|
TIBORCA történe III. 10.
Bóna Mária Ilona 2010.02.09. 10:15
Az adatainkról szóló rubrikák egyikében a munkahely rovatba beírtam, hogy „Háromgyerekes családanya vagyok. Éppen építkezünk, és az építkezés idejére nem tudok állást vállalni.” Erőss Zoltán tanár úr, amikor kijavította a dolgozatomat, ráírta: „Ha háziasszonyi teendői mellett jut ideje rá, akkor a fakanalat felcserélhetné a Helyesírási szótár forgatására!” ... Az irodán megismételték ugyanezt, majd pár nap múlva megkaptam levélben is a felszólítást:„…ha harminc napon belül nem tudja munkáltatójának továbbtanulási javaslatát felmutatni, akkor töröljük a felvételi előkészítőn résztvevők névsorából.” Egy szó nélkül vettem tudomásul, pedig az előkészítő tanfolyami díjat férjem kifizette a tanfolyam teljes időtartamára!... Férjem, a dühtől tajtékozva ment másnap reggel dolgozni. Már este azzal az ötlettel állt elő, hogy: - beszéltem a személyzetisünkkel. Felvesz a cég könyvtárosnak. És, azon mód megírja a felvételi javaslatot is. Ha ezeknek ez kell, akkor megkapják és „kapják be”! ... Ekkor, a vizsgabizottság egyetlen nőtagja(!) fölugrott és belenézve az arcomba, jó hangosan megkérdezte: "Mit csinált maga mostanáig?" Lehajtottam a fejem, hogy ne látszódjon annyira az arcom, rajta életemnek mind a negyvenhárom éve. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak. Egy pillanat alatt lepergett előttem egész küzdelmes életem és elfúlón csak annyit mondtam: - "Neveltem a saját három gyerekem." "Nahát, ez aztán most már igazán tűrhetetlen! Felháborító, hogy itt tartunk: egy HÁZIASSZONY gondolhat egyet és fölcserélheti a fakanalat a diplomával! Hova lesz így a pálya presztízse?!" TIBORCA története
III. f., 10. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Felvételi előkészítő és -vizsga
Erről jut eszembe, hogy ismét felvételi vizsgára készültem: könyvtár-pedagógia szakra.
Bizony, férjem kész tények elé állítva engem, ez év decemberében közölte velem:
- A SZOT-ba kihelyezett (egri) Ho Si Minh Tanárképző Főiskola könyvtár-pedagógia szak, levelező tagozatára fogsz jelentkezni. Éppen ezért, az itt meghirdetett felvételi előkészítőre már be is fizettem a díjat. Itt az igazoló szelvény, ezzel kell jelentkezni. Hoztam egy példányt a főiskolai tematikából.
Belelapoztam és szörnyülködve olvasom: marxizmus-leninizmus két szemeszteren keresztül. Tömegmozgalmak, szakszervezeti mozgalom története, stb.
- Miért kell egy könyvtáros-pedagógusnak ilyesmit tanulni? Miért nem hiszed el, hogy ezeknek már rég lejárt az idejük. Kész időpazarlás – ráadásul, amit a gyermekeimtől kell elvenni – ilyesmivel tömni a fejünket!
- Be foglak mutatni az egyik tanszékvezetőnőnek, akit még a KISZ-ből te is ismersz. Majd ő segít neked. Nem lesz más dolgod, mint eljárni az előkészítőre és beadni a felvételi kérelmedet.
Hamarosan el is cipelt magával. Én, ugyan nem emlékeztem a hölgyre. Ezért, aztán magáztam őt, míg férjemmel tegeződve anekdotázgattak sokáig.
Elkezdődött az előkészítő. Nem is volt semmi baj, míg egy alkalommal, magyar nyelvtanból próbafelvételit kellett írni. Egy korábbi felvételikből összeállított, több oldalas feladatsort tartalmazó nyomtatványt osztottak ki. Az adatainkról szóló rubrikák egyikében a munkahely rovatba beírtam, hogy „Háromgyerekes családanya vagyok. Éppen építkezünk, és az építkezés idejére nem tudok állást vállalni.”
Erőss Zoltán tanár úr, amikor kijavította a dolgozatomat, ráírta:
„Ha háziasszonyi teendői mellett jut ideje rá, akkor a fakanalat felcserélhetné a Helyesírási szótár forgatására!”
