|
TIBORCA történe III. 8.
Bóna Mária Ilona 2010.02.04. 10:16
Az első próbálkozásom a közelben lakó "szüleimnél" végződött kudarccal. Azon a napon, amikor Misivel szirénázó mentővel száguldottunk a László Kórházba, mert allergiás fulladási rohama volt - és a mentős orvos egy gégemetszés lehetőségére is felkészített - érlelődött döntéssé bennünk a bontás-építés terve. Ekkor már a két nagyobb gyereknél is megállapították a penészallergiát. Két nap múlva férjem unszolására ismét átmentem "szüleimhez". Amikor rákérdeztem a költözködésre, apa rám nézett és úgy elkezdett kiabálni, mintha nem is ő lett volna az a megalázottságában kétségbeesett öregember, aki előzőleg majdnem sírva panaszkodott feleségére és annak barátjára. - Hát én nem is tudom, hogy hogyan gondoltátok kislányom? Hiszen tudod, hogy milyen beteg az anyátok! - Kislányom, hogy gondolhattad, hogy én a nagybeteg, operált fejemmel el tudnám viselni, hogy annyian nyüzsögjenek körülöttem? Nyöszörögte anya, a sírós, betegségét demonstráló hangján. - De hiszen anyukám, én a lányod vagyok, a gyerekeim, pedig az unokáid. Úgy neveltem őket, hogy nyugodt lélekkel költöznék velük bárhová! Kár, hogy nem is ismeritek őket, sem engem!
TIBORCA története
III. f., 8. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A "Ház", amit le kell bontani
Abban az évben, amikor elhatároztuk, hogy a kilenc évig tartó átépítési- és felújítási munkák ellenére lebontjuk három kiskorú gyerekünk "feje fölül" a házat és teljesen új, erős alapozással egy másikat építünk a régi, penészes, nedves, kisgyermekeket megbetegítő helyére - volt valami változtatási kényszer a középnemzedékben, amit az idősebb, nyugdíjas generáció riadt értetlenséggel érzékelt.
A riadalomra minden okuk megvolt, nemkülönben gyermekeiknek a változtatásra!
Az idősebbek megéltek egy világháborút és ilyen-olyan diktatúrát meg egy "ellenforradalmat" (amiről 1989-ben már lehetett hallani, hogy talán inkább "népfölkelés" volt, vagy "forradalom"). Ekkor, végre: a "kis-", vagy "kiemelt nyugdíj" biztosította viszonylagos nyugalom reményében - egy picinykét élvezni lehette volna az életet, nyugtalanító társadalmi mozgolódásra kellett figyelni. Történik mindez, amikor a gyerekek "végre" felnőttek és "kiröppenve" elnyelte őket valamelyik lakótelep összkomfortos betonkalodája, vagy valamelyik nyugati fogyasztói társadalom. Akkor, amikor belekóstolhatnának az élet naposabb oldalába - addig, amíg az öreg, megfáradt csontok, izületek engedik és jó lenne ezen a "naposabb oldalon" egy kicsinykét megmelengetni sokat megélt testüket-lelküket - jönnek a gyerekek, hogy: "nem lehet emberi életet élni ezekben a börtöncella-szerű betondobozokban" és költözködnek, meg építkeznek és még azt is elvárnák, hogy szüleik segítsenek nekik!
*
Férjem már hónapok óta tervezgette az új otthonunkat. Nándikának, aki ezidőtájt lett fölső tagozatos, jól jött egy kis pályaorientáció azzal, hogy apja bevonta a rajzolgatásba, mérésekbe, számításokba.
Miután együtt volt minden: tervek, engedélyek, munkások és az induló tőke (leginkább építési anyag és kölcsönök formájában); 1989-ben, a tavaszi szünet első reggelén kigördült az udvarról a legszükségesebb holminkkal megrakott kis teherautó és elindult az átmeneti szálláshelyünkre.
Úgy fogtam át két karommal a három riadt gyereket, mint a szétvert fészekből kipottyant fiókáit az aggódó madármama, miközben biztonságosnak vélt "bokor" alá igyekszik terelni őket. Ez a "bokor" a szomszédos kerületben, Csepel egyik kertes házában volt.
