|
TIBORCA történe III. 7.
Bóna Mária Ilona 2010.02.02. 07:59
Amiért senki nem reagált megjegyzésemre, felálltam és elindultam a Tagore sétányon. Hullott a könnyem, mert még azt sem mondhattam, hogy meghívom a gyerekeimet egy fagyira, mert nem volt egy fillérem sem. Férjemtől kellett volna kérni, de a maradék büszkeségem megakadályozott ebben. Annyira nem tudtam elviselni, hogy Nándi úgy néz rajtam keresztül, mint egy nagy 0-án, hogy elhatároztam, megkeresem a szabad strandot és besétálok a Balatonba egészen addig, míg a hullámok összeölelkeznek a fejem fölött. Amint ezzel a végső elhatározással bolyongtam a sétányon grasszáló tömegben, egyszer csak belém karol valaki és megszólal: - Anyu, meghívlak egy fagyira! - Jaj de örülök neki Nándika! Mondtam, miközben letöröltem a könnyeimet, hogy észre ne vegye: sírtam. Kisfiam visszahozott a teljes kétségbeesésből, arról a pontról, ahonnan már nincs visszaút…
TIBORCA története
III. f., 7. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Felvételi vizsga 1.
Szerettem volna férjemet fölkészíteni a legújabb döntésemre. Azt akartam, hogy lássa be ő is, ami olyan nyilvánvaló: ami nem megy, azt nem szabad erőltetni!
Ő azonban hajthatatlan volt. Dührohamot kapott attól, hogy végre megszereztem a felvételihez szükséges, „pályán eltöltött három gyakorlati évet”; önköltséges felvételi előkészítőre jártam és akkor akarom föladni, amikor olyan közel állok az egészhez?
Racionális agyával csak azt látta, amit érzékszervei láttatni engedtek számára. Nem látott a dolgok mögé. Semmit nem volt képes fölfogni abból a lelki küzdelemből, amit meg kellett a rossz indítás miatt (amit a hírhedt protektora okozott) vívnom a három év alatt - minden egyes nap!
Azt sem volt képes soha felmérni, hogy naponta mennyi feladatom volt a gyerekek, a háztartás körül. Neki soha, egyetlen napra sem kellett az otthoni teendők, problémák között felmorzsolnia idejét és energiáit!
Azt hajtogatta örökké, hogy:
- "Másnak is van három gyereke, mégis továbbtanul mellette!"
Ettől, szinte reflex-szerűen beindult a jól ismert kisebbrendűségi komplexusom, amit mindig, mindenkor erőmön felüli vállalással próbáltam ellensúlyozni. Ezért aztán nem lehet azon csodálkozni, hogy jelentkeztem egy felvételi előkészítő tanfolyamra.
Ez az előkészítő a Budai Tanítóképző Főiskolában volt megtartva. Minden héten két alkalommal rohantam át Budára.
A sok helyettesítés - amit soha, senkitől nem kaptam vissza – miatt olyan agyonhajszolt voltam, mint egy versenyló, amit addig ösztökélnek, míg össze nem esik.
Mégis mentem, mert a magyar nyelv olyan nyelvtani összefüggéseiről, szabályairól hallgathattam előadásokat, amelyeket még soha sehol! A szótani és mondattani elemzések rejtelmeibe történő bevezető gyakorlatokat a felfedező izgalmával hallgattam végig.
Alig vártam, hogy hazaérjek és elkészíthessem a házi feladatot!
A magyar- és a világirodalom különböző műfajában és stílusában alkotott művekről olyan mohósággal szívtam magamba az előadó minden szavát, mint a kiszáradt szivacs a vizet!
Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy az abszurd művek fetisizálása és minden más műfajban megírt alkotás lekicsinylése volt a meghatározó az előkészítőn.
Ha az életben nem olvastam volna romantikus alkotásokat, és csak az előkészítőn hallottam volna először ezekről a művekről, akkor egészen biztos, hogy olyan képzetem támadt volna, mintha minden romantikus alkotás ósdi, „nyálas”, kiselejtezni való lenne. Mintha ezek a művek soha, semmilyen igazságtartalommal nem rendelkeztek volna! Mintha az alkotónak egyetlen épkézláb gondolata- üzenete sem lett volna az utókor számára!
