|
TIBORCA történe III. 14.
Bóna Mária Ilona 2010.02.09. 10:20
Ismét hosszas és ádáz viták következtek az életünkben. Keserűen kérdeztem férjemtől: - Miért van az, hogy még édesanyád sem ért meg engem? Miért van az, hogy szegényke itt fekszik leszázalékolt rokkant nyugdíjasként, mert annyira tönkrement a háztartási munka- gyermekszülés- nevelés kötelezettségei-; a háztáji művelése és a gyári munkaközepette, hogy már a második protézist koptatta el a jobboldali csípőizülete helyén és még mindig, neki is csak az számít munkának, amit a gyárban adnakaz ember számára?! Nem tudtam egyikőjüket sem meggyőzni arról, hogy nem vagyok "munkanélküli" attól, hogy nem vagyok állásban. Férjem rábeszélésére végül is "beláttam", hogy már rég megszerezhettem volna a "mérlegképes könyvelői"képesítést, mert - szerinte - azzal ma már "nagyon jó pénzeket lehet keresni". Ekkorra sok "profitorientált" oktatási iroda kínálta az átképzési, továbbképzési lehetőségeket. Nekem azonban nem volt pénzem a tandíjra. Nem volt mit tenni, elmentem a lakóhelyem szerint illetékes Munkaügyi Hivatalba és "regisztráltattam" magamat, mint "munkanélküli"-t.
TIBORCA története
III. f., 14. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Ötszakmás "munkanélküli"
Azzal, hogy ismét állás nélkülivé váltam, vagyis nem vehettem részt a társadalmi munkamegosztásban, nem tudtam "jó fogyasztója" sem lenni. Kénytelen voltam, mint a gyes ideje alatt - berendezkedni az ősi, önellátó háztartásra.
Ez azt jelentette, hogy magunk készítette bútorokkal, és használati tárgyakkal rendeztük be az otthonunkat; az általam szabott, varrt és stoppolt ruhákban jártunk, még a cipőket is megtanultam megsarkalni, megragasztani, vagy varrni; a hajunkat magam fodrászoltam; üdítő helyett, literszám készítettem kamaszodó fiaimnak a teát (kevés cukorral); olyan ételeket főztem, amihez nem kellett a konyhakész termékeket megvásárolni.
Tettem mindezt akkor, amikor nem is számított embernek, aki nem márkajelzéses cuccokkal "villogott."
Egy alkalommal kiszámoltam, hogy az "adósok ügyintézőjeként" keresett fizetésemnek a kétszeresét is "megtermeltem" ily módon havonta, miközben mindig elérhető távolságban voltam gyermekeim, családom számára.
Már nem is éreztem szükségét annak, hogy nekem mások adjanak munkát. Olyan ötven év körüli, nagycsaládos ember voltam, akit kifejezetten zavart az, ha feltételezték rólam: másoknak kell elmondani mi a dolgom otthon és a világban.
Ekkorra olyan életprogrammal rendelkeztem, amelybe nem fért bele egy akármilyen cég bérmunkában végezhető tevékenysége. A nap huszonnégy órájában az egész ország felnövekvő ifjúsága és ezen belül gyermekeim sorsáért aggódtam, miközben olyan életstratégián gondolkodtam, amellyel át lehetett volna menteni a jövő számára mindazt, amitől működőképesek voltak régen a családok.
Tudtam, hogy a két világháború között már tettek politikusok, tudósok erőfeszítéseket arra, hogy egy régi-új szokásrenddel új hagyományt teremtsenek. Akkor, a trianoni "békekötés" miatti össznépi sokkos állapotból kellett az ország lakosságát fölrázni, életben tartani.
Most, viszont a "rendszerváltozás" okozta krízishelyzetek kezelésére lett volna szükség a hagyományteremtő erőkre, ötletekre. Azt is tudtam, hogy mindig könnyebb volt a dolguk a hagyományt követőknek, mint az új hagyományokat kiötlőknek!
Ugyanakkor egész gyerekkorom, ifjúságom arról szólt, hogy a régi hagyományokat el kellett(!) felejteni, az újak pedig csak intézményesen működhettek.
