|
TIBORCA történe III. 9.
Bóna Mária Ilona 2010.02.04. 10:18
És akkor előállunk azzal az ötlettel, hogy átmenetileg szállást keresünk, mert mi is - ismét építkezésbe kezdünk. Irénkéék, féltve minket attól az évekig tartó építkezési tortúrától, amiben nekik is részük volt, mindent elkövettek, hogy lebeszéljenek minket a tervünkről. ... - Pedig egy hónapja sincs, hogy levertük a vakolatot és penészirtóval kevert anyaggal újravakoltuk. Nincs mit tenni, le fogjuk bontani! Mondta férjem elszántan. Azt hitte, hogy az építész-technikus Mihály majd megérti és még szakmai tanácsokat is ad neki. Mihály helyett azonban, Irénke mondta el a „szak”véleményét. - Eszetekbe ne jusson egy ilyen szép házat lebontani! Tudjátok, hogy mibe kerül egy építkezés? Rámegy az ember élete, egészsége! Én soha többé bele nem fognék még egyszer! Irénke – szíve minden keserűségével, szinte kiabálva óvta Nándit attól, hogy építkezésbe fogjon! Nándit annyira megdöbbentette ez a vehemens beleszólás a „férfiak dolgába”, hogy ettől fogva valósággal iszonyodott Irénkétől. Már a múzeumba sem akart eljönni velünk. Ettől fogva iszonyú indulatos ellentétek feszültek Irén és Nándi között. TIBORCA története
III. f., 9. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Barátnőmnél…
(Második szálláskeresési próbálkozásom)
Második próbálkozásom iskolás-kori barátnőmnél és családjánál történt. Barátnőmék időről-időre felbukkantak, mintha mi sem történt volna. Már a gyerek miatt is, akik egy iskolába jártak és később egy sportkörben edzettek. Talán ezért is, soha nem tudtam haragot tartani. Ráadásul, Mihály szintén építész technikus volt, mint Nándi…és ők már túl voltak az építkezés próbatételein.
Ők, Misi szülei telkén építkeztek. Az építkezés idején a kert végében lévő "kisházban" laktak a három gyerekkel és az idős szülőkkel, akik úgy segítettek, hogy szükség esetén ellátták a gyermekfelügyeletet.
Barátnőmék közben a munkahelyükön ledolgozták a napi nyolc-tíz órát - mert Irénke első gyermekét akkor szülte, amikor még nem volt "gyes" (gyermekgondozási segély), "szoc.pol." (szociálpolitikai-támogatás) - és házasságuk arról szólt, hogy építkeztek, építkeztek, építkeztek...
Közben élni kellett "egy rakáson" anyóssal, apóssal, pelenkás kisgyerekkel, gyerekekkel. Úgy nőttek föl gyermekeik, hogy nem voltak együtt nyaralni; hogy soha nem volt lehetőség gyerekeikkel, vagy uram bocsá' barátaikkal egy-egy meghittebb beszélgetésre, együttlétre.
Szóval, ők már a kertet is betelepítették növényekkel.
Irénke valóságos kis botanikus kertet varázsolt az új házuk köré. Nagylánya elköltözött tőlük, apósa közben meghalt és a fogyatkozó család fogyatkozó gondja mellől gondolhattak nyaralásra, utazásra. Ehhez nagyon jó partnerek lehettünk volna. Gyerekeink is egyazon iskolába jártak és úgy szerették egymást, mintha unokatestvérek lettek volna.
És akkor előállunk azzal az ötlettel, hogy átmenetileg szállást keresünk, mert mi is - ismét építkezésbe kezdünk. Irénkéék, féltve minket attól az évekig tartó építkezési tortúrától, amiben nekik is részük volt, mindent elkövettek, hogy lebeszéljenek minket a tervünkről. Ilyen körülmények között kellett előállnom azzal a kéréssel, hogy szeretnénk, ha az új házuk tetőtéri lakrészét megosztanák velünk. (Ez a tetőtéri lakrész egyébként is foglalt volt, mert hivatalosan kiadták egy intézménynek.)
