A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG
A királyi hatalom. Könyves Kálmán. - A királyi hatalom megerősitése. - Kálmán és a nép. - A füstpénz. - A rabszolgák. - Az istenítélet. - Az egyház hatalma. - A zsidók és izmaeliták. - Nincs boszorkány! - II. István és a főnemesség. - A kunok és a bessenyők. - Az aradi gyűlés. - Oltó püspök
Magyarországról. - A szászok betelepitése. - III. Béla és a nép. - A király jövedelme. - A föld népe teljesen ellátja élelemmel a királyt.
Olvasván Könyves Kálmán királynak 1100-ban kelt rendeleteit, világosan áll előttünk az alig száz esztendős királyi hatalom gyengülése. Amely mértékben gyengül a királyi hatalom, abban a mértékben nő, erősödik az előbbkelő nemesség hatalma, befolyása. Szent István halála után királyok és királyi herezegek temérdek családi birtokot ajándékoztak el egyes uraknak s a kancsalnak festett, de éles szemű Kálmán világosan látta trónraléptekor, hogy, ha elődei nyomán halad, szertezüllődik a királyi hatalom, melynek foszlányain majd a főnemesség osztozkodik.
Nyilvánvaló volt a nagyeszű király előtt, hogy Szent István törvényei már jórészt elavultak. Ami e törvényekben a pogányság irtására vonatkozott, fölöslegessé vált mert »a tökéletes vallás felvett hite megerősödött«. István törvénye, igy jellemzi a szent király törvényét Kálmán, »a hitetlenek lerombolója volt, ez (az övé) az igazságra nézve helyes társalkodás előmozdítója. Amaz a népet a hitnek pánczéljába öltöztette, ez a fölösleg való földi kevélységeket az igazság övével övedzette.«
Mit értett valóképpen a földi kevélységek alatt, kitünik rendeleteinek első könyvéből: visszaveszi mindazokat a birtokokat, melyeket nem Szent István adományozott, mert »illetlen dolog volt, hogy hanyatlásunkkal a királyi udvar tisztessége is velünk hátramenjen.« Vagyis gyengült a királyi hatalom, s a folytonos adományozások következtében nehezen lehetett födözni a királyi udvartartás szükségeit. Gazdagodott a nemesség, szegényedett a királyi család. A szőlőt, telket, földeket, mit elődei adományoztak, nem bántja, a mi első pillanatra ellenmondásnak látszik, de nyilvánvaló, hogy itt a kisebb adományokat kell értenünk. Az esztelenül elprédált nagyobb uradalmakról és jogokról van itt szó. Mert nemcsak az uradalmakat veszi vissza, hanem az egyházaknak adományozott halászatokat is, csak annyit hagyván meg a papok kezén, hogy a mindennapi szükségre elegendő hal legyen. Meghagyja az erdőket is az egyház kezén, bizonyára azért, mert az erdők után nem lehetett még akkor jelentékeny jövedelemre számitani.
Ám gondolt a holnapra is, nemcsak a mára. Mig a Szent István adományozta birtok mindenféle örököst illetett, a többi királyok adományozta birtokban való örökösödés jogát szükebb korlátok közé szoritotta. Apáról fiura szállott a birtok, s ha fiu nem volt, az apa testvéreire, majd ezeknek a fiaira, de ha testvére nem volt, az adományos birtok visszaszállott a királyra.
Hogy az előbbkelő nemesség ez időben már a királyi hatalmat s a nép javát aggasztóan fenyegető hatalomra tett szert, s jóformán kénye-kedve szerint bánt a föld népével, erre is bizonyságunk Kálmán törvénye, mely egyenesen elrendeli, hogy a földjükről »kivetett« jobbágyok, kiknek máshol nincs földjük, azokra visszamenjenek. »Ha pedig földjük klastrombelieknek vagy egyházrendűeknek adatott s ők más földet birnak, az sértetlenül ugy maradjon.«
Tovább olvasván Kálmán törvényeit, a »sánta, pupos és kancsal« ember alakja mindjobban eltünik szemünk elől, s emelkedett szellemű, nemes gondolkozású, a nép javát szivén viselő király képe rajzolódik elénk, aki a királyi hatalom megerősítésén nem a maga személyéért munkál, hanem az ország, a nép javáért. Megállítja a hatalmaskodó főnemességet az országot pusztulással fenyegető utjában, az elődei könnyelmüségéből vagy jogtalanul szerzett vagyont elszedi tőlük, s megvédi a földnépét a nagy urak önkénykedése ellen.