Mintha Shakespeare Rómeó és Júlia-ja csak egy fércmű lenne Samuel Beckett Első szerelem című abszurd- (irodalmi) „végtermékéhez” képest!
Ilyen előkészületek után végül is bizakodó szívvel mentem el a Budai Tanítóképző Főiskola felvételi vizsgájára.
Ekkor már törölték a negyven év felvételi korhatárt a felvételik rendjéből. Azonban, elhelyeztek egy olyan felvételi követelményt, a követelmények rendszerében, aminek az olyan elproletárosított környezetből továbbtanulni kívánó, mint én, semmiképpen nem tudott megfelelni.
És ez az ének-zene alkalmassági vizsga volt. Legalább huszonkét dalt kellett tudni elénekelni, szolmizálni, valamint egy hangszeren eljátszani tudni.
Misikét az „A” osztályba írattam, ezért ő furulyázni is tanult. Amiért az otthoni gyakorlással tudott csak osztálytársaival lépést tartani, együtt gyakoroltunk.
Szívesen tanultam együtt kisfiammal, mert megismerhettem végre a „Kodály-módszer”-t. Ekkor tanultam meg szolmizálni is. Így felkészülve, a furulyával „felvértezve” jelentem meg a felvételi vizsgán.
Egy katonaruhás honvéd ment be előttem az ének-zene alkalmassági vizsgára. Hamarosan kijött vidám arccal, mert állítólag elég volt, hogy elénekelt egy magyar népdalból egyetlen mondatot. Még ő is meglepődött azon, hogy „megfelelt”. A felvételiztető tanár azt a magyarázatot adta a katonának: hiányoznak a pályáról a férfiak!
Ezek után már meg sem lepődtem azon, hogy a felvételiztető tanár velem szemben egészen más követelményt támaszt.
Nem volt kíváncsi egyetlen dalra sem a repertoáromból.
Leült a zongorához és eljátszott egy-két dallamsort, amit nekem vissza kellett volna tudni idézni - szolmizálva. Még ezt is megpróbáltam, de nem voltam benne biztos, hogy hibátlanul sikerült.
Amiért csak ketten voltunk a teremben, még bizonyítani sem tudtam, vagy tudom a nyilvánvaló negatív diszkriminációt!
„Természetesen” nem feleltem meg!
Ennek ellenére, a felvételi vizsgát is végig kellett szenvednem…
Magyar nyelv- és irodalomból, valamint matematikából szerettem volna felvételizni. Nem, mintha a matematika és a számok világában akár reményem is lehetett volna a sikerre! De nem volt más választási lehetőségem a történelem és a matematikán kívül. Miért nem jelentkeztem inkább történelemből?
Azért, mert az IGAZSÁG szempontjait - „hivatalosan” - akkor még nem taglalták, sőt tiltották! Nem lettem volna képes hosszú esszében visszaadni, leírni mindazt a hazugságáradatot, amivel akkoriban tele voltak a történelmi tankönyvek, és amivel az órákon sulykolták a diákságot!
Az érettségi előtt is lehetett választani történelem és politikai gazdaságtan tantárgyak között.
Már akkor is inkább az ellenszenves politikai gazdaságtant választottam a történelem helyett. A választásom oka ugyanaz volt akkor is, mint tizenöt évvel később a felvételi vizsga előtt.
Férjem ezt a sikertelen próbálkozásomat sem tudta tudomásul venni.
Amikor összetörten hazamentem, azzal akart megvigasztalni, hogy:
- Nem a tanítóképzőbe kellett volna jelentkezni!
- Amikor befizettem a felvételi előkészítőre még szó nem volt az ének-zene alkalmassági vizsgáról!