Megismétlődött velem ismét az, amitől úgy szenvedtem tizenhét éves koromban. Akkor, amikor valósággal elüldöztek "otthonról" és ugyanígy nem akart senki befogadni, mert: "Milyen szörnyeteg lehet az, akit a saját szülője megtagad, vagy milyen "jött-ment" ember az, akinek nincs ilyenkor családon belül befogadó támasza?"!
Barátságunkat terhelte még a kórházi munkahelyen szerzett negatív tapasztalatom is. Amikor eljöttem a kórház pénzügyi osztályáról, azt hittem, hogy soha többé nem jönnek hozzánk látogatóba.
*
Valami miatt azonban, egy év múlva, azt hiszem nőnap alkalmából, átjöttek felköszönteni.
Ekkor már második éve úton volt Fa Nándor és Gál József.
Ők ketten elhatározták, hogy körbehajózzák a Földet a St. Jupat nevű hajójukon. Ahol csak kikötöttek, a világ összes kikötőjében nagy ünnepléssel fogadták az ott élő magyarok. Csak itthon nem ünnepelték különösebben őket. Amiért Halmos Jóska édesanyja Fa családból származott, rákérdeztem:
- Misi, egyébként hallottatok Fa Nándorról és Gál Józsefről, a magyar hajósokról? Mit szóltok a teljesítményükhöz? Egy olyan kis ország, mint Magyarország – ráadásul még tengerünk sincs – ilyen nagyszerű teljesítményt produkáló férfiakkal rendelkezik!
- Igen, igen, hallottunk róla, de mi nem szoktunk „hasra esni” a hírességek előtt.
- Nem rokona Fa Nándi véletlenül Jóskának?
- De igen, unokatestvérek. A Fa Nándor apja és Jóska anyja, meg az én apám testvérek voltak.
- Ez lehetetlen! Hiszen még annyira sem érdekel, mint egy idegen!
- Nem tartottuk a kapcsolatot. Ilona! Beszéljünk inkább másról!
Fakadt ki Mihály, és jobbnak láttam valóban levenni napirendről a témát.
Szomorú voltam, mert eszembe jutott állítólagos szüleim története. Az, ahogy az 1950-es évek elején ők is megtagadták vidéken élő rokonaikat, őseiket. Eltéptek minden gyökeret, ezzel gyökér nélküli – vágott-virág rövid - életre kárhoztatták utódaikat, vagyis: bennünket.
Azt hiszem, Irénke is elgondolkozhatott ezen, mert legközelebb augusztus 20-án beugrottak hozzánk azzal az ötlettel, hogy nézzük meg közösen, a Nemzeti Múzeumban kiállított Szent Koronát és koronázási ékszereket. Amiért gyerekeinknek nagyon tetszett az ötlet én is hamar összekészítettem őket, meg magamat, hogy el tudjunk indulni.
Azalatt, Irénék beszélgettek Nándival. Megnézték, hogy milyen csúnyán penészedik a lakásunk fala.
- Pedig egy hónapja sincs, hogy levertük a vakolatot és penészirtóval kevert anyaggal újravakoltuk. Nincs mit tenni, le fogjuk bontani!
Mondta férjem elszántan. Azt hitte, hogy az építész-technikus Mihály majd megérti és még szakmai tanácsokat is ad neki. Mihály helyett azonban, Irénke mondta el a „szak”véleményét.
- Eszetekbe ne jusson egy ilyen szép házat lebontani! Tudjátok, hogy mibe kerül egy építkezés? Rámegy az ember élete, egészsége! Én soha többé bele nem fognék még egyszer!
Irénke – szíve minden keserűségével, szinte kiabálva óvta Nándit attól, hogy építkezésbe fogjon! Nándit annyira megdöbbentette ez a vehemens beleszólás a „férfiak dolgába”, hogy ettől fogva valósággal iszonyodott Irénkétől. Már a múzeumba sem akart eljönni velünk.
Ettől fogva iszonyú indulatos ellentétek feszültek Irén és Nándi között. Én, azonban elhatároztam, hogy ragaszkodom baráti „hajszálgyökereimhez” és meghívtam őket az iskolai- tantestületi- óévbúcsúztatónkra.