A rendszerváltozáskor pont ezen intézmények szűntek meg az elsők között úgy, hogy az úgynevezett civil szerveződések, "nonprofit szervezetek" még nem vették át a helyüket. Azért fogtam bele néprajzi, genealógiai, szociokulturális magánkutatásba és tanulásba, hogy minél képzettebben tudjak - először önmagunkon, majd rászoruló embertársaimon segíteni.
*
(1976-tól írtam le a tapasztalataimat - először, a "falkórságtól" szenvedő, "gyes"-es(=gyermekgondozási segélyen lévő) kismama panaszairól, majd a lakótelepi életmóddal járó társadalmi- és magánéleti elidegenedésről; később arról írtam történeteket és tudósításokat, amit szülővé válásunkkor tapasztaltam saját családomban és tágabb környezetemben. Ezeket az írásokat megküldtem a témával foglalkozó médiának. Egy alkalommal szerepeltem a Magyar Rádió "Lányok, asszonyok" című műsorában (1976.), majd a Nők Lapjában (1983.) és a Magyar Ifjúságban (1985.). A "Gyermekünk" című családi lapban (1985.) megjelent egy egész oldalas írásom "Üzenet" címmel a "nyitott házasság"-ról. Azt hiszem, grafomániám már az olvasónapló írással kezdődött. Először bronz-, majd ezüst- és végül: arany díjat nyertem a szakmunkásképzőben szervezett "József Attila Olvasómozgalom"-ban. Szakonyi Károlytól, az akkor még ifjú írótól vehettem át az aranyérmet és az ajándék-vásárlási könyvutalványokat.
Novelláimat 1983 óta küldtem el a különböző pályázatokra. Díjat azonban, csak 1998-ban http://furaila.xfree.hu/55534 sikerült nyerni.
Hiábavalóságnak tűnik mindez, hiszen valamikor én varrónőként kezdtem kenyérkereső munkásságomat, így senki nem érti, hogy miért nem marad a "suszter a kaptafánál"?
Úgy látszik ez egy magyar átok, mert József Attilát is eltanácsolta a pályáról Horger Antal, egyetemi oktató.
Munkácsy Mihály itthon "csak" egy asztalos volt és Párizsban lett ünnepelt festő. Manapság, pedig milliárdos értékű festményei visszaszerzéséért pereskedik a magyar állam a külföldi tulajdonosokkal... A példák hosszú sorával folytathatnám, azonban nem szeretném, ha visszatetszővé válna a párhuzamba állításuk saját, szerény kultúrpedagógiai erőfeszítéseimmel. Inkább visszatérek történetemhez.)
*
Anyósanyám 1993 őszén ismét kórházba került. Fel kellett agyondolgozott szervezetét erősíteni, mert egy újabb csípőprotézist szerettek volna az elkopott sajátja helyett a testébe beoperálni.
Férjem minden nap ment édesanyját meglátogatni. Egy-egy alkalommal én is bementem hozzá. Ilyenkor nagyon meghitten beszélgettünk, mint "anya- a lányával" szokás jobb családokban. Majd a kórház után nálunk lábadozott.
Egy alkalommal szóba jött, hogy "nem dolgozom" és ez milyen "felelőtlenség" a három gyerekemmel és férjemmel szemben.
Ekkor értettem meg, hogy férjem félelmeit anyja félelmei táplálják. Megértettem, hogy édesapja korai elvesztése miatt annyira hiányzik a férfias, családfői szemlélet a gondolkodásából, identitásából, hogy rettegett acsaládfenntartói "szerep" felvállalásától. "Tudat alatt" úgy érezte: bármikor őt is elviheti a szívinfarktus, mint édesapját.
Én meg attól rettegtem örökké, hogy valakik jönnek és elveszik tőlem gyermekeinket, még mielőtt sikeresen fölnevelhetném őket! Valószínű azért, mert egész addigi életemben, mindig, mindent elvettek tőlem!
Szegény gyerekeink! Nehéz lehetett nekik! Biztosan nem volt könnyű két szorongó, örökösen túlkompenzáló ember gyerekének lenni!
Ismét hosszas és ádáz viták következtek az életünkben. Keserűen kérdeztem férjemtől:
- Miért van az, hogy még édesanyád sem ért meg engem? Miért van az, hogy szegényke itt fekszik leszázalékolt rokkant nyugdíjasként, mert annyira tönkrement a háztartási munka- gyermekszülés- nevelés kötelezettségei-; a háztáji művelése és a gyári munkaközepette, hogy már a második protézist koptatta el a jobboldali csípőizülete helyén és még mindig, neki is csak az számít munkának, amit a gyárban adnakaz ember számára?!