Mondtam neki sírva. De ő még ezután is csak azt hajtogatta:
- Félelmetes, hogy neked milyen buta választásaid vannak örökké…
Ezzel adta a tudtomra, hogy szerinte minden negatív diszkriminációt magamnak köszönhetek…
Nem tudom, hogy milyen – számomra ismeretlen – érdeke fűződött ahhoz, hogy így magyarázza a sikertelen próbálkozásaimat.
Fájt, hogy meg sem kísérelte az én szempontomból végig gondolni a történések ok-okozati összefüggéseit!
Éreztem: eleve eldöntött tény, hogy nem tanulhatok tovább fölsőfokú oktatási intézményben.
Megéreztem, hogy nekem nem az a sorsom, hogy negyvenkét évesen azon az „ajtón” kérjek bebocsáttatást, amit a tizenéves érettségizett gyerekekre szabtak!
Amikor a külkertesi iskolában közölték a képesítés nélküliekkel, hogy: - „be kell mennetek gyerekek a tanács oktatási osztályának vezetőjéhez az érettségi bizonyítvánnyal, mert B. elvtárs csak akkor engedélyezi a következő tanévre a munkaszerződés megkötését, ha nincs az érettségi bizonyítványotokban egyetlen kettes sem” – már tudtam, hogy elhagyom a pályát.
Ezt a megalázó helyzetet akkor sem fogadtam volna el, ha nem lett volna egyetlen kettes sem az érettségi bizonyítványomban!
Amiért nem tudtam másképpen elkerülni a procedúrát, bejelentettem: - nem szeretnék a következő tanévben az iskolában dolgozni!
Olyan hirtelen döntéssel hagytam ott az iskolát, mint amilyen hirtelen alkalmazottja lettem. Pedig, azzal a döntésemmel, hogy elhagyom az iskolát, vele egy-időben arról is döntöttem: ELHAGYOM az oly áhított PEDAGÓGIAI HIVATÁST is!
Testben és lélekben meggyötörten készítettem össze a családomat a nyaralásra.
Amiért férjem szóba sem állt velem többé, olyan depressziós lettem, hogy már leplezni sem tudtam. Mint egy robot, amit bizonyos feladatokra programoztak, úgy tettem a dolgomat a háztartásban és a gyerekek körül.
A szakszervezeti beutalóval egy egész apartmant kaptunk a vállalati üdülőben. Férjem akkoriban baráti kapcsolatot ápolt egyik kollégájával. Ez a „kolléga” is – velünk egy turnusban nyaralt a családjával.
Esténként elmentek pótvacsorázni valamelyik vendéglőbe kettesben. Finom sajttál után megittak egy-egy üveg bort és közben megbeszélték a világ dolgait.
Ez volt a jobbik eset, mert ami igazán nem tetszett nekem, hogy egy bőröndnyi videót hozott magával ez a barát és, ezt mind megnézette a férjemmel és fiaimmal.
A sokadik este is éppen nézték a rossz minőségű, alábeszélős amerikai akciófilmet, amikor megszólaltam!
- Nekünk is hiába bukott le a Nap gyönyörű aranyhídja a Balaton víztükrén...
Amiért senki nem reagált megjegyzésemre, felálltam és elindultam a Tagore sétányon. Hullott a könnyem, mert még azt sem mondhattam, hogy meghívom a gyerekeimet egy fagyira, mert nem volt egy fillérem sem. Férjemtől kellett volna kérni, de a maradék büszkeségem megakadályozott ebben.
Annyira nem tudtam elviselni, hogy Nándi úgy néz rajtam keresztül, mint egy nagy 0-án, hogy elhatároztam, megkeresem a szabad strandot és besétálok a Balatonba egészen addig, míg a hullámok összeölelkeznek a fejem fölött.
Amint ezzel a végső elhatározással bolyongtam a sétányon grasszáló tömegben, egyszer csak belém karol valaki és megszólal:
- Anyu, meghívlak egy fagyira!
- Jaj de örülök neki Nándika!
Mondtam, miközben letöröltem a könnyeimet, hogy észre ne vegye: sírtam.
Kisfiam visszahozott a teljes kétségbeesésből, arról a pontról, ahonnan már nincs visszaút…
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