A "házibácsi" egy jobb napokat látott nyugdíjas özvegyember, aki régi szomszédja (férjem egyik munkatársa) közbenjárására és férjem rábeszélésére átengedte háromszobás családi háza kamráját, fürdőszobáját és az egyik lakószobát az otthon nélkül maradt családomnak.
Mire átértünk a busszal Csepelre, férjem és Béla - Béla: a hűséges, vállalkozó szellemű sofőr, aki kilenc évig hordta a kistételű építési anyagot a családnak, a hiábavalónak bizonyuló átépítéshez, korszerűsítéshez - már pakolták le és hordták be a család holmiját.
- "Jó napot kívánok!"
köszönéssel nyújtottam a kezem a ház bejárata előtt tébláboló, csinos - ami annyit jelent az ő korában, hogy: jó kiállású, ápolt, az alkalomhoz illően öltözködő - magas, ősz hajú embernek.
- "Tiborca Ilona vagyok, Nándi felesége, mi még nem találkoztunk. Ők a gyerekeink."
Toltam magam elé a minden újra nyitott és derűs közlékenységgel megáldott csitri lányomat és két félénk, gyanakvó kiskamasz fiamat, hogy ők is mutatkozzanak be.
- „Legyenek üdvözölve!”
Mondta gavallérosan a háziúr, miközben velem kezet fogott, de a gyerekek előtt karba fonta a kezét. Ez számomra azt jelentette, - testbeszéddel mondva, hogy: „gyerekekkel nem tárgyalok…, mert a gyerek csak bajnak van, meg majd képzelem milyen pusztítást fognak itt végezni, meg…”
*
Ezek a gondolatok olyanok, mintha én egy nagyon rosszhiszemű ember lennék. Mielőtt ítélkeznénk, megszakítom a történetet és elmesélem azt a két próbálkozásomat, amikor szerettem volna családomnak átmeneti szállást találni az építkezés idejére.
Az első próbálkozásom a közelben lakó "szüleimnél" végződött kudarccal.
Azon a napon, amikor Misivel szirénázó mentővel száguldottunk a László Kórházba, mert allergiás fulladási rohama volt - és a mentős orvos egy gégemetszés lehetőségére is felkészített - érlelődött döntéssé bennünk a bontás-építés terve. Ekkor már a két nagyobb gyereknél is megállapították a penészallergiát.
Aznap este férjemmel mindent megbeszéltünk.
Másnap bementem a kórházba látogatni. Sajnos csak ablakon keresztül láthattam kisfiamat, de így is érezhető volt, hogy szemlátomást javult az állapota - úgy, hogy a gégemetszésre sem volt szükség.
Mivel férjem arról is meggyőzött előző este, hogy:
- anyádékkal kell először beszélni,
hazafelé útba ejtettem a "szülői" házat.
Kora-tavasz volt. Az aluljáróban már kis kosarakban árulták az alkalmi virágárusok a hóvirágot.
Anyára gondoltam és vettem egy kis csokorral. Amikor leszálltam a buszról, már-már meggondoltam magam. Talán majd máskor...
Erősen élt még bennem az a halálfélelem, amit akkor éltem át, amikor a mentőautóban ott ültem fuldokló kisfiam mellett. Talán ezért, nem éreztem még elég erősnek magamat ahhoz, hogy állítólagos szüleimhez átmenjek „jópofáskodni”.
Anya az agyműtétje óta felépült, újra tanult beszélni, írni, olvasni.
Kinőtt a haja és újra olyan ápolt idős hölgy volt, mint az agyvérzése előtt. Már ismét eljárt víkendezni a család nélkül, "egyedül", nem kímélve önmagát az utazási tortúrától és az idegenben való éjszakázásoktól.
Ugyanakkor, a család kímélte őt. Én is megígértem apának - még korábban - hogy semmilyen problémánkkal nem terhelem.
Ilyen előzmények után, hogyan mondjam el nekik, hogy mire készülünk?
Visszanyelve könnyeimet, elszoruló torokkal, suttogva nyitottam be szomorú gyerekkorom színhelyére.
- Sziasztok, vagyis "csókolom"!
Köszöntem, miközben megpusziltam anya arcát jobbról-balról.
Anya egész "kivirulva" ült a hangulatvilágítású szobában, a foteljében; nemkülönben vele szemben K.L., a "család barátja".
- Jó estét kívánok!
Nyújtottam kézfogásra a kezemet a már ismerős férfinak.
