|
TIBORCA történe III. 13.
Bóna Mária Ilona 2010.02.09. 10:19
Mint mindig, ha egy kicsit is sínen volt az életem, megjelent a színen Györgyi. Sírva, zokogva, hosszasan elmesélte telefonon, hogy: - Apa kérésére felszólítottam K. L.-t, hogy: "Soha többé be ne tegye a lábát a szüleim házába, mert föl fogom jelenteni...!" Kifejeztem sajnálkozásomat, de elképzelni sem tudtam, hogyan segíthetnék. Már naponta többször is megismételte a telefonos sírdogálást, amikor főnököm figyelmeztetett a dolgomra. Szégyentől fortyogó haraggal gondoltam "testvéremre", akit legközelebb megkértem: fogja rövidebbre, mert nem szeretem a családi szennyes taglalását, főleg nem munkahelyen! Erre zokogva hívott tíz perc múlva, hogy: - Ilus, le tudsz jönni pár percre? Itt várlak az utcán. Majd, amikor eljött a hétvége, akkor meg anya jött át sírdogálni, hogy szeretné L…-t fölhívni. „Szüleim" arra való hivatkozással nem vezették be a telefont, mondván: - Ti itt laktok a szomszédban és nektek úgyis van telefonotok. Férjem szemei villámot szórtak. Gyerekeim úgy bevették magukat a szobáikba, mintha elköltöztek volna otthonról. Számukra a "nagymama" és "nagypapa" megtestesítette mindazt, amit megvetettek, elítéltek és abszolút erkölcstelennek tartottak.Legszívesebben már elköltöztünk volna máshova, és máshol építkeztünk volna, ha el tudtuk volna adni a házat. TIBORCA története
III. f., 13. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Hogy lehet a hátralékot gerjeszteni?
Munkahelyemen nehezen tudtam megszokni azt a fajta önállótlanságot, ami a gépírói munkakörrel járt. Amikor telefonon érdeklődtek az ügyfelek és bele-belenéztem az ügyiratokba, hogy hiteles felvilágosítást adhassak: rájöttem azokra a problémákra, amelyek jobb szervezéssel kiiktathatók lehettek volna. Sokáig nem mertem szólni.
Egy napon azonban olyan fölháborító dolog történt, amit nem tudtam szó nélkül elviselni:
Egy kismama érkezett a "pénztári zárás" után pár perccel befizetni díjhátralékát. A fiatal anyuka - karjában tartva csecsemőjét, miközben a nagyobbik, tipegő korút csitítgatta - könyörögve kérte a főnöknőt.
- Legyen tekintettel ránk, mert, ha most nem fizetem be a hátralékot, másnap kikapcsolják a mérőórát és akkor, hogyan gondoskodjak a két kicsi gyerekről?"
A főnöknő válasz helyett nagy robajjal becsapta a pénztári ablakot, a kétségbeesett kismama, pedig sírva-kérlelve kopogtatta azt. A pici baba is keserves sírásba kezdett. Míg a főnöknő telefonon megkérdezte "nagyfőnökét", hogy mit tegyen, addig kinyitottam az ablakot és megpróbáltam segíteni. A kismama elmondta, hogy:
- Sokáig kórházban voltam a szülés előtt és után. Nagyobbik gyerekem ez alatt a nagymamánál volt vidéken; férjem pedig külföldön vállalt munkát, hogy pótolni tudjuk a gyes miatt kiesett keresetet. Így a lezárt lakásba a díjbeszedő nem tudott bemenni. A fölszólításokat sem vette át soha senki. Nem is tudtam róla, hogy már a mérőkikapcsolásnál tartanak!
Az esetet követően a "nagyfőnök" átszervezte a csoport munkáját. Lehetőséget kaptam arra, hogy könyvelhessek és két gépírónőt vettek föl a helyemre.
Betekintést nyerhettem emberi sorsokba, családi tragédiákba, mert nekem a kinyitott dosszié nemcsak egy elintézésre váró ügyirat volt. A fizetésképtelenség tragédiái fokozták segítő szándékomat és munkabírásomat.
Nekem ettől kezdve nem munkaidőm volt, hanem munkám! Alig vártam minden nap, hogy beérjek és folytathassam az előzőleg abbahagyott, vagy félbehagyott ügyintézést, könyvelést!
*
Mint mindig, ha egy kicsit is sínen volt az életem, megjelent a színen Györgyi. Sírva, zokogva, hosszasan elmesélte telefonon, hogy:
- Apa kérésére felszólítottam K. L.-t, hogy: "Soha többé be ne tegye a lábát a szüleim házába, mert föl fogom jelenteni...!"
Kifejeztem sajnálkozásomat, de elképzelni sem tudtam, hogyan segíthetnék. Már naponta többször is megismételte a telefonos sírdogálást, amikor főnököm figyelmeztetett a dolgomra.
Szégyentől fortyogó haraggal gondoltam "testvéremre", akit legközelebb megkértem: fogja rövidebbre, mert nem szeretem a családi szennyes taglalását, főleg nem munkahelyen! Erre zokogva hívott tíz perc múlva, hogy:
- Ilus, le tudsz jönni pár percre? Itt várlak az utcán.
