|
TIBORCA történe III. 6.
Bóna Mária Ilona 2010.02.02. 07:57
Ekkor megéreztem, hogy ez az utolsó karácsonyom, mint tanítónak, mert én már valami nagyon fontosat soha nem leszek képes nyújtani tanítványaimnak! Mégpedig azt az egészséges derűt, nyugalmat, ami áradt a két fiatal tanárból! Mert: beláttam, hogy hiába teszek úgy, mintha nem agyonhajszoltan, átizzadt ruhában és sminkkel rohanva mennék közéjük minden nap, úgyis megérzik a látható, nyilvánvaló valóságot. Megérzik azt a negatív kisugárzást, amit az átvirrasztott éjszakák, az otthoni egészségtelen körülmények okoznak. Megérzik azt az iszonyatos kimerültséget, amit - mint a mellékelt példa mutatja - a szeretet sem képes elfedni! Megérzik és becsukódnak. Becsukódnak és az ismereteket is sokkal nehezebben fogadják be az ilyen közvetítőtől... Ezt a karácsonyt úgy éltem meg, mint az a játékos, aki mindent feltesz egy lapra és egyetlen pillanat alatt mindenét elveszíti. TIBORCA története
III. f., 6. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Amit nekem TUDNI sem volt jogom
Míg engem az irodán rapportíroztak, addig napköziseim valósággal szétverték a tanterem berendezését.
Visszafelé, föltartott az engem "patronáló" idős tanítónő, hogy: "Ilonám, ha nem tudsz valamit, legközelebb kérdezzél!"
Mire visszamentem a tanterembe, ott hevertek a mini-könyvtár könyvei (amit otthonról hordtam be) a padlón, nem különben az együtt ültetett virágok széttört cserepei...
Így tört össze bennem is valami. Mégpedig a hitem, hogy itt, ebben az országban valaha is véget lehet vetni a diktatúrának és a diktatórikus módszereknek!
Erre is rácáfolt az élet, mert a következő félévben, amikor a napközis munkát ellenőrző oktatási felelős ellátogatott az iskolába, pont a "patronáló" tanítónő alkalmazta ezt a módszert saját napközis csoportjában; az oktatási felelős nagy-nagy tetszésére, az igazgató nagy-nagy büszkeségére.
Keservesen jöttem rá arra, hogy a "diplomás" kolléganőnek korábban nem tudni is joga volt azt, amit nekem tudni sem volt jogom, mert nem volt diplomám!
*
Péntekenként iskolán kívüli programokat kellett tervezni, mert hétvégeken otthon leckéztek a gyerekek.
Úgy gondoltam, hogy először a kerület nevezetesebb helyeit keressük föl, majd a fővárost, mint világvárost.
Volt, aki - fővárosi létére - még soha nem volt a Gellérthegyen, a Margitszigeten; nem látta a hídjainkat és úgy tanult róluk környezetismeret órán, mint egy idegen ország lakója!
Amikor először útra keltünk rémülten tapasztaltam, hogy nem tudnak közlekedni, sem gyalog, sem a járműveken.
Alig mentünk ki a kapun, máris szanaszét szaladtak, mert már annyira elegük volt az örökös sorakoztatásból, vagy, mert...?
Kétségbe esve próbáltam őket összeterelni, sorakoztatni, mert közben akkora hangzavar támadt, hogy a környék kutyái mind rákezdtek az ugatásra, csaholásra.
Ezek után bizony nem szívesen indultam el velük bárhova. Valamit csinálnom kellett, ezért kitaláltam, hogy a tanterem padsorai között megtanítom őket közlekedni. Utcai szituációkat teremtve, játékos formában gyakoroltunk.
Abban az iskolában sajnos ez is rendhagyó kezdeményezésnek bizonyult, amely nem nyerte el a tantestületi főnökség tetszését...
- "Nem értem Ilonám a problémád! XY tanárnőnek is kilenc évesek a tanítványai és mégis örömmel és fegyelmezetten mennek az iskolán kívüli programokra. Veled valami nagy-nagy probléma van!"
Sírni tudtam volna attól a tehetetlenségtől, amit amiatt éreztem, hogy nem mondhattam el: - "Min csodálkoztok? Hiszen teljesen érthető csoportom magatartása. Első osztálytól megszokták a sok lyukasórát, amikor a helyettesítő tanár "szabad foglalkozást" engedélyezett, (vagy nem is volt megoldható a helyettesítés), így az vált megszokottá, hogy ők mindig azt csinálhattak, amihez kedvük szottyant. Eleve azt a fajta kötetlenséget, anarchiát jelentette számukra az iskola, amiről most hirtelen kiderült, hogy két évig helytelen volt. Tiltakoztak minden ellen, amit kezdeményeztem.