- Csókolom drága Ilonkám!
Mondta fölállva, miközben megszorította a kezemet, mélyen belenézve a szemembe, majd, egy elkerülhetetlen kézcsók után végre elengedett.
- Jaj kislányom téged is lehet látni? Tőletek akár fölfordulhatna az ember!
Nyöszörögte anya a nagybeteg stílusában.
- Hogy, s mint Ilonkám?
Kérdezte L. bácsi visszaülve a fotelba, mint aki otthon van.
Csak én álltam egyik lábamról a másikra. Szörnyű zavaromban azt sem tudtam hirtelen, hogy melyik kérdésre, vagy megjegyzésre válaszoljak.
Anya provokatív kérdéseinek hamissága legalább annyira zavart, mint L. bácsi kedélyeskedése.
- Apu hol van?
Kérdeztem végül, mert úgy gondoltam, hogy itt "érdemben" talán vele lehetne beszélni.
Közben, a kabátomat le sem vetve, vizet töltöttem az egyik kisvázába, és beletettem a hóvirágot.
- Hol lenne?
Kérdezett vissza anya mártírarccal.
- Drágám, a maga apukáját, az én "komikámat" üdvözöltem a galambházban és annyi udvariasság sem telik tőle, hogy bejöjjön, míg itt vagyok!
- Kimegyek hozzá, mert szeretnék vele beszélni.
- Na már mész is hozzá, ahhoz a ...? Mi van veletek? Én nem tudom, hogy mi van, de a nővéred se mond nekem soha semmit?
Kérdezte anya leplezetlen féltékenységgel, és az elmaradhatatlan szemrehányással.
- Györgyi a húgom. Három évvel fiatalabb nálam, csak egy fejjel magasabb... Én vagyok a nővér. Érted?
- Miért bántja az édesanyját Ilonkám?
- Elnézést, "Anyuka", felejtsd el! Nem szóltam. Teljesen mindegy, hogy ki az idősebb, a lényegen úgysem változtat. Mindjárt jövök vissza, csak megnézem apát.
„Hát ez nem lehet igaz, hogy mindig bele tudnak rángatni ezekbe a kicsinyes, semmitmondó vitákba! Olyan iszonyúan idegennek éreztem őket, hogy ordítani tudtam volna a keserű, fájdalmas érzéstől!
"Még, hogy felé sem nézünk!”???
A múltkor is a konyhában fodrászolta L. bácsit - amikor átmentem egy kis süteménnyel - és szemlátomást megfeledkezett arról is, hogy milyen beteg! (Anya igazi freudi eset...) Apa akkor is a galambházban dúlt-fúlt. Olyan indulatos volt, hogy attól féltem engem üt agyon L. bácsi helyett.”
Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, míg átmentem az udvaron a galambházhoz, ahol égett a villany, így rögtön láttam, hogy apa nincs ott, ezért benyitottam a műhelyül szolgáló sufniba.
- Szia apu! - köszöntem, majd megpusziltam fáradt, megtört arcát. Még a gyárból megmaradt, kopott-kékre mosott munkásruhája volt rajta. Boldogtalan életének mind a hetvenkét évének szomorúságával nézett egy pillanatra rám.
- Szia! - köszönt vissza, miközben nagyot ütött a satuba fogott munkadarabon.
- Már megint itt van. Kénytelen voltam fölhívni telefonon, mert anyád nem hagyott békén. Állandóan sírdogált, hogy a L... így, meg a L... úgy! Én nem tudom már, hogy mit csináljak, de látni sem bírom azt a csibészt, anyád, meg isteníti!
Préselte ki a szavakat magából apa, miközben rám sem nézett.
- Jaj apu, ha tudnád, hogy nekem is mennyi bajom van! A kicsi is kórházban van...
- Pedig a múltkor, amikor levágta a haját annak a csibésznek, az meg közben megitta a pálinkámat, talán még pénzt is dugott a kezibe..., mert mióta megint kijár nem elég a pénz egyik nyugdíjtól a másikig.
- Ó, szegény apu! Nem hinném, hogy anyu pénzeli! Inkább a nagy "dumája" az amiért úgy odavan.
- Ne mondj már ilyet, hiszen én tudom, hogy fogy a pénz! Sokkal jobban, míg nem ette ide a fene!