Már nemcsak az ingóságnak, a földnek is becse van s aki a más földjét igazságtalanul bitorolja, ugyanannyit veszit a saját földjéből s ráadásul még 10 pénz büntetést is fizet. Az adományos birtokkal kötelességek járnak. Ha az ispánoknak tulajdon jószágukra annyi szabad emberök van, hogy ezektől lovat kapnak és 100 pénznyi jövedelmet, saját költségükön egy pánczélos lovast kötelesek állitani a király seregébe. Ha 40 pénznyi a jövedelmök, egy könnyü fegyverzetűt kell állitaniok, de ha ennyi sincs, akkor a jövedelem tisztán nekik marad.
Igy rendezvén a birtokos osztály adózását, nem áll meg itt, a nép minden rétegére kiterjed figyelme. Szabályozza az adófizetést. Az ő idejében találkozunk először a füstpénzzel, az első rendes adóval, mely 8 dénárban volt megállapitva s mely a mai értékben körülbelől 72 krajczárnak felelt meg. De nem fizet mindenki, személyválogatás nélkül 8 dénárt, mint ő előtte történt. Méltányosan igyekszik megosztani a terhet a nép különböző osztályai közt. A vendég, idegen népek, kik a várnépek földjén telepednek le, vagy fele vagyonuknak értékéhez képest viselik a katonáskodás terhét, vagy 8 dénárt fizetnek, de a törzsökös szabad emberek, értvén alattok a várjobbágyokat, többé nem fizetik a nyolcz dénárt. Fizetik azonban a 8 dénárt az urak földjén lakó szabadosok, másként hetes szolgák, kik hetenként felváltva dolgoztak az ur földjén. Ám ezeket is fölmentette az adó felerésze alól, ha a királynak, midőn határukon utazott, lóval, szekérrel szolgáltak. Ez a szolgálat is adó volt: adóba számitotta a király. A mások földjén dolgozó szabad vendégek, idegen népek, csak a szabadságukért fizetik az adót, de sem munkára, sem a munka megváltására nem lehet őket kényszeriteni. Csupán a várakhoz tartozó szolganépek kötelesek fizetni a szabadságukért is, a munka megváltásáért is.
Összevetvén Kálmán törvényét Szent Lászlóéval, feltünő nagy a különbség e kettőnek a szelleme közt. Kegyetlen szigorúság jellemzi László törvényeit, szelidség, kiméletesség a Kálmánét. Jóformán csak a rabszolgák s más szolganépek dolgában halad Lászlóval egy nyomon, aminthogy alig is tehetett másként, miután rabszolgák és szolganépek tették a vagyon jónagy részét, ezek nélkül az akkori gazdaságot el sem lehet képzelnünk. A rabszolgát külsőleg is megkülönbözteti más emberektől s tiz pénz birsággal sujtja azt, aki a király által neki ajándékozott szolga vagy csavargó feje tetejét meg nem nyirja s ha feleséget adna neki, azt is veszitse el a szolgával együtt. Ha valaki a király engedélye nélkül csavargót tart, 55 pénzt fizessen s ha másnak a csavargót elajándékozza, 10 pénzt, ugyszintén a vevője is. Ám nemcsak gazdasági, de nemzeti szempontok is vezették Kálmánt, midőn megtiltja a magyar hazában született rabszolgáknak, még az idegen származásuaknak is, külföldön való eladását. Az ispán, ki ezt a törvényt megszegi, vagyonának kétharmadát veszti el.