Azt hiszem, ekkor táncoltam utoljára Mihállyal. Még el-eljöttek hozzánk, de egyre fagyosabb lett a légkör közöttünk. Rendszerint, rövid, felszínes társalgás után elmentek. Mi, pedig napokig veszekedtünk, mert nem hagytam szó nélkül, hogy Nándi szapulja őket – rossz példát mutatva ezzel gyerekeinek.
És mi maradt meg ebből az egészből bennük? „Jobb is, ha nem jönnek, mert akkor legalább nem veszekszik az anyu, szegény apuval…”
*
(Harmadik próbálkozás)
Férjem sem járt sikerrel. A közeli lakótelepen hirdettek kiadó lakásokat. Itt érdeklődött legelőször, mert a gyerekeknek az iskola miatt is fontos lett volna a közelség.
Feldúltan jött haza minden alkalommal, mert amikor elmondta, hogy háromgyerekes családnak szeretne bérleményt találni, hirtelen vagy "már tárgytalan", vagy "már kiadtuk" volt a válasz. Nem volt nehéz az összefüggést megtalálni a három gyerek és az elutasítás között.
Nem volt más választása, mint a munkahelyi kolléga segítségével Fecó bácsi meggyőzése...
*
Ott hagytam abba a beszámolómat, hogy költözködött a család. Éppen megérkeztünk Csepelre és üdvözöltük a "házibácsit".
- Én vagyok a "Fecó bácsi. Jaj, nagyon fáj a derekam! Úgy hasogatott az éjjel, hogy aludni sem tudtam. Azért már korán reggel elhozott a barátnőm kocsival. Elnézést, hogy nem segítek, de... nagyon fáj a derekam.
Ebben a pár mondatban is mennyi információ volt!
Végre azt is megtudtam, hogy az öregúr nem fog velünk lakni, mert barátnője van, aki nem egy "mamusz-nyanyusz" nőszemély, hanem olyan, aki emeli egy férfi presztízsét: lakása van, ahova befogadhatja; kocsija van, amit maga vezet, stb!
Ezzel, az én szememben, Fecó bácsi férfiassága azzal, hogy barátja lehet egy biztos egzisztenciájú hölgynek, véget is ért.Mert, mihelyt amúgy az élet más területén, tevőlegesen, mondjuk az utánuk következő nemzedék segítésében helyt kellene állni: mindig kéznél van a menedékül szolgáló "betegség"!
- Ha lehetne egy kicsit menjetek odébb, mert "véletlenül" Fecó bácsi lábára ejtjük a szekrényt!
Mondta Nándi, miközben jelentőségteljesen rám nézett.
Tudtam, hogy ez azt jelenti: a "bájcsevegést" sürgősen be kell fejezni, mert - férjem észjárását ismerve: "...ha valaki nem tud segíteni, akkor legalább ne hátráltasson! Ne legyen "láb alatt!".
Szerettem volna jó benyomást tenni a családomat befogadó öregúrra, ezért tartottam fontosnak az első, bemutatkozó alkalmat, amely bevezetője lehet a békés egymás mellett élésnek az elkövetkezendő időkben. A látszólag semmitmondó csevely része volt azon életstratégiának, amit előre kiterveltem.
Azonban, férjem türelmetlenségét is megértettem, mert neki már akkor nagyon elege lett Fecó bácsiból, amikor győzködte őt a háza egy részének a kiadására. Azt is tudtam, hogy ebben a türelmetlenségben benne volt az az ellenérzés is, amit "szüleimmel"- és egész korosztályukkal szemben érzett.
Türelmetlenségre nekem is sok okom lett volna.
Engem azonban az olvasás, a munka melletti folyamatos tanulás, az anyaság, a gyermeknevelés és a tanítás arra szoktatott, hogy megtanuljam a türelmességet és a megosztott figyelemmel való figyelmet.
Ez, ellentmondásosnak tűnik, de a pedagógiában már megfogalmazott, nagyon is ismerős jelenség, sőt: alapvető készség.
Már arra is gondoltam, hogy a felvételi vizsgákon feltétlen alapvető követelménynek kellene lennie a megléte.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
