|
TIBORCA történe III. 11.
Bóna Mária Ilona 2010.02.09. 10:17
Márpedig nekem az anyaság maradt az egyedüli, ami értelmet adott az életemnek. Talán ezért is fogadtam szinte kamaszos ujjongással a rendszerváltozáskor hatalomra kerülő politikai erőket, mert biztos voltam benne, hogy az olyan "örök értékek", mint nemzet, haza, család, anyaság ismét visszanyerik társadalmi rangjukat.; Az első „szabad választások előtt” örömmel készítettem össze gyerekeim mesekönyveit és már használaton kívül lévő tankönyveit, majd együtt vittük a rendszerváltoztató párt helyi irodájába, mert tudtam, hogy másnap lelkes kis csapat indul velük Erdélybe. Sajnos ott is kiderült (mintha egy hallgatólagos megállapodás alapján a politikai erők felosztották volna egymás közt a területeket), hogy nem igazán az "ilyen munkás származásúakra" van szükségük, mert: "nekik ott vannak a baloldali pártok!". Ez a visszautasítás olyan volt, mint utolsó csepp a pohárban! Szinte fuldokoltam az indulattól hazáig. Szerencsére velem voltak fiaim és már miattuk is türtőztetnem kellett magam. TIBORCA története
III. f., 11. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET
A senkinek- és semmire sem kellő elhivatottság
Felépült a házunk, és még abban az évben beköltözhettünk; de a belső munkálatokat még a mai napig nem tudtuk elvégezni, mert azóta is, és egyfolytában mindig közbejön valami.
Férjem, hogy a rendszerváltozásban is boldogulhasson, továbbtanult és újabb diplomát szerzett marketing szakon, majd egy másik főiskolán adószakértői- és kontrolling rendszerből. (Mindkét esetben megkapta munkahelye támogatását!)
Ezidő-tájt ő rendelkezett a legújabb közgazdasági- és pénzügyi ismeretekkel a cégnél, ahol dolgozott. Jutalékos rendszerben fölvállalta az évtizedek óta fölhalmozott kintlévőségek "behajtását", a szintén fizetésképtelenné váló partnercégektől. Éppen ezért, legritkább esetben zajlott az üzleti tranzakció készpénz formájában. Mindenhol azzal fizettek, amijük volt...
Férjem, sikerrel és nagy haszonnal kamatoztatta több-évtizedes iparági ismereteit is. Így, egy szép napon, negyvennégy éves korában beiratkozhatott egy gépkocsivezetői tanfolyamra.
Nagy akarással legyőzte fiatal oktatója előítéletét és megszerezte gépkocsivezetői jogosítványát is. Végre, arra is gondolhatott, hogy gépkocsit vegyen; a rissz-rossz, régi televíziót kicserélhesse újra; a szomszédokkal közösen egy parabola antennába is betársulhasson; az otthoni dolgozószobát is felszerelhesse a szükséges technikával...
Végre volt szabadideje is! Leülhetett kamasszá serdült fiaival videózni, tévézni.
Ezzel egy időben megszűntek azonban a családi megbeszélések, közös beszélgetések, melyeket a szombat-vasárnapi ebéd elfogyasztása közben és után - mindig - én kezdeményeztem.
Az új szokás szerint, ahogy leültek az asztalhoz, már tették is be a kazettát és indult az öldöklés, folyt a vér, folyt az embertelen élet-halálharc.
Amikor sorban születtek a gyerekek és a "gyes" alatt nem volt pénzem édességre, megtanultam sütni is. A kert előnyeit kihasználva, nagy hasznát vettem e tudományomnak, mert az öreg almafa mindig lehullatta gyümölcsét. Nem hagytam veszendőbe menni azzal, hogy nem győztem sütni az almás-pitéket, gyümölcspiskótákat - gyerekeink és barátaik nagy-nagy örömére.
Azonban, az újszerű étkek és az illatozó sütemény sem vehette föl a versenyt férjem videójával, a nagyképernyős, színes televízióval.
Kislányom ezek elől a videózások elől fölmenekült a szobájába, mint valami menedékbe tanulni, vagy levelet írni kedvesének.
Szerelmes volt egy vidéki nagyvárosban élő villamosmérnökbe.