Lopásnak, gyilkosságnak s általában mindenféle bünös cselekedeteknek sokkal enyhébb a büntetése, mint László idejében. A gyilkosság a legnagyobb bün s nem a lopás. A tolvajság miatt elitéltet megvakitják, de halállal nem büntetik s már nem a tyúk a legkisebb érték, ahol a büntetés kezdődik, hanem négylábú állat, annak az ára vagy husz denárt érő ruha. S mig László a tolvajnak tiz évesnél idősebb gyermekeit már rabszolgaságra veti, Kálmán ezt a szigorú büntetést a tizenötödik évnél kezdi. Megszoritja az istenitéletet s nem kell az egész falunak istenitéletet állania, ha a faluban egy embert tolvajsággal vádolnak és nem szabad többé akárhol istenitéletet tartani, csupán a püspöki székhelyeken és a nagyobb prépostságoknál, Nyitrán és Pozsonyban. De tanu csak az lehet, aki elébb meggyónt s akinek van legalább egy ekényi földje, hogy hamis tanuságtétel esetén, birtokával válthassa meg magát. A hamis esküvőnek tüzes vassal keresztet nyomnak a homlokára, hogy többé sehol el ne fogadják a tanuságát. Papok jelenlétében történik az istenitélet, s emberölésben, gyilkosságban a püspök itél s nem világi tisztviselő. A király után az egyház kezében van a legnagyobb hatalom. Évenként kétszer, Fülöp és Jakab apostolok napján s Szent Mihály napját követő nyolczadnapon minden püspökség gyűlést tart, ide megy minden pörével, ügyes-bajos dolgával ur és paraszt, az ispánokat és más tisztviselő méltóságokat sem véve ki. Azzal indokolja ezt a törvény, hogy »a nép az uttól és szükségtől terhelve« minden dolgával nem mehet a királyi udvarba. A püspök vagy érsek a világi embert, ha egyházival van ügye, pecsétjével megidézheti; ha két megyei ispán közt van pörlekedés, a püspöki gyűlés intézi el azt. A királynak, a herczegnek nagyobb tisztviselői, világi birák, mind tartoznak megjelenni e gyűléseken. De világi biró nem kényszerithet egyházi embert, hogy előtte megjelenjék. Házasságtörők, megrontók, gyermekgyilkosok, nőrablók ügyében a püspök vagy esperes itél.
Im, előttünk áll az egyház az ő nagy hatalmával. De ezt a nagy hatalmat nem egy jött-ment, nagyrészt tudatlan papságnak adja Könyves Kálmán király. Válogatott, kipróbált emberek Isten szolgái. Idegen papot ajánló levél nélkül be nem fogadnak. A rossz hirüt kiutasitják az országból. A kétszer nősülteket, az özvegyeknek vagy rosszhirű személyeknek férjeit, ha a tiltott együttélést abba nem hagyják, a papi társaságból kirekesztik. Világi ruhát, nevezetesen czafrangos felső öltönyt, pettyegetett dolmányt, veres keztyüt, himzett vagy zöld mentét, nadrágot vagy plundrát, festett csizmát vagy füzött topányt s mellökön selyem varrást nem szabad viselniök. E mellett külön egyházi zsinat szabja meg a papi fegyelmet. Csak irástudók s deákul beszélők lehetnek papok. Szigoruan büntetik a részegeskedést, s ha tolvajságon érnek papot, elveszti hivatalát és vagyonát s ha semmije sincs, eladják szolgának. Külön eltiltják a papot a korcsmároskodástól és az uzsoráskodástól. Szolgarendű ember nem lehet pappá, csak úgy, ha ura beleegyezett. Aki másnak a cselédjét, olyat, ki urától annak jóváhagyása nélkül nem távozhatik, vagy a várak népéből valót pappá tesz vagy deákká, váltsa meg őt s e mellett fizessen 50 pénzt. Nemcsak a papi rend erkölcsét féltik az alantasabb osztálytól, de nyilvánvaló, hogy gazdasági tekintetek vezetik az egyházat, midőn a szolgaságból való felszabadulás e módját is megnehezitik. Az egyház a király mellett a legnagyobb birtokos osztály: szüksége van a munkás kézre. És különbséget tesz az egyház is nemes és nem nemes közt a büntetés mértékének megállapitásában. A hűtlen nemes férfit és nőt vezeklésre itéli, a közrendüt eladatja s azt nem is szabad kiváltani.
