságnak a faluban levő csűrébe hordják s nem kényszeríthetik, hogy messzibb szállítsák s általában egyéb fuvarozást is végezzenek.
Az egyházi biróság itéletében, mely az akkori viszonyok szerint, méltányos volt s kétségtelenül nagyot könnyitett a nép terhén, látszólag megnyugodott a nép, az apátság is megnyugodott abban s záradékul száz márka ezüstöt és egyházi kiközösítést állapítnak meg büntetésül, ha valamelyik fél megszegné az egyességet.
A király még 1233-ban megerősítette az itéletet, nemkülönben a pápai követ is. De a nép az igy leszállított tartozást sem tudta teljesíteni, s most már az apát ment panaszra a királyhoz. Ugy látszik, a király nagyon a szivére vette az apát panaszát, mert magát az országbirót küldöttek ki Szent-Mártonba, »a szent királyra s lelke üdvösségére« meghagyván neki, hogy igazságot szolgáltasson az apátságnak. Az országbiróval ment több főur is és megjelentek a szegény jobbágyok is s mindenféle szolganépek.
A mi most következik, rendkivül érdekes, megkapó kép. Szinte magunk előtt látjuk az összesereglett népet, mely rongyosan, mezitláb, csüggedt lélekkel, szorongva várja az apátság udvarán a nagy urak itéletét. Tudják, hogy ez az itélet nem lehet rájok kedvező, hisz csakugyan megszegték az egyességet. És nem szabad felednünk, hogy ezt a népet az apát már ki is közösítette az egyházból. Nem szabad belépnie Istennek házába, hogy ott vigaszt, enyhülést keressen nagy nyomorúságában. Ha meghal, szentelt földbe el nem temetik. Koronás főket, nagy urakat is megtört már az egyházból való kiközösítés, hát ezeket a szegény parasztokat, kiknek a templom volt mindenök, hogyne törte, alázta volna meg! És csakugyan megalázkodva, térdre borulva, könyörögve kérik a mezitlábas parasztok az apátot, hogy oldozza fel a kiközösítés alól. Az apátnak megesik a szive, feloldja őket a kiközösítés alól, de a biróság kiszabja rájok a száz márka ezüstöt, mivelhogy megtagadták a szolgálatot, a dézsmát s hamisan vádolták az apátot.
Akkor ujabb könyörgésre fogják szegények: engedjék el a pénzt is. Ám ez már, úgy látszik, nem ment oly könnyen. Maga az országbiró, »ki azt találta, hogy ez nagyon is sok volna tőlük«, könyörög az apátnak, hogy engedje el »Jézus Krisztus irgalmasságáért« a száz ezüst márkát.
Egy elszegényedett, elnyomorodott nép áll előttünk, melynek a nyomorúsága meghatja a király emberének a szivét. Egy sereg rongyos, éhes arczú Tiborcz.
Az apát elengedi a száz márkát is, de hát maga a király embere úgy találja, hogy az ura ellen fellázadó, a köteles szolgálatot és dézsmát megtagadó nép büntetlenül nem maradhat. Hadd lássa s tudja a nép országszerte, hogy büntetlenül nem lázadhat fel ura ellen. Mert az csak lázadás, ha a nép sokallja a terhét, ha a nép nem fizet, mert nincs miből! Szükség volt elrettentő példára. Hisz kétségtelen, hogy ehhez hasonló eset nem egy történt abban az időben. S hogy a világi urak népe még sulyosabb terhet viselhetett, nagyobb mértékben sinylette a főurak önkénykedését, mint az egyházak népe, mely Isten szolgáinál mégis csak több könyörületességre, emberiességre talált.