Az ifjú értelmiségi örökké felülbírálta és kioktatta a még "csak gimnazista kislány" pályaorientációját; azt, hogy pedagógus pályára készült, hogy intenzív lelkiéletet élt "még mindig az anyjával"...
Orsolya oldalakon keresztül valóságos védőbeszédeket írt eszméi, hite, elhivatottsága védelmében.
Mi szükség volt erre, amikor egy hazában, szinte egy kaptafára szabott, -ideologizált "kultúrán" nőttek föl?
Ugye ismerős a probléma? Nekem, ennyi idős koromban ugyanezzel a küzdelemmel teltek a legszebbnek tartott éveim!
Mi az oka annak, hogy a "kötelező egyformásítás ellenére" ilyen nagy - még korcsoporton belül is - az életfelfogás-béli különbség?
Az azonos problémára - most, negyven évvel később sem lehet a válasz más, mint akkor, hogy: "az ember nemcsak külső jegyeiben rendelkezik egyéni (individuális) tulajdonságokkal, hanem lelki alkatában (pszichikus struktúrájában) is!". Ezért, minden ember másképpen reagál - saját személyes érzékenysége alapján - ugyanarra az életjelenségre. Talán, ezért eltérőek az elhivatottságok is…
Kislányommal ezt a problémát már százszor megbeszéltük. Számára az volt a meglepő, hogy a diplomás fiú mennyire nem fogadta el a gondolatait. Valószínű ekkor értette meg igazán az én küzdelmeimet apjával, az egész világgal.
Ekkor értette meg, hogy anyja műveltsége nem elfogadott, nem legitim az emberek, a "művelt világ" szemében és ezért, ha nem akar vitába, konfliktusba keveredni senkivel, nem is hangoztatja azokat - amelyeket, pedig szinte az anyatejjel együtt szívott magába.
Megrettent attól a lehetőségtől is, hogy esetleg ő sem tanulhat tovább és akkor neki sem lesz joga tudni azt, amit diplomás barátjának nem tudni is joga van. Türelmetlenül keresgélt a szakirodalomban, az aktuális témakörökkel kapcsolatban. Keserűen tapasztalta, hogy ezekről és a hasonló gondolatokról nem talált "legitim" szöveget, tehát nem tudta megjelölni a forrást leveleiben, hogy kedvese is utána nézhessen, hozzáolvashasson és a legközelebbi találkozásukkor vitatkozhasson a felmerült témában. (A sors iróniája, hogy kislányom kedvesének anyja a város egyik legnagyobb általános iskolájának az igazgatója volt akkor.)
Mindezek együttes hatására Orsolyában egyre erőteljesebben kezdett kialakulni az anyjával, vagyis a velem szembeni ELLENAZONOSULÁS. Ennek csúcspontja pont a pályaválasztás és az érettségi idejére esett. Ezért meg sem beszélte(!) velem, hogy hova, milyen fölsőoktatási intézménybe küldte a jelentkezési kérelmét…
Eleinte kivonultam a konyhába mosogatni és törtem a fejem, hogy hogyan oldhatnám meg problémáimat.
Hamar rájöttem, hogy ESZKÖZÖK NÉLKÜLképtelenség bármerre is elindulni.
Ismét arra az elhatározásra jutottam, hogy először meg kell szerezni az eszközöket: diplomát, státuszt a társadalmi munkamegosztásban!
"De a gyerekek most gyerekek! Most kell valamit sürgősen tenni, míg nem késő!"Ágaskodott bennem a belső fölismerés és késztetés. Ugyanis, a sikertelen felvételim óta férjem kifejezetten elutasító volt velem és mindazzal szemben, amit addig képviseltem a családban.
És, bekövetkezett a legrosszabb: férjem - mert ekkor ütközött ki igazán autoriter személyisége - azt is megkérdőjelezte, hogy alkalmas vagyok-e egyáltalán a saját gyerekeink nevelésére?!!
Elrettentő példaként Orsolya sikertelen kémia-biológia felvételije volt a hivatkozási alap. Férjem azonban, a pénzével ezt is el tudta intézni. Fedezte kislányunk felvételi előkészítőjének és angol nyelvtanfolyamainak a költségeit...
Kétségek között vergődtem végig ezt az évet, mert tudtam, hogy szellemi erőszak az, amit Orsi önmagával szemben elkövetni készül.