Nem tudtam egyikőjüket sem meggyőzni arról, hogy nem vagyok "munkanélküli" attól, hogy nem vagyok állásban.
Férjem rábeszélésére végül is "beláttam", hogy már rég megszerezhettem volna a "mérlegképes könyvelői"képesítést, mert - szerinte - azzal ma már "nagyon jó pénzeket lehet keresni". Ekkorra sok "profitorientált" oktatási iroda kínálta az átképzési, továbbképzési lehetőségeket.
Nekem azonban nem volt pénzem a tandíjra. Nem volt mit tenni, elmentem a lakóhelyem szerint illetékes Munkaügyi Hivatalba és "regisztráltattam" magamat, mint "munkanélküli"-t.
Egy lakótelepi óvodát szüntettek meg és rendeztek be a Hivatal számára. Postahivatali elrendezésben ültek volna az ablakok mögött az ügyintézők. Minden ablak mögötti fülke íróasztalán egy-egy számítógép hirdette a "jólfelszereltséget".
A baj csak az volt, hogy az öt-hat fülkéből csak egy-kettő "üzemelt" és a számítógépek közül is csak egyetlen-egy működött. Megérzésem sajnos beigazolódott, valóban úgy kezelték az ügyeik intézésére színeik elé járult szerencsétlen állampolgárokat, mint ráérős munkanélkülieket.
Aznap, amikor "ügyfélfogadás" volt, már korán reggel ott sorakoztunk az ajtó előtt és még így is órákat vett igénybe, hogy az ablakhoz járulhassunk. Mindenki kapott egy sorszámot mellyel várni kellett a sorunkra. Amikor az illetékes ablakhoz kerültem és elmondtam, hogy mit szeretnék, átirányítottak a másik ablakhoz, ahol - mire dél körül rám került a sor - közölték velem, hogy:
- "Jöjjön vissza holnapután, mert mára már nem tudunk több ügyféllel foglalkozni!"
- "Miért csak holnapután?" kérdeztem megszeppenve.
- "Nem tud olvasni? Ki van írva a kapu fölé szerelt táblára, hogy csütörtökön az ügyfélfogadás szünetel. Valamikor föl kell dolgozni a sok ügyiratot!"
Kifelé menet föltekintettem arra a bizonyos táblára. S ekkor megértettem, hogy miért nem tűnt föl a csütörtöki szünnap, ugyanis, az eső teljesen fakóra mosta a feliratot.
És: ez a negatív megkülönböztetés nemcsak engem érintett, hanem számos negyven éven felüli "munkanélkülit" is! Meg kellett tapasztalnom, hogy az addigi életemben, életünkben elszenvedett diszkriminációk sora nemhogy megszűnt volna a rendszerváltozás nevezetű folyamattal, hanem fokozottabb mértékben folytatódik. Még soha, sehol nem találkoztam annyi kiszolgáltatott, emberi méltóságában megalázott emberrel, mint ott!
Még soha, sehol nem éreztem annyira, hogy az egyszerű állampolgárral fizettetik meg a rendszerváltozás nevezetű változást, mint ott!
Mintha minden ügyintéző azt sugározta volna magából, hogy: "Kell ez nektek? Nesze nektek rendszerváltozás!Nem volt jó, ahogy gondoskodtunk rólatok, most itt van, egyétek meg, amit főztetek!"
Újra megjelentem, amikorra visszarendeltek és nagyon fegyelmezetten várakoztam. Végre az illetékes ablakhoz kerülve előadtam, miközben átnyújtottam az érettségi bizonyítványom:
- képesített könyvelői munkakörben szeretnék elhelyezkedni.
Az volt a válasz újra és újra, hogy:
- Nem keresnek középfokú végzettségű könyvelőt, sem gépírót, sem ügyintézőt.
Minden áron szerettem volna valamilyen pénzkereső foglalkozást találni. Azonban rá kellett jönnöm arra, hogy kifutottam már abból a korból, amikor mások bizalommal rám bíznák vállalkozásuk ügyintézését, könyvelését.
Tehát, olyasmit kell tanulnom, amivel saját vállalkozást hozhatok létre. Ezért, előadtam azt a kérésemet, hogy
- mérlegképes könyvelőitanfolyamra szeretnék menni.
