|
TIBORCA történe III. 12.
Bóna Mária Ilona 2010.02.09. 10:18
Ez volt az első munkahelyem azóta, hogy ott kellett hagynom az iskolát. Minden reggel elkéstem. Egyszerűen képtelen voltam eljönni otthonról addig, míg mindenki rendben el nem indult! Éjszakánként megfőztem másnapra. Az iskolai étkeztetést nem vehették igénybe gyermekeim, mert olyan iskolába jártak, ahol csak a napközit is igénybe vevőknek engedélyezték az ebédbefizetést. Hétvégeken kimostam, megvarrtam, kikészítettem a ruháikat. Előfordult, hogy le sem feküdtem, hanem csak reggel lezuhanyoztam és úgy mentem dolgozni. Amikor már nagyon kimerültem, elhatároztam: megvalósítom a családi munkamegosztást. Még így is sok maradt rám, mert nekem volt tanult szakmám a szabás-varrás-vasalás; én értettem (akkor még) a számítógéphez (főleg a szövegszerkesztéshez); kerti munkákhoz; nekem volt fontos, hogy gyermekeim jól tanuljanak és ne csak a „valódit”, hanem az „igazat” is megismerjék! Én jártam szülői értekezletekre, fogadóórákra. Mindig is az én reszortom volt a papír- írószerek- tanszerek, kiegészítő irodalom- és tankönyvek beszerzése. Én segítettem egy-egy régi nyelvezetű szöveg, vers megtanulásában - pl. egy "ráhangoló beszélgetéssel". TIBORCA története
III. f., 12. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Újrakezdési kísérleteim
Még mielőtt teljesen összeomlottam volna, tettem egy újrakezdési kísérletet. Felújítottam saját készítésű ruhatáramat. Őszülő, sötétbarna hajamat befestettem, mert az új arculathoz szükségem volt az új külsőre, mert elhatároztam, hogy vállalkozó leszek. Mégpedig berendezek magamnak egy varrodát.
Megérdeklődtem, hogy hol lehet hozzá a szükséges tőkét beszerezni. Miután fél napot várakoztam egy belvárosi irodában, bejutva az "illetékes" színe elé - kiderült, hogy nem kaphatok újrakezdési hitelt, sem egzisztencia-kölcsönt, mert nincs fedezetem.
Én "csak" a három gyerekemet tudtam, mint értéket felmutatni.
Nekem az életművem volt a családom. A húszévi áldozatos tevékenységemnek "csak" ennyi eredménye volt és bizony rendszerváltozás ide, rendszerváltozás oda - ezt a társadalom változatlanul nem tekintette értékes produktumnak. Az pedig az én magántragédiám volt, hogy gyermekeim apja, „életem társa” sem tudta értékként elfogadni azt a tevékenységet, amit hivatalosan sem fogadtak el annak.
A pedagógiai tevékenység, a gyermeknevelés, pedig évtizedek óta nem számított értékteremtő munkának, hivatásnak és úgy tűnt, hogy az elkövetkezendő jövőben sem fog annak számítani...
Nem volt ingatlanom sem, csak a kölcsönökből felépített házunk - jelzálogkölcsönnel megterhelt - "fele rész"-e, nem volt iskolai végzettségem, csak egy vacak, lesajnált "esti" érettségim. Nem ismertem a számítógépet, nem beszéltem a magyar nyelven kívül csak egy kicsit oroszul, de az akkorra nem számított. Otthon zokogva gondoltam arra, amikor tizenhét éves koromban az volt a legfőbb vágyam, hogy elvégezhessek egy német nyelvtanfolyamot!
Milyen jó lett volna, ha akkor "szüleim" komolyan vesznek és legalább a saját, megkeresett fizetésemből finanszírozhattam volna továbbtanulási vágyaimat! Ismét és ismét a hiányzó családi háttér és a politikai hatalom, amelyik ezt az egészet ennyire és még mindig(!) manipulálni (kontraszelektálni) tudja. Nem tudtam harag nélkül gondolni rájuk, mégis erőt vettem magamon és átmentem "szüleimhez", hogy megérdeklődjem a kárpótlási szándékukat. Miután próbáltam velük megértetni, hogy számomra élet-halál kérdése, hogy tudjak végre valamilyen pénzkereső foglalkozáshoz jutni - de sajnos kezdő tőke, segítség nélkül még most sem megy a dolog - apa a szövőgyári hangerejével valósággal kiordítozott a házból:
- Vedd már végre tudomásul, hogy én otthagytam a földet a testvéreimnek! Én mindenről lemondtam, amikor beléptem a Pártba és kineveztek művezetőnek! Most, ennyi év után hogy állítsak oda, hogy kérem a részem?!