Tehát: az egyház kebelében szigorú fegyelem, kifelé pedig nagy hatalom. Nagy hatalom és nagy vagyon az egyház kezén. Mig az uraktól visszaszedik a Szent István után adományozott birtokot, az egyháztól nem, csupán a halászatot szoritják meg, de már az erdőket a kezén hagyják. A szolganépnek tehát egy nagy tömege a püspökségek és apátságok tulajdona s a gazdasági érdek azt kivánja, hogy a szolga maradjon meg szolgaságban, sőt büntetések által szaporodjék is a számuk. Föl kell tennünk, hogy ezeknek a szolgáknak jobb volt a sorsuk általában, mint a világi emberek szolgáinak. Egy bizonyos, hogy Kálmán uralkodása kedvező javulást jelent a szolganép életében. A rabszolgákkal való kereskedés korlátozódik s már magában az, hogy idegen földre nem hurczolhatták el a rabszolgát, ha magyar hazabeli volt, valamivel türhetőbbé tette szomorú sorsukat. A zsidóknak, kik addig nagyban üzték a rabszolgakereskedést, egyenesen megtiltja nemcsak a szolgák adását, vevését, de még azt is, hogy a maguk szükségére keresztény szolgát tartsanak. Aki közülök földet müvel, müvelje pogány szolgákkal, mondja a törvény. S hogy szigorubb ellenőrizés alatt legyenek, csak püspöki székhelyen lakhatnak. Keresztény és zsidó, ha egyik a másnak kölcsön ád, két vagy három személy értékének megfelelőt, csak keresztény és zsidó tanu előtt teheti ezt. Ennél nagyobb értéknél már pecsétes irás szükséges, a tanuk neveivel.
Más szemmel nézi a törvény az izmaelitákat. Nagy gondja van arra, hogy ezek keresztényekké legyenek. Rákényszeriti a disznóhus evésére, s minden izmaelita helységnek templomot kell épitenie, azt kellő javadalommal ellátnia, s hogy a magyar nemzetbe való olvadásukat biztositsa, megtiltja nekik a saját nemzetükből valóval a házasságot. Izmaelita leány csak magyar ifjuhoz mehet feleségül.
Végig haladván Kálmán törvényein, utoljára hagytam annak nyilván legérdekesebb pontját, mely a boszorkányokról szól a következőképpen: »De strigis vero, quae non sunt, ne ulla questio fiat.« Magyarul: »A boszorkányok ellen pedig, kik nincsenek, semminemű kereset ne legyen.« Boszorkányt vagy lidérczet kell-e értenünk a strigák alatt - mert ez is vita tárgya - nem az érdekel minket, hanem az a meglepő felvilágosodottság, mely a törvény e pontjában megnyilatkozik. A törvény ez egyetlen pontja elég, hogy lássuk Kálmán nagy lelki müveltségét, tudását. Mig István és László törvénye is szigoruan bünteti a strigákat, Kálmán egyenesen megtagadja létezésöket, nem hisz a boszorkányságban s megtiltja, hogy valakit a boszorkányság gyanujában üldözzenek. A maga korában nem népszerű s emlékét elhomályosítja Álmosnak és Bélának megvakittatása, de az ország javán munkálkodó fényes elméje, a szegény nép jóléte iránt fogékony szive legnagyobb fejedelmeink sorába emelik őt. A királyi hatalom ez ő idejében addig nem látott magasságra emelkedik, a köznek sérelme nélkül, egyeseknek pedig sohasem igazságtalan, sohasem jogtalan sérelmével. Első a királyaink közt, ki a kezét igazán a nép szivére teszi, látja a nép nagy terheit s amennyire a viszonyok engedik, kevesbiti a terheket. Tisztában van azzal, hogy az ország erejét, hatalmát nem csupán a királyi hatalom emelésével lehet fokozni, szükséges ehhez a rend az egész vonalon s a nép jólétének lehető biztositása.
Nem csoda, ha a hatalmaskodó főnemesség nem szerette, különösen az, melytől az adományos birtokokat elvette s ha nagy pártja volt Álmosnak, László testvérének, kiben az urak bőkezű adakozót reméltek. S ha nem hozzá méltó módon biztositotta kiskorú fiának a trónt, megvakitatván Álmost és fiát, mentségére szolgál, hogy a fiáért tette, a véréből való vérért s nem mint Szent István, ki az idegen s a félmagyar Péterért vakittatta meg Vazult.
Kálmán nagysága még csak akkor látszik igaz valóságában, midőn utána fia, II. István lép trónra, majd Álmos fia, II. vagy Vak Béla. Mindjárt előtérbe lép a főnemesség s megkezdődik a harcz a királyi hatalom és az arisztokraczia közt. Mindjárt szemmel látható a királyi hatalom gyengülése, erős küzdelem folyik megtartásáért és ellene, mignem az Árpád-korszak végén, amint csakhamar meglátjuk, a főnemesség föléje kerekedik a királyi hatalomnak. Ez azonban egyebet is jelent: a királyi hatalom gyengülése kiszolgáltatja a népet s a középnemességet is a főnemességnek. Egyesek kis királyokként uralkodnak, büntetlenül sanyargatják, zsarolják a népet.