Éppen számolgattam, hogy hány pontot szereztem volna, ha ezt a dolgozatot kellene megírni a valódi felvételi vizsgán, amikor hallom:
- Most, pedig álljanak föl és jöjjenek ki azok, akik nincsenek állásban.
Felálltam becsülettel, és kimentem a katedra melletti falhoz. Zsongott a fejem a sok, magamat mentegető gondolattól. Iszonyúan becsapottnak éreztem magamat.
- Most, pedig menjenek szépen az irodára, mert iskolánkat a dolgozó emberek továbbtanulására hoztuk létre és tartjuk fenn.
Az irodán megismételték ugyanezt, majd pár nap múlva megkaptam levélben is a felszólítást:
„…ha harminc napon belül nem tudja munkáltatójának továbbtanulási javaslatát felmutatni, akkor töröljük a felvételi előkészítőn résztvevők névsorából.”
Egy szó nélkül vettem tudomásul, pedig az előkészítő tanfolyami díjat férjem kifizette a tanfolyam teljes időtartamára!
Jogosan kérdezhettem volna, hogy szándékoznak-e visszafizetni?
Jobbnak láttam azonban, nem kérdezni semmit. Tudtam, hogy ez nem az a hely, ahol egy magamfajta „fakanálforgató” kérdéseket tehet fel!
Otthon úgy tartottam férjem orra alá a dolgozatomra írt megjegyzést és a levelet, mint valami bűnjelet.
Igen, bűnjelet!
Annak a gyermek- és családellenes politikai bűntettnek a bizonyítékát, amivel sújtottak az első terhességemtől fogva!
Annak a feltételezésemnek bizonyítékát, hogy: Magyarországon – az 1980-as években még mindig - a hatalom kinyújtott csápjaiként működnek az iskolák!
Férjem, a dühtől tajtékozva ment másnap reggel dolgozni. Már este azzal az ötlettel állt elő, hogy:
- beszéltem a személyzetisünkkel. Felvesz a cég könyvtárosnak. És, azon mód megírja a felvételi javaslatot is. Ha ezeknek ez kell, akkor megkapják és „kapják be”!
Ismét kényszerhelyzetbe hozott. Ha elutasítom, akkor egy életen át, míg csak együtt élünk, hallgathatom, hogy ő mi mindent megtett azért, hogy továbbtanulhassak. De én nem éltem az általa felkínált lehetőségekkel és csakis magam tehetek arról, hogy nem tanulhattam tovább!
Nem volt más választásom, minthogy vele mentem és végigcsináltam az összes procedúrát. Négyszemközti beszélgetést az igazgatóval, majd a személyzetissel és a gépírókkal, titkárnőkkel, ügyintézőkkel.
Ja, és biztos, ami biztos, hetente két alakalommal átbumliztam munka után Budára, a felvételi előkészítőre, ahonnan mégsem tudtak kitiltani…
Tehát, ismét felvételi vizsgára készültem…
Magnószalagra mondtam az éjszakánként kidolgozott felvételi tételeket és házimunka végzése közben újra, meg újra visszahallgattam: jó hangosan, hogy a szomszéd helyiségből áthallatszó - nyugdíjas barátaival kártyázó házi-bácsi - kvaterkázása zaját elnyomja.
Fecó bácsi, a nyugdíj postázásának várható időpontjában napokig a házában tartózkodott és, hogy a várakozás unalmas óráit "agyonüsse": borozgatva, kártyázgatva, anekdotázgatva (kvaterkázva) múlatta az időt idős barátaival.
*
Naponta ebédet főztem a gyerekeimnek, mert nekik nem járt az iskolai étkeztetés, vagyis ők be sem fizethettek ebédre, mert nem voltak napközisek.
Azokon a napokon, amikor nem volt előkészítő, akkor mentem az építkezésre, ügyelve arra, hogy a - munkaruhában dolgozó - munkások közé ne úgy menjek, mintha színházba készültem volna!
Úgy öltöztem, hogy bármikor meg tudjak fogni egy malteros vödröt....
Vagyis fontosnak tartottam, hogy a munkások a segítő szándékot már messziről lássák rajtam, hiszen az én házamat építik!