Úgy tudtam, hogy az fölsőfokú végzettségnek számít és feljogosít egy könyvelői iroda létrehozására. Vagyis, saját vállalkozás létesítésére.
Fölháborodva utasítottak el. Közölték velem, hogy
- legalább öt év könyvelői gyakorlattal eltöltött időt kell igazolnia ahhoz, hogy a Hivatal kifizesse a 200.000 Ft tanulmányi díjat! "Valamit, valamiért!"
A könnyeimet nyelve, egész testemben reszketve mentem haza és vártam férjemet, hogy most aztán hogyan tovább?
*
Akkor érettségiztem, vagyis képesítőztem könyvvitelből, amikor megszületett első gyermekünk. Őt, azután – három év múlva követte a második, majd újabb három év múlva a harmadik. Kilenc évig voltam gyermekgondozási- fizetés nélküli szabadságon. Ilyen körülmények között nem volt módom a „hivatalos” gyakorlatszerzésre könyvelésből.
Azon kívül, hogy leszidott, mint egy kisgyereket, amiért ilyen „élhetetlenül” képtelen vagyok képviselni saját érdekemet, megjegyezte:
- Te döntöttél a gyerekszülés mellett. Ha akkor, az érettségi után azonnal továbbtanulsz közgazdasági vonalon, akkor ma már minimum osztályvezető lehetnél.
- Hogyan mondhatsz ilyet? Mintha nem tudnád, hogy nekem élethivatásom a gyereknevelés. Soha nem szerettem volna mást, mint kicsi gyerekeket tanítani. Azért is szerettem volna tanító lenni! De nem lehettem. Csak azt nem tudom, hogy miért?
- Tudomásul vehetnéd végre, hogy én sem „szerelemből” tanultam a számvitelen tovább. A cég ide küldött és nekem oda kellett(!) menni. Mi lenne velünk, ha én is gyerekkori ábrándjaimat kergetném, még negyven évesen is? Meg kell élnünk. Valakinek el kell tartania a családot! Mi lenne, ha én is a hobbimnak élnék, mint te?
- Az élethivatás nem hobbi! Én azzal a tudattal szültem a három gyereket, hogy ismertem képességeimet. Tudtam, hogy a „jég hátán” is elő tudom teremteni a megélhetéshez szükségest!
- Az, még a legrosszabb álmomban sem fordult elő, hogy majd a mindenkori hatalommal kerülök szembe minden, ez-irányú törekvésem alkalmával!
- Nem kéne a saját tehetetlenséged miatt másokat hibáztatni olyasmiért, amiről csak te tehetsz!
- Mire gondolsz? Hogy érted ezt?
- Nem kényszerített senki arra, hogy három gyereket szülj! Te döntöttél így!
- Hát ez nem igaz, hogy ennyire elvakult legyen valaki! Elvakult és „feledékeny”!
- Én nem felejtettem el semmit. Azt is nagyon jól tudom, hogy csak a véremet szívja mindenki és még csak nem is panaszkodhatok!
- Igen is feledékeny vagy, mert elfelejtetted, hogy milyen lelkiismereti válságon mentem keresztül, amikor előre „vállalni” kellett, szabályos szerződéssel, hogy szülök két gyereket! Úgy írtam alá, hogy volt már halvaszülésem, vetélésem és azt hittem soha nem lehet többé gyerekem!
Nekem isteni ajándék volt, amikor Orsi, Nándi, majd Misi megszületett! Ezt az „ajándékot” ki kellett érdemelnem! Mégpedig azzal, hogy megtanultam anyául és büszke vagyok arra, hogy van három gyerekem, akik a „véremet” szívják!
Te, viszont nem tanultál meg „apául” és ezért nem vagy büszke arra, hogy ilyen szép családod van! Nem vagy büszke a saját három gyerekedre és arra, hogy van, aki a „véredet szívja”!
Ezt az utolsó mondatot már sírva, kiabálva mondtam és döbbenten látnom kellett, hogy míg én a feldúltságtól és az elfojtott indulattól olyan voltam, mint egy lefojtott vulkánkitörés, férjem ültő helyében elaludt.
Egész éjjel nem aludtam a kétségbeeséstől. Még elszántabban kerestem a megoldást, amit egy újsághirdetésben véltem megtalálni…
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