A bölcs, békeszerető király után kalandvágyó, harczikedvű gyermekifjú, aki e mellett zsarnok-természet is: ez Kálmán fia, II. István. Természetes, hogy a kép megváltozik. Mintha fölelevenednék a kalandozások kora. Kezdetben, úgy látszik, uri és közrendnek tetszik a régi idők megujulása: kalandozás, prédálás idegen földön; de végre is megsokalják a szüntelen hadakozást, különösen mikor látják, hogy a királynak mindegy, miért indul harcz, csak harcz legyen. Egy Bezen nevű orosz herczeg segitséget kér tőle s István kész a segitségre, nagy sereggel megy Oroszországba, ostrom alá fog egy várat, ám a magyar urak összenéznek: mi közük nekik ehhez az orosz herczeghez? Miért ontsák ők a vérüket? Rövid tanakodás után egyenest a királyhoz mennek s szószólójuk, a Pázmán, tehát idegen nemzetségből való Kozma, magyarán megmondja a királynak, hogy ők nem ontják a vérüket minden ok nélkül. Nem kell nekik az orosz herczegség, egyik sem akar orosz herczeg lenni. »Mi jobbágyok, mondotta Kozma, nem vivjuk meg a várat; ha akarod, vivd meg magad. Mi meg haza megyünk és más királyt választunk.«
Ilyen hangon még addig nem beszéltek magyar királylyal. Az uraknak igazok volt s ha a királyi tekintélyen csorba esett, ez alkalommal nem a főnemesség, a király volt a hibás. A főnemesség bizonyára nemcsak a maga, de a nép szívéből is beszélt, mikor megtagadta a királynak az engedelmességet. A nép, mely már kezdette volt megszokni a békés életet, a földjén való munkálkodást, nem szivesen hagyta el tűzhelyét, oktalan vérontásért bizonyára nem. Uri és közrend elpártol a királytól s csak a kunok és bessenyők, akik még nem tudnak beleilleszkedni a törvényes rendbe, s nomád-életet élnek a többi, röghöz kötött nép között, tartanak ki a harczias kedvű király mellett. Ezek az ő hivei, kun és bessenyő testőrök veszik körül s ezeknek minden szabad: büntetlenül sanyargatják a magyar parasztokat, rabolnak, fosztogatnak szerteszét az országban. Hanem mikor aztán a magyar parasztok megtudják, hogy a király halálán van, s többé nem tarthatnak haragjától, visszaadják a kölcsönt. Tatár, a kunok vezére, panaszra megy a királyhoz s a sir szélén álló király szörnyű haragra lobban: minden kunért tizet vágatok le! - biztatja kedvelt kunjait. De egyet sem vágathatott le: a kunok köréje tolongtak, hálásan csókolták kezét s a király - mondja a krónikás - a nagy tolongásban visszakapta nyavalyáját és meghalt. Csak annyi ideje volt, hogy vezekeljen büneiért: szerzetes ruhát öltött halálos tusája közben.
De egy rokonszenves vonást mégis jegyezhetünk fel II. Istvánról. Midőn megtudta, hogy az apja által megvakittatott Béla herczeg él, nagy az öröme, miután magának nem volt gyermeke. Királyi tartást rendelt a szerencsétlen herczegnek s meg is házasitotta. Mintha csak a népmesét hallanók, mely tele van ehhez hasonló esetekkel. Ám ha István korában megujulni látszott a kalandozások kora, most meg a trónért való versengés kora ujult meg. Nem csuda, ha a főurak nagy része, azok, kiknek Álmos és Béla megvakitásában része volt, megijednek s rettegnek a vak Béla boszujától. Mindjárt pártot ütnek a törvénytelen Boris mellett, ki Kálmán törvényes gyermekének állitja magát. Ilona királyné azonban hirtelen elhatározással gyülést hirdet Aradra, a gyűlésre megjelennek urak és közrendek, megjelennek Boris hivei is, s a királyné szavára hatvannyolcz főnemest konczolnak le. Egyáltalán a királyné és testvére, Belus herczeg intézi az ország dolgait, a vak király sokkal tehetetlenebb, semhogy befolyjon az ország kormányzásába. Ezeknek a megölt főuraknak a birtokait mind az egyháznak adják s a vak királynak az egyház iránt való jóindulatául, ragaszkodásául jegyzik föl azt a tényt is, hogy a pannonhalmi apátság és a nyitrai meg a pozsonyi várjobbágyok közt folyt perben, az apátság mellett döntött. Hogy Béla, ki szomorú vakságában Istennek házában keres vigasztalást, különösen kedvez a papságnak, s a püspökségeknek és apátságoknak adja a főurak birtokát, - ez könnyen érthető, s nem is az itt a lényeges, hogy kiknek adományoz, hanem, hogy kiktől vesz el birtokot. Hatvannyolcz főnemes megöletése s ezek s talán rokonaik birtokának is elvevése, sulyos csapás nemcsak az egyesekre, de általában is a főnemességre, mely mint rend épp akkortájt kezdette mutogatni erejét és hatalmát, s mely most ismét kénytelen meghajolni a királyi tekintély előtt.