Nagy-nagy türelemre volt szükség ahhoz, hogy együttműködésre bírhatók legyenek! Ehhez azonban mozgósítanom kellett azt az "eszközt" ami nem más, mint a szeretet. Nem esett nehezemre, mert valóban szerettem őket. A felfedező izgalmával próbáltam kitalálni, hogy melyik gyereknek mi a titka. Titoknak neveztem azokat a képességeket, amelyek révén, egyéni módon elsajátíthatók különböző készségek. Mindenkiben az egyénit kerestem. Szerettem közöttük lenni, mert gyönyörködhettem a Teremtő sokféleség kifogyhatatlanságában.
Élveztem: - hogy nincs két egyforma gyerek; - hogy az egyiknek eláll a füle és ettől olyan szeretnivaló; - hogy a másiknak olyan szőke a haja, mint az érett búzakalász; - hogy a harmadiknak olyan fekete a haja, mint a "fekete gyémánt"; hogy a negyediknek olyan kék a szeme, mint a búzavirág, vagy olyan zöldes, mint a tiszta hegyi patak az algás köveken, - vagy kedvesen szeplős a kis pofija, - vagy erős dundi, vagy nyakigláb langaléta, vagy... Úgy éreztem, hogy nincs más dolgom, mint megtanítani őket élni- és tanulni tudni; barátságban lenni mindazzal ami az életet szolgálja és felismerni, kizárni minden pusztító (önpusztító) erőt és szándékot!
- Három epizódra emlékszem vissza a három évig tartó napközis nevelői munkámból, úgy hogy naponta visszatérő, meghatározó képként él bennem.
1.
Elérkezett az első nyári szünet. Természetesen beosztottak napközis tábori munkára. Első alkalommal gyanútlanul vittem magammal mindhárom gyerekem. Amikor az iskolai kis csoportommal és saját "létszámfeletti" három gyerekemmel jelentkeztem bebocsátásra a tábori kapunál, bizony nem arattam sikert! "Illetékes" tanerő félreállította a csoportomat. Meg kellett várniuk, míg több okmányon létszámba vették "saját" gyerekeimet. Már ekkor olyan ellenszenves lettem iskolás gyerekeim körében, hogy aznap senki nem volt hajlandó velem, a "környezetvédő őrsben" tölteni a napot.
Más iskolák "idegen" gyerekeiből próbáltam kis környezetvédő csoportot verbuválni. Nem volt könnyű, mert a videós barakkban hamar megkezdődött a nonstop videózás. Némi tépelődés után a sport mellett döntöttem.
A sportjátékokhoz szükséges eszközökért sorba lehetett állni a raktárbarakk előtt és lehetett "vételezni" (személyi igazolvány bemutatásával) pingpong-ütőt, tenisz- és tollaslabda felszerelést, foci- és kézilabdát. Gyanútlanul kikértem egy csomó eszközt, hogy a videó elől kicsaljam a gyerekeket a focipályára játszani.
Még focizni is beálltam, megszervezve a kapura rúgások versenyét, hogy kedvet csináljak. Nagyon jól, mozgalmasan eltelt a nap...
Estére azonban nem találtam az eszközöket sehol. Az egy futball labdán kívül minden eltűnt. Másfél órai hiábavaló keresgélés után közölték velem, hogy most az egyszer elengedik nekem a büntetést, ami nem volt más, mint az eszközök értékének levonása a béremből. 1.000,- Ft-ot fizettek öt munkanapra...
Ezek után otthon hagytam a saját gyerekeimet, előtte egész éjszaka főztem és felkészítettem őket, hogy a távollétemben se történjen semmi rossz velük.
Már az "iskolabuszon" meggyőztem a napköziseket arról, hogy ha velem maradnak, kimegyünk aznap a táborból és kirándulunk egyet a Duna-parton, majd fölvettem a kapcsolatot telefonon a közeli arborétum vezetőjével és másnap oda vittem volna őket, majd - a kerületi múzeumban - a helytörténeti kiállítást néztük volna meg.
És még sorolhatnám, ha a táborba érve nem köteleztek volna arra, hogy a számunkra kijelölt barakkban készítsünk írásos dokumentumot, tematikát a tervezett programjainkról. Hiába próbáltam bevonni a gyerekeket a programkészítésbe, mert közben a videó-barakkban beindult a videózás és úgy kellett összekönyörögni őket - miután leadtam az irodán a "heti tematikát" - hogy induljunk végre.