Tehát: az országbiró a »főbb lázadók« közül nehányat a fejérvári börtönbe záratott - egy hónapra, ha csak az apát meg nem könyörül rajtok s valamit el nem enged a büntetésből. A »kisebb lázadók« közül nehánynak a fejét leberetválták s úgy hordozták körül a piaczon, hadd vegyen példát róluk a nép! Mindez az arany bulla után történik s ha már most a pannonhalmi apátságnak helyzetéből az ország többi szolganépének helyzetére következtetünk, világosan áll előttünk, hogy az arany bullának a népre vonatkozó pontjai egyáltalán nem javitottak a nép állapotán, nem könnyitettek terhein. Endre gazdálkodása azután sem nélkülözheti mindazokat a pénzforrásokat, melyeknek kihasználása valóképpen a népet nyomorítja meg, ideértvén most a köznemességet is, mely ugyancsak nem látta hasznát az arany bullának. Az egyház meg valósággal feljajdult a miatt, hogy Endre - a törvény ellenére - ismét csak a zsidókat és izmaelitákat használja föl pénzszerzésre. Maga a pápa, IX. Gergely felháborodással irja az esztergomi érseknek, hogy »szerecsenek és zsidók uralkodnak a keresztényeken, és sok keresztény, leroskadván az elviselhetetlen teher alatt s látván, hogy a szerecsenek jólétnek és nagyobb szabadságnak örvendenek, hozzájok szegődnek és felveszik hitöket«. Még az is felháborítja a pápát, a mit Kálmán törvénye nemzeti szempontból, szigoruan elrendelt, hogy t. i. az izmaeliták (a pápa szerint szerecsenek) csak keresztény nővel léphetnek házasságra.
»A szerecsenek - folytatja a pápa - keresztény rabszolgákat vásárolnak, kényszerítik őket, hogy álljanak hozzájok s nem engedik, hogy gyermekeiket megkereszteljék. A szegény keresztényen pedig annyi a teher és az adó, hogy kénytelen nekik eladni gyermekeit és így lett a szabadból szolga, a keresztényből szerecsen. Összevásárolják a most megtérőben lévő kunokat (ezeknek a megtérítésén Béla, az ifjabb király buzgólkodott erősen) és azokat vagy hitökre szorítják, vagy eltérítik a kereszteléstől.« És így tovább: a zsidóknak közhivatalt ad a király, jóllehet a toledói zsinat »előrelátóan« megtiltotta ezt s ez még nem elég: a papokat és egyházaikat is sulyos adó alá vetik, a régi javadalmakat elveszik.
Az egyház erélyes föllépésének tulajdonítható, hogy 1231-ben már megujítják, átalakítják az aranybullát, még pedig a papságra nézve nagyon kedvezően. De nemcsak a papságra, a népre is kedvező a megujított törvény. Mindjárt legelől megengedi a jobbágyoknak és más szolgáló népeknek, hogy a törvénynapokon szabadon mondhassák el panaszaikat s nemcsak a király és a nádor köteles azokat meghallgatni, hanem a főpapság is. A király nem szedhet adót semmiféle nemzetű és osztályú embertől, csak azoktól, kik kincstári jószágokon laknak. Nem követelheti senkitől, hogy élelemmel ellássa őt és kiséretét. Ha valahol megszáll, azt, mit ő és kisérete elfogyaszt, fizesse meg. Ugyanígy fizessék meg a főurak, a nemesek is. Ha perre kerül vendég és gazda közt, elég, ha három falubeli megesküszik a gazda mellett: a királyi biróság vagy a földesur teljes kárpótlásra itéli a vendéget. S ha valaki megtagadná az igazságszolgáltatást, a megyés püspök átkozza ki. A király közmunkára, nevezetesen gyepük vágására, árkok ásására, kerítések készítésére vagy bárminő királyi építésre és műhelyben való dolgozásra nem kényszerítheti a nemesek és az egyházak népeit, csupán a maga népeit, tehát a várnépeket s más szolgákat, kik kincstári földeken éltek. Pontosan meghatározza az adószedést is. »A huszadrészen felül, mondja a törvény - mely régi időtől fogva megilleti a királyt, más dézsmát nem követelünk, mert az sanyargatja a népet«, vagyis fenmarad a régi terményadó, mit az egyház is fizetett. Nyestadó fejében 4 fontot szednek (a későbbi garas) s ennek harmadrésze a földesuré, egyharmada a királyé. A népre gondol a törvény ott is, hol elrendeli, hogy a király a törvényesen elitéltnek lefoglalhatja a jószágát, el is adományozhatja, de falvait, tanyáit nem szabad elégetnie, hogy ura bünéért ne szenvedjen a nép. A törvény többi része igazi elégtétel a felháborodott pápának. A papi rendet s általában az egyházi ügyeket teljesen kiveszi a világi biróság alól, az első bullának az izmaelitákra és zsidókra vonatkozó pontjait ujra megerősíti, de mindez eltörpül ama nagy hatalom mellett, mit a törvény az egyház kezébe ad, midőn az arany bulla utolsó pontját akként módosítja, hogy, ha a király nem tartja meg a törvényeket, az esztergomi érseknek jogában áll »előzetes törvényes megintés után a királyt és utódjait a kiátkozás bilincsével megkötözni«.