És csakugyan Ottó freisingi püspöknek, ki a XII. század közepén utazik át Magyarországon a szentföldre, a magyar alkotmányról irt rajzából látjuk, hogy II. Géza idejében, akár csak Szent László és Kálmán alatt, a királyi tekintély ismét megszilárdul s ha nem is korlátlan a királyi hatalom, a mennyiben a főurak ülnek a királyi tanácsban, kiterjed az a nép minden rétegére. »A legelső magyar ember a király«.
Ottó püspök elragadtatással ir az ország szépségéről, gazdaságáról, paradicsomhoz meg Egyiptomhoz hasonlitja a magyarok földjét. A nép nyelvét, erkölcsét azonban durvának, izetlennek mondja, a falukat, a tanyákat hitványaknak, a házak többnyire nádból, ritkán fából valók s uri és közrend a nyarat és az őszt sátrakban tölti.
Aztán áttér a királyi hatalom rajzára, irván:
»A fő emberek mind elmennek a királyi udvarhoz, mindenki elviszi oda a székét, megvitatják a közügyeket, s ugyanezt teszik tél idején odahaza is, a szállásaikon. Fejedelmüknek annyira engedelmeskednek, hogy még azt is bünnek tartják, ha titkos suttogással sértegetik, nemhogy nyilt ellenmondással keseritenék. Az ország hetven vagy még több megyére van osztva, de minden birságnak két harmada a királyi fiskust illeti meg, csak egy harmada jár az ispánnak. Ha pedig valaki az ispánok rendjéből bármi csekély ügyben megsértette a királyt, vagy ha csak vádolták ezzel, bár igazságtalanul, bármily közönséges poroszló, kit az udvar küld oda, őt, noha a csatlósai veszik körül, egyedül elfoghatja, megkötözheti, megkinozhatja. Nem ugy van, mint nálunk, ahol az egyenlők kérnek itéletet a királytól. Még azt sem engedik, hogy a vádlott kimenthesse magát, elég ok náluk az uralkodó akarata. Ha a király háboruba indul, ellenmondás nélkül követik. A falvakban letelepedett lakók közül kilenczen a tizediket, vagy heten a nyolczadikat - ha szükséges még többet - elküldik a háboruba, ellátva őt a szükséges felszereléssel, a többi a föld művelése végett otthon marad. De a vitézi rendhez tartozót csak igen nyomós ok tarthatja vissza a harcztól. A király személyét külföldiek veszik körül, kik ott igen számosak és kiket vezéreknek neveznek. Csaknem mindnyájan rútak és hitvány a fegyverzetük is, ha csak nem a külföldiektől, kiket mi zsoldosoknak nevezünk, származtak vagy tanultak idegen harczi módot. Csak főembereik és az idegenek utánozzák a mieink hadviselését és fegyverzetünk fényét.«
Kétségtelen, hogy sok a tulzás Ottó püspök rajzában, ott is, hol a faluk és tanyák hitványságáról, ott is, hol a királyi hatalomról ir. Amott kisebbit, emitt meg nagyit. Ott, hol a főurak résztvesznek a tanácsban, nem lehetett a király hatalma korlátlan, s alig hihető az is, hogy közönséges poroszló a gyanusitott főurat, egymaga a királyi udvar elé hurczolja. Nem korlátlan, de nagy volt a királyi hatalom. A haderő tekintélyes, a hadsereg fegyelmezett. Minden nemes ember köteles hadba menni, a haza földjén, s minden nyolczadik vagy tizedik jobbágy: katona, ugy hogy csak a lovasságot 25-30 ezerre becsülik.