Aznap, a tábori programok napközben eltértek a reggeli parancskihirdetéstől, ezért amikor visszaértünk a jelzett időre, már "elkésetteknek" nyilvánítottak - táborzáráskor. A katonás rendben felsorakoztatott táborozók előtt, név szerint megfeddték a Környezetvédő Őrsöt és nevelőjüket. Ezzel egyértelművé vált számomra, hogy nem ajánlatos "felülbírálni" a parancsnokság program kínálatát, mert a jól ismert revans nem marad el! Nincs értelme erőlködni, mert előbb-utóbb úgyis belebukhat az egyénieskedő, legfeljebb "elpazarolt" energiáit a saját családja, felnevelendő gyermekei bánják azzal, hogy közben "összeszed" egy infarktust és belehal, mint Anna is!
Azóta is gyötör egy jövőkép, ahol a ma gyerekeit fölnőttként látom, amint minket, megöregedett felnőtteket ugyanilyen táborokba gyűjtenek naponta, hogy tudjanak tőlünk - kedvük szerint - élni, dolgozni...
2.
A következő tanév elején - ahogy délben a tanáriból mentem a folyósón napközis csoportomhoz - nagy-nagy gyereksírásra lettem figyelmes. Az alagsorba vezető lépcsőn lenézve láttam, amint tíz-tizenöt kisgyerek kétségbe esve, összekapaszkodva sírdogál. (Azonnal "Az érintés hatalma" című film kísérleti alanyai jutottak eszembe.) Lementem megnézni, hogy mi az oka a nagy sírás-rívásnak. Amint leértem vettem csak észre a betegnek látszó tanítónőt, aki karba font kézzel, eltökélt hallgatással nézte őket.
- "Jaj Ilonám, de jó, hogy jössz, mert én már nem tudok mit kezdeni velük! Hiába mondom nekik, hogy nem kell az oltástól félni, annál inkább ordítanak. Már majd szétmegy a fejem ettől a szörnyű visítástól!"
Lehajoltam a kicsi, éppen-hogy az óvodából kikerült elsősökhöz és óvónénis-anyás stílusban elkezdtem beszélni hozzájuk. Miközben bemutatkoztam, elővettem egy-két papír-zsebkendőt. Megtörölgettem a könnytől maszatos kis arcokat és kérdezgettem, hogy: ki fél a legjobban, és miért? Gyanakvón néztek saját tanító nénijükre, de azért jelezték egypáran, hogy ők bizony félnek. Míg hagytam őket beszélni, észre sem vették, hogy megfeledkeztek a sírásról...
3.
Egész további életemet meghatározó élményem az egyik iskolai osztálykarácsonyhoz fűződik.
Az előbbi tanítónő kórházba került és elvállaltam a helyettesítését.
Egyébként is már december elejétől egyfolytában helyettesítettem, mert sok, családos tanár- és tanítónő csak úgy vehette ki az anyanapjait (kisgyermekes anyáknak járó nevelési szabadnapjait), ha "kerített" valakit, aki vállalja a helyettesítést.
A képesítés nélküli főiskolásoknak ekkor már megkezdődött a vizsgaidőszak, mint az én napköziseim osztályfőnökének is. Így, nemcsak az általa tanított tantárgycsoportokban kellett helyettesíteni az összes harmadik- negyedikes osztályban, hanem az osztályfőnöki teendőket is el kellett látnom. Ráadásul a kis elsősöknél is fel kellett készülni az iskolai karácsonyra. Beteg kolléganőm megírta és a kórházból elküldte a karácsonyi jelenetek szövegeit - megjelölve, hogy melyiket kivel kell betaníttatni.
A fenyődíszeket technika órákon készítettük el színes papírból, filcből, fenyőtobozokból és más, csonthéjas termésekből.
Az akkor negyedikes napköziseimmel és az osztály nem napközis tanulóival már komolyabban készültünk a karácsonyra.
Az ablakokat, a tantermet feldíszítettük a saját készítésű díszekkel. Az osztályfőnök által összeállított műsorprogramot otthon elolvastam és fölkészültem hozzá. Jelmezeket varrtam a jelenetekhez, szöveget másoltam és sokszorosítottam. Behordtam a magnómat, hangkazettáimat; táncot, éneket, szöveget tanítottam...
Honnan volt minderre energiám?
Talán onnan, hogy mióta megszületett első gyermekem, minden Advent-kezdettel - egész lényemben szétáradó, örömteli, igazi ünnepi várakozással készültem a karácsonyra otthon is. Ilyen ünneplőbe szerettem volna minden környezetemben élőnek öltöztetni a lelkét - akkor még...