Előrelátható volt, hogy ez a kiátkozás mielébb bekövetkezik. És csakugyan már a következő évben, 1232-ben, az érsek nemcsak a királyt, hanem az egész országot egyházi átok alá helyezte, jóllehet arra, hogy az országot is átok alá vesse, nem adott jogot a törvény. De csak így törhette meg igazán a királyi hatalmat, csak így zúdíthatta fel a vakbuzgó népet »a szerecsenek« ellen, aminthogy az egész kiátkozás éle a szerecsenek ellen irányúl. E pillanatban az egyház a legfőbb hatalom. Egyházi átok alá kerülnek mind a király tanácsosai: Dénes nádorispán, akit azzal vádoltak, hogy sok egyházi embert kifosztott, János pozsonyi prépostot felpofoztatta, a szerecseneket jószágain tartotta; Sámuel kamarai ispán, akit eretnekséggel gyanusítottak. Megtiltja minden kereszténynek, hogy szerecsenekkel bármi kereskedést folytasson, mig a szerecsenek szolgálatukból el nem bocsátják a keresztényeket.
Ennek az okmánynak minden sorából kitűnik, hogy az érseket nem azok a sérelmek tüzelték megtorlásra, melyeket a király és tanácsosai akár a nemzeti szabadságon, akár a nép anyagi érdekein ejtettek. Tisztán és kizárólag az egyház hatalmának a biztosítása a fő czél, minden egyéb mellékes. Nagy, a nép minden rétegére kiterjedő hatása volt ennek az egyházi átoknak: a helyzet tarthatatlanná vált. A mi nem rég a pannonhalmi apátság népével történt, most az egész ország népével történik: bezárultak előtte a templomok ajtai, a harangok elnémultak, a halottakat megszenteletlen földbe temették, a házasságokat a pap nem áldotta meg - képzelhető-e ennél nagyobb büntetés egy népre, mely lelkében vallásos, mely sanyarú sorsában egyedül Istenházában talált enyhülést! És bünhődnie kell ártatlanul, a király és az urak büneiért!
A könyelmü, de vallásos király elébb csak kesereg, méltatlankodik az erős leczkén, de csakhamar teljesen megtörik s a királyi hatalmat teljesen kiszolgáltatja az egyháznak, 1233-ban kelt oklevelével. Amit a nemesség még meg akart menteni az arany bullában, azt most az egyház szertetépi: övé a legfőbb hatalom, nem gondolván meg, hogy a királyi hatalomra még szüksége lehet. Mert az Endrétől kicsikart oklevél csakis az egyház érdekeivel törődik. Csudálatos vakság lepi meg az egyház főbb embereit: az ország bajait nem látják, a nép kiáltó nyomorúságát nem hallják, nem lebegnek előttük magasabb nemzeti czélok, ők most csak az egyház hatalmának megszilárdításán, az egyház vagyonának növelésén buzgólkodnak.