Rémülten gondoltam arra, hogy milyen nagy lehet a baj és én meg milyen könnyen vettem az egészet. Azonnal elkértem magam a főnökasszonytól.
Alig értem vissza munkahelyemre, miután végighallgattam azt, amit már telefonon is elmondott - az oly ismerős gyűlölettel és csúnya szavakkal "fűszerezve"-, ismét fölszóltak a földszinti irodából, hogy keresnek.
Akkor meg K.L. állt ott a lépcsőházban. Elpanaszolta, hogy milyen "becstelenül" járt el a "húgom" vele szemben és a feleségét sem kímélte. Ott fenyegetődzött és magyarázkodott nekem fennhangon, mert időközben "nagyothalló"(?) lett. Én is már-már kiabálva válaszolgattam, mert ismét és ismét rákérdezett arra, amiről egyébként még halkan is szégyenkezve tudtam beszélni.
Majd, amikor eljött a hétvége, akkor meg anya jött át sírdogálni, hogy szeretné L…-t fölhívni. „Szüleim" arra való hivatkozással nem vezették be a telefont, mondván:
- Ti itt laktok a szomszédban és nektek úgyis van telefonotok.
Férjem szemei villámot szórtak. Gyerekeim úgy bevették magukat a szobáikba, mintha elköltöztek volna otthonról.
Számukra a "nagymama" és "nagypapa" megtestesítette mindazt, amit megvetettek, elítéltek és abszolút erkölcstelennek tartottak.
Legszívesebben már elköltöztünk volna máshova, és máshol építkeztünk volna, ha el tudtuk volna adni a házat.
Azonban aházunk előtt tornyosuló trafó-monstrum egyetlen vevőjelöltnek sem nyerte el a tetszését - érthetően.
*
Később az is kiderült, hogy főnöknőm személyes sérelemként élte meg azt, hogy a kismamának kinyitottam a pénztári ablakot és megpróbáltam segíteni neki, majd az esetet követő "termelési értekezleten" elmondtam korábbi javaslataimat a munka jobb megszervezését és a pénztári nyitva tartást illetően.
Ugyan, sikerként élhettem meg, hogy ezt követően, átsoroltak gépíróból könyvelőnek. Azonban volt egy olyan érzésem: csak idő kérdése, hogy a főnöki revans nem fog elmaradni.
Ezért, azon kívül, hogy "személyes szívügyem" volt az ügyek rendes és pontos intézése, munkatársaimmal is azt a fajta, évődő, a problémák fölé emelkedő, baráti módját választottam az együtt munkálkodásnak, amit a dolgozók esti gimnáziumában megtanultam, tapasztaltabb diáktársaimtól.
Hamarosan kiderült, hogy hiába, mert egy könyvelésben mindig lehet hibát találni.
*
"Testvérem" és K.L. között nekem kellett továbbra is felvállalni a közvetítő "békebíró" szerepét. Sajnos, a békeköveti ténykedésem is kudarccal végződött. Megtapasztaltam közben, hogy olyan embereket nem lehet kibékíteni egymással, akik abban élik ki feles energiáikat, hogy gyűlölködnek. Ráadásul úgy viselkedtek, mintha megbízatást teljesítve zaklattak volna a munkahelyemen és otthon. Nem kellett engem elbocsátani, elég volt belőlem bűnbakot csinálni. Ugye ismerős a módszer?
Soha nem volt egy nyugodt percem sem. Vagy azért voltam zaklatott, mert felkeresett K.L, majd Györgyi; vagy azért, mert az állítólagos hibát igyekeztem megtalálni, ami miatt az "egész könyvelésnek nem stimmelt a zárása". Olyan voltam, mint egy agyonhajszolt ló, amelyiket a végkimerülésig ösztökélnek.
*
A nyári szabadság után már nem voltam képes visszamenni "oda" dolgozni. (Szinte "kapóra jött", hogy kisebbik fiammal focizás közben, egy "összecsapásnál" eltört a kisujjam. A törés alighogy összeforrt, olyan súlyos fogágy-gyulladást kaptam, hogy elveszítettem fél fogsoromat, majd kórházba kerültem nőgyógyászati panaszommal.)
Ismét működésbe lépett a "menekülési reflexem".
Ki akartam lépni. Férjem hajthatatlan volt, mert csak akkor érezte biztonságban családját, ha nemcsak az ő vállán volt a család fenntartásának anyagi felelőssége.
Képtelen volt szabadulni attól a gyötrelmes emléktől, ami apja halála után a családját érte, és ami iszonyatos létbizonytalanságérzésével szakadt rá az akkor tíz éves kisfiúra!
Egy alkalommal, amikor bevitte a táppénzes papírjaimat, éppen akkor intézte kilépését egyik kolléganőm. Várakozás közben összeismerkedtek és elmondta férjemnek:
- Nem akarom elforgácsolni magamat ebben a harcban... Itt kikészítik a hozzánk hasonlókat, amit nem szabad megvárni! Innen sürgősen el kell menni! Képzettségével és intelligenciájával, sokkal többre hivatott a felesége is! Azt üzenem, hogy ő se hagyja magát!
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