Az ünnepi hangulatot megzavarta az a magánéleti problémám, hogy ezen a télen a penész ismét annyira "kivirágzott" a lakásunk falán, hogy gyerekeimnek kiújult asztmás rohamaitól mozgalmas éjszakai virrasztások után mentem reggelente az iskolába dolgozni. A fizikai kimerültség tüneteit képtelen voltam többé leplezni.
Eljött a nagy nap: a téli szünet előtti utolsó tanítási nap. Úgy éreztem: nemcsak ünneplőbe öltözve jöttek aznap iskolába kis tanítványaim. Az egyik gyerek anyukája már délelőtt behozta a fenyőfát, amiből igazi karácsonyfát varázsoltak.
Délután, a műsorra megérkezett fiatal, csinos osztályfőnökük is, akinek nagyon örültek tanítványai. Miután ellenőrizte, hogy rendben van-e minden, átalakítottuk a tantermet a nagy, polgári házak nappali szobáihoz hasonlatossá.
Két padot szembefordítottunk, majd letakartuk terítővel. Az ilyen módon asztallá varázsolt padokat feldíszítettük, mint ahogy otthon az ünnepi asztalt "szokás".
A műsort követően eljött a várva-várt pillanat. Már csak a gyertyák lángja világított. Mindenki köszöntötte azt, akit megajándékozott, majd elénekeltük az ismert karácsonyi dalokat, még a "Mennyből az angyal"-t is.
Amikor kezdett az ünnepi hangulat buli-szerűvé válni, a Zi-Zi Labor ismert, nyugati slágerfeldolgozását hallgatva, táncra biztattam a fiúkat. Megmutattam nekik, hogy hogyan illik fölkérni egy lányt. Bizony nem volt kedvük az ilyen "ódivatú" viselkedéshez.
Gondoltam egyet, és felsorakoztattam magam mögé a gyerekeket, majd elindultam a veresegyházi asszonykórustól látott népitánc-lépésben a zene ritmusára. Ez már tetszett nekik, mert közösen csináltak valamit. "Csak semmi egyénieskedés! Semmi olyan helyzet, ahol föl kell vállalnia önmagát szegény kis embergyereknek!" Gondoltam, amikor megérkezett köszönteni kolléganőjét az ismert kolléga. Örültem is, meg nem is. Kicsit fájt, hogy engem még csak udvariasságból sem üdvözölt. Legalább az ünnep alkalmából fölfüggeszthette volna a levegőszámba-vételem!
Másfelől, viszont örültem annak, hogy - amúgy indirekt módon "demonstrálva lett" tanítványaink számára az a meghittség, ahogy átölelték egymást és táncoltak.
És akkor megtörtént a csoda!
A gyerekek átölelték őket és úgy táncoltak együtt, mint egy nagy család: anya-apa és fürtökben a gyerekek!
Én, pedig ott álltam zavarommal küszködve, elárvulva...
Ugyanezt éreztem otthon is, amikor a gyes alatt bedolgozói munkát vállaltam, vagy amikor eljártam dolgozni, gyerekeim pedig óvodások voltak.
Hiába dolgoztam gyermekeimért, hiába láttam el őket anyai gondossággal, ha a legfontosabbat: a meghitt együttlétet nem voltam képes nyújtani, mert minden időmet, energiámat felemésztette a körülmények megteremtése!
Ekkor megéreztem, hogy ez az utolsó karácsonyom, mint tanítónak, mert én már valami nagyon fontosat soha nem leszek képes nyújtani tanítványaimnak! Mégpedig azt az egészséges derűt, nyugalmat, ami áradt a két fiatal tanárból!
Mert: beláttam, hogy hiába teszek úgy, mintha nem agyonhajszoltan, átizzadt ruhában és sminkkel rohanva mennék közéjük minden nap, úgyis megérzik a látható, nyilvánvaló valóságot. Megérzik azt a negatív kisugárzást, amit az átvirrasztott éjszakák, az otthoni egészségtelen körülmények okoznak. Megérzik azt az iszonyatos kimerültséget, amit - mint a mellékelt példa mutatja - a szeretet sem képes elfedni! Megérzik és becsukódnak. Becsukódnak és az ismereteket is sokkal nehezebben fogadják be az ilyen közvetítőtől...
Ezt a karácsonyt úgy éltem meg, mint az a játékos, aki mindent feltesz egy lapra és egyetlen pillanat alatt mindenét elveszíti.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