És nem szabad figyelmen kivül hagynunk, hogy éppen II. Géza idejére esik idegeneknek, vitézeknek és parasztoknak, nagyobb tömegben való betelepitése, ami szintén a királyi hatalom erősitésére szolgál. Az ő idejében emelkedik a vármegyék száma hetvenkettőre. A gyér lakosságú földekre német vitézek telepednek, kik földet kapnak hadi szolgálat fejében. Erdélyben, a Barczaságban, a székelység közvetlen szomszédságában, szászok telepednek le: földmives és mesteremberek. A német vitézek idegen harczi módot honositnak meg, a magyar főbb emberek utánozzák, s a nyilazó, könnyű lovasság mellett nehéz fegyverzetü, sisakos, pánczélos lovasság szerveződik.
A Géza halála után következő trónviszályok azonban (III. István, II. László és IV. István versengése) jó félszázadon keresztül - ismét csak fogyasztják a királyi hatalom, a királyi tekintély tőkéjét. III. István önkényesen szedi el a püspökségektől és apátságoktól az elődei által adományozott földeket és jövedelmeket, hogy pénzt szerezzen a szüntelen hadviseléshez, de mert végre is az egyházban kellett keresnie hatalma legerősebb támaszát, szorult helyzetében ünnepélyes fogadást tesz, hogy többé nem bántja az egyházi vagyont, ha csak égető szükség nem kényszeriti rá; püspököt, apátot méltóságától meg nem foszt a pápa tudta nélkül. Vagyis: csökken a királyi hatalom, az egyházi rend javára.
Ezt az erkölcsi tőkéjében megfogyatkozott királyi hatalmat III. Béla állitja helyre, hogy aztán a XIII. századnak már az első negyedében, II. Endre alatt, a főnemesség prédája legyen. A bizanczi császár udvarában nevelkedett Béla, a »hatalmas termetű, szép ábrázatú« Béla, ki nagyon fiatalon végig járta a tapasztalatok iskoláját, nemcsak hatalmas termetével és szép ábrázatával tünt ki: külső előnyeivel összhangban volt lelkének tartalma. Az idegen udvar levegője nem rontotta meg jellemét, igaz magyar voltát s gazdag tapasztalatait, a szélesebb látókört, mit az idegen udvarban szerzett, az ország javára használta. Fölelevenedni látjuk a »régi jó időket«, mikor még a király a néppel, a legszegényebbel is, szóba áll; midőn a közrendű ember is a királyhoz megy panaszával. A király megyéről megyére utazik, néha meg utközben hallgatja meg a nép ügyes-bajos dolgait, panaszait az ispánok, a földesurak ellen. Rendesen megtartja Fejérvárt, Szent István napja körül, a királyi törvényszéket. Körötte ülnek a főméltóságok s azokkal együtt tesz igazságot. De már irásban is be kell adni a panaszt, s megalapitja a magyar kanczelláriát. Egy fejérvári prépost, Katapán, az első kanczellár s azután is többnyire fejérvári prépostok viselik e hivatalt.
Mellette még a nádor itélkezik peres ügyekben, miután egymaga nem tehet mindenben igazságot. De aki igaztalannak találta a király embereinek itéletét, felebbezhetett a királyhoz.
Igazi magyar, népies vonás, a mit feljegyeznek III. Béláról, hogy saját kezével mérte meg azt a nagy köblöt, melylyel a bakonybéli apátság népe évenként a gabonát adta. S nem kevésbé magyar és patriarkális vonás, midőn utaztában egy tölgyfa alatt ül kiséretével, Széna ispán udvarában s ugy hallgatja meg Kuba urat, kit Farkas nádor ispán hozott eléje.