- Bízd rám az iratokat, okmányokat, majd én mindent elintézek! - kérleltem apát, sajnos hiába. Györgyi valószínű nem hagyta ennyiben a dolgot. Ezt azonban soha nem fogom megtudni, mert akkor azt is el kellene mondaniuk, hogy miért tagadtak ki mindig, mindenből.
Akkor: az volt a vigaszom, hogy majd öreg- beteg napjaikban talán nem várják majd el tőlem, hogy anyagilag és minden más formában egyedül én gondoskodjak róluk. Arra gondoltam, hogy az is természetes lesz számukra: ha teljesen önerőből kellett családot alapítanom, otthont teremtenem, önképzésemet finanszírozni, talán majd az is természetes lesz számukra, hogy ők is megoldják életük problémáit önerőből.
Sajnos nem így történt! "Szüleim" is abba a gyerekükbe – vagyis, belém - kapaszkodtak görcsösen elesettségükben, akitől mindig, minden szülői gondoskodást megtagadtak! Akinek gyermekeit sem tudták unokájukként szeretni.
Akitől, vagyis tőlem még a megkövetelt, és végül is szívvel-lélekkel, a legjobb szándékkal nyújtott segítség sem volt örökös becsmérlés nélkül elfogadható!
Nekem ismét nem maradt más, mint a kilincselés álláshirdetésről álláshirdetésre. Így jutottam el egy alkalommal a kerületi szociális foglalkoztatóba. Felvételi vizsgát kellett tennem, mielőtt alkalmaztak volna. Leültettek egy ipari varrógéphez és kaptam egy kiszabott orvosi köpenyt, hogy varrjam össze.
Ipari tanuló koromban varrtam ilyen gépen utoljára és az bizony legalább harminc évvel korábban volt. A műhelyben a nyárvégi kánikulában egyébként is szakadt mindenkiről a víz, de akkor sem kínlódhattam volna jobban, ha egy kőbányában, a tűző napon éppen követ kellett volna fejtenem. Engem a tűz belülről is égetett. Összeszorított foggal mondogattam magamban, hogy: "Meg tudom és meg fogom csinálni!"
Körülöttem - a hosszú idő óta kialakult kerékvágásban - zajlott az élet. A hasonló korú asszonyok tervezgették a hétvégi programot, megbeszélték a befőzési lehetőségeket. Összeszorult a szívem és úgy fohászkodtam gondolatban:
- "Édes Istenem! Mikor lesz már végre nyugalmam? Már lassan ötven éves leszek és még mindig a saját tanévkezdéseim, majd férjem iskolakezdései, később egyszerre a három gyereké volt az őszi programom. Még soha nem értem rá a befőzéssel foglalkozni! Pedig nagy a család, milyen jó lenne eltenni télire az olcsón megvett gyümölcsöt, lecsót, vagy zöldségfélét! Mi hajt engem évről évre az iskolákba? Miért nem élhetek úgy, mint más asszonyok, családanyák?"
Miközben varrtam rendületlenül, szinte csikorgó foggal gondoltam végig saját életemen és hirtelen nagyon irigyeltem ezeket az egyszerű embereket!
Eszembe jutott az a sok-sok este, amikor fáradtan rohantam az iskolába. Ott pedig figyelni, tudni, teljesíteni kellett, mert máskülönben kibuktam volna! Amikor gondolatban idáig jutottam, majdnem kitört belőlem a zokogás, ott a vadidegen társaság előtt. "Nem, nem mutathatom magam gyengének! Nekem három gyerekem van és igen is mindent meg lehet csinálni, csak akarni kell!"
Az akarásban már nagymesternek számítottam. Miután megvarrtam a köpenyt, a részlegvezető a felvételi irodába irányított. Kaptam egy köteg kiszabott, csicsásmintás pongyolát, hogy otthon varrjam meg.
Így lettem bedolgozó varrónő.
Nagy lendülettel láttam hozzá a varrásnak. A kis táska-varrógépet kitisztítottam, beolajoztam előtte. Mégsem haladtam úgy, hogy teljesítettem volna a napi normát.