A kölcsönös jó szándék, bizalom nélkül lehetetlen lett volna az együttműködés! Igaz, hogy ez már nem ugyanaz az építkezés volt, mint az, amikor beköltöztünk az öreg házba.
Akkor baráti kaláka dolgozott azért, hogy otthonunk legyen.
Most viszont már készpénzzel fizettünk a munkáért.
Ennek ellenére is közös volt a cél: felépíteni egy Új Házat! Azt akartam, hogy tudják: olyan embereknek dolgoznak, akik nem becsülik le a kétkezi munkát, hanem tisztelik és megbecsülik az ember két kezének, szakértelmének alkotó erejét!
Férjem, ha csak tehette, munkaruhába öltözve beállt a munkások közé dolgozni.
Délutánonként, amikor a szakemberek elmentek, iskola után gyermekeink is megérkeztek segíteni: sittet hordani, betont locsolni.
Különben, a nyári szünet alatt is ez volt minden, amikor kint lehettek a szabadban, mert a csepeli házi-bácsi annyira féltette a kertjét, hogy állandóan aggodalmaskodott, hogy: "...a gyerekek tönkretehetik, kitaposhatják az elvetett, elültetett növényeit, meg lelophatják(!) a gyümölcsöt a fáról, stb..." ami miatt semmi kedvük nem volt kimenni az Idegen udvarra!
Pedig 1989-ben nagyon Szép Nyár volt, sok Derült Éggel és kevés felhővel, viharral! Igazi Jó-idő az Építkezéshez!
1989 nyarán - már egy hete kezdetét vette a nyári szünet - és két nap hiányzott a sorsdöntő felvételi vizsgámhoz - amikor ott ültünk az Idegenben, a bekapcsolt fekete-fehér televízió előtt.
Az ismert színész sorolta, sorolta a neveket, azokét, akik az életükkel fizettek 1956-ért! Átöleltem gyermekeimet és hulló könnyek között mondogattam: "Ugye megmondtam, hogy forradalom volt! Ugye megmondtam?"
Az írásbelin elért pontszámaim alapján mehettem szóbelizni, pedig demográfiai csúcsban született "gyerekekkel" felvételiztem!
Amikor megjelentem a szóbelin, közölték velem, hogy:
- "Gyermeke helyett nem tudjuk elfogadni a megjelenést!"
Megszeppenve mondtam, hogy:
- "Én vagyok a felvételiző.".
Ekkor, a vizsgabizottság egyetlen nőtagja(!) fölugrott és belenézve az arcomba, jó hangosan megkérdezte:
- "Mit csinált maga mostanáig?"
Lehajtottam a fejem, hogy ne látszódjon annyira az arcom, rajta életemnek mind a negyvenhárom éve.
Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak. Egy pillanat alatt lepergett előttem egész küzdelmes életem és elfúlón csak annyit mondtam:
- "Neveltem a saját három gyerekem."
- "Nahát, ez aztán most már igazán tűrhetetlen! Felháborító, hogy itt tartunk: egy HÁZIASSZONY gondolhat egyet és fölcserélheti a fakanalat a diplomával! Hova lesz így a pálya presztízse?!"
Kiabálta olyan stílusban és hangerővel, amit a gyárból már nagyon jól ismertem. Nem emlékszem, hogy mi történt ezután. Mintha bátortalan kísérletet tettem volna arra, hogy tételt húzzak, és arról beszéljek...
Hazafelé a Metró peronján tértem magamhoz, de szörnyű gondolataim voltak. Arra gondoltam: "Elég lenne csak előre dőlni, mielőtt beállna a szerelvény... és akkor soha többet nem kellene elszámolni senkinek életem tizenegy évével! Soha többet nem kellene magyarázkodni, hogy nem pihenéssel és fakanálforgatással telt a "gyes" alatt az idő, hanem nagyon sokrétű, intenzív munkával és tanulással!"
Akkor csak azt válaszoltam a méltatlan kérdésre, hogy: "Neveltem a saját három gyerekem", de megfogadtam, hogy míg élek, hirdetni fogom mindenhol, ahova csak jó- vagy rosszsorsom vetni fog:
"Az lesz az emberhez méltó társadalom, ahol tiszteletben tartják a szülői hivatást; feltételezik és elismerik a szülők pedagógiai műveltségét, egyáltalán a pedagógiát, mint tudományt és hivatást!"
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