A királyi hatalomnak régi fényében való tündökléséről tanuskodik az a nagyérdekű kimutatás, mely Béla jövedelméről fenmaradt. A pénz veréséből van a legnagyobb jövedelem: 60 ezer márka, melyből - mellesleg megjegyezzük - az esztergomi érsek tizedet kap. Vámból, révből, hid- és vásárpénzből, ami mind egyedül a királyé, 30 ezer márka. A sóból 16 ezer márka. Az erdélyi vendégektől 15 ezer, a 72 ispántól, az ő jövedelmük harmada, 25 ezer márka. Ezenkivül a 72 ispán mindenike köteles évenként egyszer ellátni a királyt és kiséretét, ha arra jár, s mielőtt a király fölkel az asztaltól, ád neki 100-200 márkát. Ez is fölmegy 10 ezer márkára. Ugyanennyit kap Szlavónia herczegétől. Összesen tehát 166 ezer márka a király évi jövedelme, vagyis körülbelül 4 millió forint. »Ehhez járulnak még - mondja a kimutatás - a királynénak és királyfiaknak járó nagy ajándékok ezüstben, posztóban, selyemben, lovakban. Meg a harminczad. Azonfelül a földnépe teljesen ellátja a királyt élelemmel.«
A föld népe teljesen ellátja a királyt élelemmel! Tehát nem a fentebb elősorolt pénzbeli jövedelem szolgál az udvartartásra, a királyi családnak és az udvari népnek élelemmel való ellátására, hanem az a természetbeli; adó, mit a nép fizet: vagy úgy, hogy egyenesen az udvarhoz szállítja a különféle terményeket, vagy úgy, hogy az átutazó királynak és kiséretének szolgáltatja be tartozását s aztán beszámítják köteles adójába. Ha később, a XIII. század derekán, mikor ezt a királyi jogot korlátozták, egy királyi ebédre átlag 12 ökröt, 1000 kenyeret és 4 hordó bort számítottak, képzelhető, hogy mily rengeteg nagy lehetett az udvartartás, mily rengeteg nagy lehetett a nép terhe, de látható egyéb is: a gazdasági életnek nagy föllendülése. Hozzá kell még tennünk, hogy nemcsak a király élhetett e joggal, az ellátás jogával. A nádor, a vajda, a bán, a főbb tisztek, a várispánok és kisebb tisztviselők, az udvari ispánok, várnagyok, századosok, tizedesek, a dézsmaszedők, pénzbeváltók, mind a nép nyakán éltek hivatalos utjaikban. De bármily nagy terheket viselt a nép, mindig türhetőbb volt a helyzete azokban az időkben, mikor egy kézben, a király kezében volt a főhatalom s nem osztoztak abban részint az uralkodóházbeli herczegek, részint az udvarhoz, időnként udvarokhoz közelebb álló emberek. Mert a királyok és királyi herczegek adományozása nemcsak annyit jelent, hogy minden adománynyal fogyott a királyi család birtoka s ez adományozások arányában szorult a király egyesek támogatására. Ezekkel az adományokkal jogok is jártak, valóságos és képzelt jogok. Minden adomány távolabb vitte a népet a királytól, s mellette kiskirályok támadtak országszerte.
III. Béla teljes épségében megtartja a királyi hatalmat, bár ő is adományozott. A mi azonban Béla idejében kivételes eset, mindjárt az ő halála után mindennapivá válik. Imre király s Endre herczeg, versengvén a trónért, adományozásokkal szerzik a hiveket s feltünő, hogy a herczegnek több a hive, mint a királynak. A főnemesség tulnyomó része a pazar természetű Endre mellett van s midőn háborura kerül a sor a testvérek közt, Imre királynak oly kicsiny a serege, hogy nem ütközhetik meg Endre seregével: szemmellátható a bizonyos vereség. Nem ontatja hivei vérét oktalanul, hanem pálczával kezében, egymaga átmegy az ellenséges táborba, e szavakkal: meglátom, ki meri fölemelni kezét koronás királyára! Ennek a valóban királyi föllépésnek csodás hatása van a főurakra. Megjuhászodva nyitnak utat a királynak, ki egyenest öcscse sátorába megy, kivezeti onnét s fogságba küldi. E szónak: király, megvan hát még a varázsa, csak igazi király legyen a király!
Mindjárt meglátjuk, mint foszlik szét ez a varázs, mihelyt Endre herczeg lép az ifjan elhalt Imre örökébe. Mint lép egyszerre előtérbe a főnemesség, s mily szembetünően fordul rosszabbra a nép helyzete, mihelyt a király a hatalmas urak önkénykedésére szemet hunyni kénytelen.
Szomorú idő következik: II. Endre uralkodásának ideje.
AJÁNLOM AZ OLDALT