A kis hobbi-varrógép nem működött úgy, mint a műhelyben lévő ipari. Ez bizony nagy gond volt, mert a műhely akkor adott volna kölcsön egy nagyobb teljesítményű interlochot, ha teljesítem az általuk megszabott mennyiséget.
Körülöttem az ördögi kör ismét bezárult.
Drága gyerekeim menekítettek ki belőle. Miután már második hete - éjjel-nappal csak varrtam - a háztartásban fejetetejére állt minden. A mosatlan edény- és ruhahalmoktól már nem lehetett a konyhában és a fürdőszobában megmozdulni. A kis- és nagykamasz fiúk lázadoztak, hogy éhen halnak! Bizony addig lázadoztak, míg férjem azt mondta:
- Ez akkora kizsákmányolás, amit nem lehet és nem szabad eltűrni! Lépjél ki!
Én kiléptem, de „az a sok bedolgozó varrónő - sokan egészen más területen szerzett (sokszor fölsőfokú) szakmai végzettséggel - hogyan oldja meg az életét? Hogyan tudja teljesíteni a teljesíthetetlent?”
Mini közvélemény-kutatást végeztem a témában.
Az hiszem, hogy a szociális foglalkoztató egyik műhelyfőnöke mondta ki az igazságot.
– „Nem megy másként, mint családi összefogással. Besegít anyuka, apuka, anyós, após és unokatestvér. Így még maszekolni is lehet mellette."
Ismét és ismét a hiányzó családi háttér miatt képtelen vagyok boldogulni: bármibe kezdek, bármibe fogok, mintha árva lennék!
Ugyanezekkel a problémákkal kellett és kell megküzdeniük az állami gondozott gyerekeknek, akik elérve nagykorúságukat, kikerülve az intézetből képtelenek a hiányzó családi háttér miatt boldogulni: otthont teremteni, családot alapítani, és jövedelmező vállalkozást folytatni.
Erről a családi összefogásról szoktatták le az elmúlt évtizedekben az embereket. "Kispolgári csökevény"-ként irtották ki a felnövekvő nemzedékekből a familiáris összetartozás érzését, felelősségét! "Apuka" is így idegenedett el gyermekeitől, (vagy csak tőlem?), vonult ki a saját családja életéből a galambtenyésztésbe, a galambházba.
*
Férjem beügyeskedett egy számítástechnikai tanfolyamra. Sajnos, egy budai általános iskolában volt ez a tanfolyam. Miért van az, hogy minden életrevaló kezdeményezést elfojtottak Pesten – főleg a munkások lakta kerületekben???? Miért kellett nekem örökösen Budára bumlizni minden egyes életkezdésem alkalmával? Mintha direkt tartották volna még 1990 után is vegetatív szinten a munkásságot!
Nem csoda, hogy olyan sokan voltunk ezen a tanfolyamon, hogy egy számítógépet 4-en, 5-en ültünk körbe. Nagyon nehezen - mert otthon nem volt komputerem, amin gyakorolhattam volna - kilenc hónap múlva, mint szoftver üzemeltetővehettem át, erről az újabb tudásról szóló bizonyítványomat.
Most már nagyobb önbizalommal indultam el irodai munkát keresni.
Hamarosan, mint gépírónőmentem reggelenként dolgozni. Eleinte rengeteg problémám volt a reggeli készülődéssel és az elindulással. Több-évtizedes beidegződésem képtelen voltam máról-holnapra levetkőzni.
Újdonsült főnöknőm a "fényes szelek" tízperces mozgalmárainak méltó utódaként, hajnalban kezdtek az irodában és délután négykor, amikor díjhátralékukat rendezni tudták volna az "ügyfelek", már be is zártak!
Szerettem volna elvállalni, hogy kilenckor kezdek és hatig ügyeletet tartok a pénztárban.
A főnökségnek ezzel meg kellett volna oldania azt is, hogy legyen még valaki ott - biztonsági okokból. Miután ez a témafelvetés nagyon megosztotta a társaságot, elkezdtek utálni.
Nem foglalkoztam az egymást követő intrikákkal. Ismertem már a bűnbak effektust. Tudtam, hogy kell az embereknek valami (vagy valaki) amin lereagálhatják a sok frusztáció miatti agresszivitásukat!
Csak azt untam már nagyon, hogy mindenhol én vagyok az a "rendhagyó", akiből se'perc alatt bűnbakot akarnak csinálni!