Én ugyanis azt is tudtam, amit talán senki más, hogy kislányom szenvedélyesen szerette és kutatta magyarságunk eredetét, múltját.
Úgy tervezgette, hogy történészként, majd ő - lány létére - megtalálja az óhazát, vagy „bebizonyítja”, rekonstruálja "szittya" /szkíta/ múltunkat: honfoglalásunkat- és államalapításunkat megelőző történelmünket!
(Számos történelmi pályázatra készített pályamunkákat, melyeket azután a történelem szakos igazgatója - rossz helyesírásra(?) hivatkozva - nem küldött tovább.)
Ilyen előzmények után tudtam, hogy a velem való ellenazonosulás természetes reakciója volt, hogy olyan racionális két szakot választott, amelyiket nem lehet megideologizálni! A túlságosan is érzékeny /szenzitív/ nagylány a rendszerváltozáskor érettségizett és valósággal sokkolta, hogy a magyar-történelem- tananyag ideológiai tartalmát megváltoztatták.
Megszokta, hogy évekig - minden aktuális témakörben kifejtettem a saját, igaznak tartott verziómat, majd azt a kevés írásos dokumentációt is "előástam", ami megjelent a témában.
Eleinte azt is elhitte, hogy a rendszerváltozás az anyja által képviselt eszmeiség jegyében fog megtörténni, de amikor látta teljes ellehetetlenülésem, sikertelenség- és kudarcsorozatomat, megrettent és úgy döntött, hogy "eladható", megideologizálhatatlan ismereteket fog tanulni!
Teljesen kétségbeestem!
Nem tudtam másra gondolni, mint az óvodáskori pszichológiai vizsgálatára! Arra, amit ott mondtak: "Nagyon sikeres életpályát futhat be a gyerek, csak ne akarjon matematikus, kémikus és fizikus lenni, mert ezekhez hiányoznak az adottságai!"
És valóban, mindig nagyon sokat kellett a tudáshoz tanulnia ezekből a tantárgyakból és akkor sem teljesített elég jól, viszont a "humán"-tárgyakból, szinte tanulás nélkül is tudott.
Az első sikertelen felvételi után minden diplomáciai készségemre szükségem volt ahhoz, hogy - az abszolút vesztes pozíciójából - megnyerjem férjemet annak, hogy ne akarja olyan "siker"-pályára irányítani gyerekeit, amihez nincsenek meg az adottságaik!
- Nem szabad a veleszületett testi- lelki- szellemi képességeiket megerőszakolni! Mert az igen is erőszak, ha egy gyereket - bármilyen eszközzel - arra kényszerítünk, hogy adottságai ellenére válasszon foglalkozást, hivatást!
Legfőbb érvem az volt:
- Miért természetes az, ha egy "nagydarab", kövérkés, nehézkes mozgású gyereket nem akarnak minden áron balerinának kiképezni?
A válasz annyira nyilvánvaló volt, hogy férjem nem szólt semmit, ezért folytattam:
- Azért, mert az alkalmatlanság fizikális, testi eredetű, mindenki számára látható, érzékszervekkel érzékelhető!
Hogy az eszmefuttatásommal szembeni ellenállását végképp legyőzzem, lekaptam a könyvespolcról Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg című könyvét és abból idézve folytattam: - "Ami fontos, azt nem lehet látni..."
- Ezt egy férfi írta, akinek gondolkodásmódját nem a materialista ateizmus sematizmusa határozta meg, hanem az Élet ismerete. Egy férfi, aki a "polgári repülés hőskorának úttörője", a szaharai és atlanti-óceáni postarepülő vonalak pilótája volt. Egy olyan ember, aki a földön gróf volt, de ezzel sohasem törődött. A második világháborúban hadipilótaként harcolt, és egy bevetés során, 1944 júniusában tűnt el gépével. Három regényt írt élményeiről: voltaképpen mindig azt az egyetlen tárgykört járta körül, amely "A kis herceg"-nek is főmotívuma - a kötelesség, a feladat, a kaland szépségét és összefüggés-rendszerét.
Azóta is, minden egyes alkalommal, újra és újra fel kell hívnom férjem figyelmét a szem számára láthatatlan dolgok „látásának” fontosságára.
*
Mindig tudtam, hogy fájdalmas lesz a leválás folyamata, de arra nem számítottam, hogy valósággal elveszítem gyermekeimet!