- Apu, figyelj egy kicsit! Azért jöttem, mert szeretnék valamit megbeszélni veled. A gyerekek voltak teljes kivizsgáláson. Tudod, azért, mert örökké végigfuldokolják a teleket. Kiderült, hogy allergiásak és leginkább a penészgombákra. Ezen a télen megint "kivirágzott".
- Tudtam én azt. Mögmondtam előre, hogy sémmit nem ér az a niköcell, amit a falakra ragasztottatok!
- Hát ez az. Nándi is ezt mondja most már. Nincs más hátra, le kell bontani - mármint a házat.
- Ti „tuggyátok!”
- Igen, de közben nincs hol laknunk. Mit szólnál, ha addig ideköltöznénk hozzátok?
- Hát én nem tudom. Tudod, hogy az anyád milyen beteg?!
- Jó, jó persze. Nem is tudom, hogyan lehetne itt az életünket megoldani. Én minden esetre szóltam, mert megígértem férjemnek, hogy én is keresek valamilyen lehetőséget. Bocs', hogy először rátok gondoltam. Most már meg is bántam. Na szia, mert holnap megyek reggel dolgozni és még meg sem főztem másnapra. Tudod, Nándika is otthon van már két hete, mert a hörghurutból nem tud kikecmeregni. Nem mehet iskolába, mert annyira fullad.
- Mönj csak! Tessék már fél nyolc és nem tudom megint mögnézni a híradót, mert az a csibész bent bájolog az anyáddal!
- Hát, igen. Borzasztó állapot! Szia.
Legszívesebben be sem mentem volna már a lakásba. Sajnos nem tehettem mást.
- Na belebújtál apádba? - kérdezte anya gúnyosan.
- Hogy tetszik lenni L. bácsi? – kérdéssel udvariasan engedtem el a fülem mellett a méltatlan kérdést és fordultam a "nagy szívtipró" öregúr felé.
- Jól drága Ilonkám! Hála Istennek én nem hagyom úgy el magam, mint egyesek.
- Ennek igazán örülök, de talán ez nem mindenkinél "elhagyom magam" kérdése.
- Tudja kedves, mindenkinek annyi problémája van, amennyit csinál magának! Nyilatkozta ki bölcsnek vélt szentenciáit L., a „szívtipró” nyugdíjas, miközben ismét beletolakodott a szemembe a világoskék szemével. Egészen mélyre akart hatolni, annyira, mint a gombostű a bogárgyűjtemény áldozataiban.
Elfordítottam a fejem és anyára néztem. Vajon látja-e azt, ami annyira nyilvánvaló? Anyai szívében megszólal-e valami fölháborodásféle?
- Na, már megint olyan vagy, mint a savanyú uborka!
- Bocs' anyu, de most tényleg nincs kedvem "jópofizni"!
- Ilonkám, a bánat öregít! Itt van egy kis "orvosság". Igyon, hogy elmúljon a melankóliája! - nyújtotta felém apa pálinkájával teletöltött kupicát.
- Kedves egészségére, de most tényleg nem, mert még rengeteg dolgom van.
- Az ökör iszik magában! Nem lehet ennyire udvariatlan, hogy visszautasít!
- Szia anyu!
Köszönés és puszi jobbról-balról, majd egy kézcsókba torkolló kézfogás L. bácsival és menekülés, ki ebből a "szülői ház" nevezetű pokolból!
Két nap múlva férjem unszolására ismét átmentem "szüleimhez". Amikor rákérdeztem a költözködésre, apa rám nézett és úgy elkezdett kiabálni, mintha nem is ő lett volna az a megalázottságában kétségbeesett öregember, aki előzőleg majdnem sírva panaszkodott feleségére és annak barátjára.
- Hát én nem is tudom, hogy hogyan gondoltátok kislányom? Hiszen tudod, hogy milyen beteg az anyátok!
- Kislányom, hogy gondolhattad, hogy én a nagybeteg, operált fejemmel el tudnám viselni, hogy annyian nyüzsögjenek körülöttem?
Nyöszörögte anya, a sírós, betegségét demonstráló hangján.
- De hiszen anyukám, én a lányod vagyok, a gyerekeim, pedig az unokáid. Úgy neveltem őket, hogy nyugodt lélekkel költöznék velük bárhová! Kár, hogy nem is ismeritek őket, sem engem!
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