Szorgalmasan gépeltem a főnöknő által kézzel megírt leveleket, ügyiratokat. Nem győztem kijavítani azokat a hibákat, amelyek javítását - elrettentő példaként - az önköltséges felvételi előkészítőn gyakoroltattak. Ennek az lett a következménye, hogy minden levelet legalább kétszer, vagy háromszor írtam le, mert a tekintélyét féltő főnök nem tűrte a kiigazítást: ragaszkodott minden hibájához.
A csatabárdot akkor ástuk ki igazán, amikor egy, a bíróságnak írt levelet nem voltam hajlandó a konyhanyelvi pontatlansággal megfogalmazott stílusban leírni. Ragaszkodtam saját szerkesztésemhez, mondván:
- "Ezért én vagyok felelős, mert a hibát látván azt fogják mondani, hogy milyen hülye ez a gépíró!".
Ezek a gondolatok nagyon újszerűek és idegenek lehettek mindenki számára, mert szó nélkül rám hagyták, pedig semmire nem vágytam annyira, minthogy rávegyem a vitára, vagy párbeszédre kollégáimat.
Ez volt az első munkahelyem azóta, hogy ott kellett hagynom az iskolát. Minden reggel elkéstem. Egyszerűen képtelen voltam eljönni otthonról addig, míg mindenki rendben el nem indult! Éjszakánként megfőztem másnapra. Az iskolai étkeztetést nem vehették igénybe gyermekeim, mert olyan iskolába jártak, ahol csak a napközit is igénybe vevőknek engedélyezték az ebédbefizetést.
Hétvégeken kimostam, megvarrtam, kikészítettem a ruháikat. Előfordult, hogy le sem feküdtem, hanem csak reggel lezuhanyoztam és úgy mentem dolgozni.
Amikor már nagyon kimerültem, elhatároztam: megvalósítom a családi munkamegosztást.
Orsolyának leírtam, hogy mit és hogyan főzzön. Mivel szakácskönyvből tanultam főzni, ezért nagyon jól tudtam, hogy melyek azok az információk, amelyek hiányoznak ezekből a receptekből ahhoz, hogy élvezhető étkeket tudjon előállítani a kezdő főzőcskéző. Ezeket, a tapasztalat szülte ismereteket is felírtam a kis cédulákra, amelyeket ő azután egy füzetbe bemásolt. Orsi a mai napig ebből főz, ha a szükség, vagy a jókedve úgy hozza.
Fiaimnak is leírtam, hogy mit kell a boltból hozni: hogyan kell a kertet, a virágokat meglocsolni, az avart összegereblyézni, vagy a havat ellapátolni: lehetőleg úgy, ahogy tőlem látták az elmúlt években.
Férjem vállalta a porszívózást, a hétvégi bevásárlást.
Még így is sok maradt rám, mert nekem volt tanult szakmám a szabás-varrás-vasalás; én értettem (akkor még) a számítógéphez (főleg a szövegszerkesztéshez); kerti munkákhoz; nekem volt fontos, hogy gyermekeim jól tanuljanak és ne csak a „valódit”, hanem az „igazat” is megismerjék! Én jártam szülői értekezletekre, fogadóórákra. Mindig is az én reszortom volt a papír- írószerek- tanszerek, kiegészítő irodalom- és tankönyvek beszerzése. Én segítettem egy-egy régi nyelvezetű szöveg, vers megtanulásában - pl. egy "ráhangoló beszélgetéssel".
Az új házban már nem újult ki az asztmájuk, de ennek ellenére elég gyakran voltak betegek. Olyankor nekem volt többletmunkám, aggodalmam. Olyankor úgy mentem dolgozni, hogy haragudtam az egész világra. Kétségbe esetten kérdezgettem:
- Szeretném tudni, hogy ezt mások hogyan csinálják? Szeretném tudni, hogyan lehet otthon hagyni egyedül egy lázas, beteg gyereket akkor is, ha már elmúlt tíz éves?
Általában nem is értették, hogy mi a problémám.
Egyszer, egy nyugdíjasként dolgozó kolléganő azt mondta a kétségeimre, hogy:
- Nem kell a gyereknevelést agyonfetisizálni!
Egy másik, szintén háromgyerekes anyuka azt mondta:
- Jó, hogy be nem pelenkázod még mindig őket!
Férjem elintézte egy elhárító megjegyzéssel:
- Mások nem szülnek három gyereket, ha tudják: nincs segítségük!
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