Márpedig nekem az anyaság maradt az egyedüli, ami értelmet adott az életemnek. Talán ezért is fogadtam szinte kamaszos ujjongással a rendszerváltozáskor hatalomra kerülő politikai erőket, mert biztos voltam benne, hogy az olyan "örök értékek", mint nemzet, haza, család, anyaság ismét visszanyerik társadalmi rangjukat.
Az első „szabad választások előtt” örömmel készítettem össze gyerekeim mesekönyveit és már használaton kívül lévő tankönyveit, majd együtt vittük a rendszerváltoztató párt helyi irodájába, mert tudtam, hogy másnap lelkes kis csapat indul velük Erdélybe.
Sajnos ott is kiderült (mintha egy hallgatólagos megállapodás alapján a politikai erők felosztották volna egymás közt a területeket), hogy nem igazán az "ilyen munkás származásúakra" van szükségük, mert: "nekik ott vannak a baloldali pártok!".
Ez a visszautasítás olyan volt, mint utolsó csepp a pohárban! Szinte fuldokoltam az indulattól hazáig. Szerencsére velem voltak fiaim és már miattuk is türtőztetnem kellett magam.
Otthon azután iszonyú zokogásban, jajveszékelésben törtem ki. Kisöpörtem a szekrényből - és vad dühvel elkezdtem tépdesni, taposni - írásaimat. Letéptem magamról a ruháimat, ököllel ütöttem, vertem azt a semmirevaló, senkinek sem kellő „munkás-idiótát”, aki akkor voltam az emberek szemében.
Olyan nagyon meg akartam szabadulni önmagamtól, attól a kudarchalmaztól, hogy még soha nem vágytam a halált annyira, mint akkor! Csak azért nem öltem meg magam, mert a lelkem legmélyén már kicsi gyerekkorom óta éreztem, hogy nekem nem ez a sorsom, én valami egész másért születtem a világra!
(Ma már egyre gyakrabban tör rám annak gondolata, hogy szép lassan elkopik az életem, ugyanúgy, mint anyáé, vagy apáé...)
Akkor, a nagy változások sodrásában még hittem abban, hogy majd eljön az én időm is, amikor a Sors, tért nyit számomra és alkothatok, hathatok, gyarapíthatok, - hogy a "haza fényre derül"-jön!
Akkor még hittem benne, hogy az én "Hazám"-nak, szűkebb pátriárkámnak, Pesterzsébetnek - ahova hazahoztam gyerekeimet, férjemet - szüksége van rám!
(Ennek már tíz éve. Úgy jártam, mint egy színtársulat tagja, aki egész életében nagy szerepekről álmodik és szép lassan, de biztosan sorra kiöregszik a szerepekből anélkül, hogy egyszer is eljátszhatta volna bármelyiket!)
Akkor megérezhettem valamit az elkövetkezendő tíz év mellőzöttségéből, kudarcaiból, önnön „feleslegességemből”.
Olyan megsemmisítőleg hatott az a visszautasítás a lelkemre, egész szellemiségemre, hogy meg akartam szabadulni attól a testtől, amelyik hordozta azt a fene-nagy elhivatottságot!
Gyerekeim riadtan nézték a "közjátékot". Orsi és Misi számára annyira taszító volt az egész, hogy szó nélkül elvonultak a szobájukba.
Nándika azonban, miközben mondogatta elfúló hangon, hogy:
- "Anya ne! Anya ne! Anya ne!" -megpróbálta lefogni az önmagamat ütlegelő kezeimet. Kétségbe esve meg akart védeni önmagamtól. Szorosan átölelve tartott, míg ki nem ment belőlem a szörnyű, pusztító indulat.
Egy idő után érezni kezdtem gyermekem remegő testét, amint teljes erejével leszorítja mindkét karomat. Ettől, föltámadt bennem az ismerős, semmihez nem hasonlítható érzés, amit az anyák akkor élhetnek át, amikor először karjukban tartják kisgyermeküket!
- Kicsi fiam én ugyanígy tartottalak téged tizenhárom évvel ezelőtt. Köszönöm. Most már elmúlt. Menj föl, mondd meg a testvéreidnek, hogy bocsássanak meg nekem az előbbiért és te se haragudj rám!
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