Az izmaeliták szereplése bántja leginkább az egyházat, ezeket akarja első sorban lehetetlenné tenni. Hogy megnyerje a kereszténységnek s ezzel beleolvassza a magyar nemzetbe, szóval: folytassa Kálmán nemzeti politikáját, arra egyáltalán nem gondolt. Természetesen, első követelés, hogy a király ne tartson se zsidó, se izmaelita tisztviselőt, ezek meg ne tarthassanak keresztény szolgákat, ne éljenek együtt keresztény asszonynyal. A ki ez ellen vét, veszítse el vagyonát s adják el kereszténynek. Vagyis a rabszolgatartás büntetése - rabszolgaság, a mi egyáltalán nem egyezik meg a keresztény vallás szellemével, hivatásával. Az, hogy a keresztény ember szolgája a kereszténynek, nem bántja a pápai követet; hogy a nép roskadozik az adó és a robot nagy terhe alatt, ez őt meg nem hatja, s az Endrétől kicsikart oklevél alig egyéb, mint gondosan megszerkesztett adósságlevél, mely azt sorolja föl, hogy mivel tartozik a király az egyháznak, hogy mennyi pénzt és milyet s mennyi sót s más egyebet fizessen az egyes egyházaknak.
Ime: az egyházak szabadon hordhassák magukhoz a nekik járó sót és tartsák a sótisztnek és az illető főpapnak pecséte alatt egészen Szent István napja után egy hétig. Attól fogva kisasszonynapig, tehát augusztus 27-től szeptember 8-ig a király megfizeti nekik a só árát, a megállapítás szerint. Ha pedig a sótisztek át nem vennék a kitüzött idő alatt, az egyházak szabadon eladhatják a sót.
Nagy jövedelmet biztosított ez az egyháznak, tudván, hogy egy »tyminus« sónak 8-10 márka volt az ára (egy tyminus Marczali szerint 5-600 mázsa lehetett) a szerint, amint az egyház maga szállítja vagy nem. De ez a 8-10 márkás ár csak a tengelyen való szállításnál volt; ha vizén szállitották, egy »tyminus« sóért 25-26 márka járt az egyháznak. Az oklevél felsorolja aztán a különböző püspökségeket és apátságokat, melyik hány tyminus sót kap. S mert a király öt évig nem fizette ezt az »adót«, erre az öt esztendőre 10 ezer márkát számítnak föl.
Házassági és hitbér-perekben csak az egyház itélhet, egyházi személyek ügyei az egyházi szék elé tartoznak, csupán a birtokperekben itélhet a király. Papok és egyházi személyek sem adót, sem semmi kirovást nem fizetnek.
Szóval: az egyház a legapróbb részletekig gondoskodik a maga hatalmának és anyagi gyarapodásának biztosításáról.
Csalódnék azonban, aki azt hinné, hogy az alsóbb papságnak irigylésre méltó volt az anyagi helyzete. Ugyanabban az időben, mikor az egyház magát a királyt megadóztatja, az alsóbb papság sokat panaszkodik nyomorúságos állapota miatt, a püspökök és esperesek a szegény plébánosok dézsmáját erősen dézsmálták, s mert e miatt nem nagy a vágyakozás a papi pálya után, most már fölveszik a papi rendbe a szolgarendből származókat is, kiket még nem oly rég zsinati végzés zárt el ettől a pályától.
Az egyház e tulságos nagy hatalmában tehát nincs haszna az alsóbb rendű papságnak, a népnek még kevésbbé, csupán arra való, hogy a királyi hatalmat meggyengítse, a királyi tekintélyt megalázza. A főnemesség is elégedetlen, mert nem tudja, mit mondhat igazán magáénak s azok is, kik Endre könnyelmüségét ki tudták zsákmányolni, nem lehettek nyugodtak, mert a jövendő király, IV. Béla, már mint ifjabb király megmutatta, hogy a könnyelmű gazdálkodásnak nem barátja s a mint apja örökébe lép, minden erejével visszaállítani igyekszik a királyi hatalom régi fényét és erejét.
És csakugyan mint koronás király, a már megkezdett uton haladott tovább. De utjában csakhamar megakasztotta az a nagy nemzeti dráma, melynek tatárjárás a neve.
Erről lesz szó a következő fejezetben.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
