|
TIBORCA történe III. 5.
Bóna Mária Ilona 2010.02.02. 07:22
Majd, amikor olvastam a Tanítóban egy jónak tűnő módszerről, "...ha kimennek a tanulók a sportudvarra és futnak egy-két kört, majd így felfrissülve a vérkeringésük, az agyi hajszálerek megtelve oxigén-dús vérrel, újból tanulásképes állapotba kerülhetnek..." elhatároztam, hogy adandó alkalommal kipróbálom. Lassan rájöttem arra is, hogy azokon a napokon, amikor a heti "kötelező" három tornaóra sem volt megtartva, mert vagy nem volt hely a tornateremben, vagy a tanító ezzel büntette a tanulókat, fokozottan jelentkeztek a túlmozgásos tünetek. Egy ilyen alkalommal, hirtelen elhatározással kimentem velük az udvarra. Nagyon örültek az ötletemnek. Megbeszéltük előtte, hogy csendben kell lenniük, mert nem zavarhatjuk a többiek tanulását. Alig értünk ki az udvarra, a tanári szoba ablaka kicsapódott, majd az igazgató egy szócsőbe kiabálta, hogy: - "Azonnal menjenek a tanulók vissza a terembe és Tiborca Ilona, tanárnő jöjjön a tanáriba!" Kénytelen voltam tanítványaimat "azonnal" sorakoztatni és visszavezényelni a tanterembe. Ők azonban, a visszavonulás helyett elkezdtek össze-vissza futkározni, mert megérezték, hogy nekik olyan "tanító nénijük" van, akit ugyanúgy lehet dresszírozni, mint ahogy ebben az iskolában a gyerekeket szokás. TIBORCA története
III. f., 5. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Iskola a közelben
Három nap múlva levelet kaptam, hogy sürgősen menjek be állásügyben az iskolába! Útközben belém hasított egy villanásra a kétség, hogy ”…hogyan fogok tudni megfelelni, hiszen mégiscsak már negyven éves vagyok?”.
Ennek ellenére, úgy lettem napközis nevelő egyik napról a másikra, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
Ebbe belejátszott az is, hogy gyerekkori ismerősökre, volt iskolatársakra találtam a tantestületben. Ettől-e, vagy attól, hogy "otthon" éreztem magam, egész magabiztosan ismerkedtem új munkahelyemmel.
Mint a derült égből lecsapó villámlás úgy hatott, amikor kaptak egytelefont a kerületi művelődési osztálytól, hogy:
- "Ha Farkas Nándorné jelentkezik, föl kell venni!"
Döbbenten néztek körül, hogy ki lehet az a Farkasné, aki miatt, "föntről” így utasítgathatják a kerület iskolaigazgatóit?
Sorsom megpecsételődni látszott.
Ezek után nem látom értelmét részletezni három évig tartó, a küzdelmek ellenére is boldogságos tanárkodásom. Talán, azért egy-két fontosabb epizódot leírnék.
*
Ez az időszak úgy kezdődött, hogy míg én a munkahelyi iskolai elsősökben gyönyörködtem, összeszoruló torokkal gondoltam kicsi fiamra, aki ugyanakkor ott ült élete első tanévnyitóján - nélkülem, mert természetesen, egy időpontban volt az összes iskola tanévnyitója a kerületben.
Nándika ekkor kezdte a harmadik osztályt - októberi születésű lévén, csak mindig két évvel járt Misi előtt; Orsolya, pedig a hatodikat. Éppen ezért nála már gondolni kellett a pályaorientációra, ami nem volt nehéz feladat, mert már kicsi korában ezer jelét adta annak, hogy neki is nagyszerű "pedagógiai vénája" van. Csak jó lett volna megtudni, hogy mihez van még tehetsége, mert mindig ott bujkált bennem a kétség: „…talán csak kivetítem rá a saját vágyaimat?”. Szerettem volna elkerülni, hogy kislányom azt hihesse: neki kell majd beteljesítenie az én megvalósulatlan álmaimat!
Nagyon jól megtanultam a saját példámon: az önmegvalósítási törekvéseket nem szabad megtörni szülői kényszerrel, hatalmi szóval!
A harmadik-negyedik osztálytól egész jól tanult. Sokat segített jó beszédkészsége, azonban az a rettenetes szorongás, ami gyötörte a lakótelepi óvoda óta, csökkentette teljesítményét.
Orsi gyakran bejött péntekenként a napközis foglalkozásokra az iskolámba, ahol már működött egy karate csoport. Lányom meglátta az edzésekre hívogató plakátot és azonnal bejelentette, hogy ő szeretne eljárni ezekre az edzésekre.
Először csak ő járt, de később, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a keleti küzdő sportok mennyire jók arra is, hogy a szétszórt, szorongó gyerek megtanuljon koncentrálni, az érzékein uralkodni, egyáltalán az egész testét, izomzatát használni, akkor Nándika és még Misike is követte őt.
Bíztam benne, hogy a sporttal olyan erőnlétre tesznek szert, hogy még az asztmájuk is elmúlik. Sajnos nem így történt...
Rettenetesen aggódtam gyermekeimért, kortársaikért, jövőjükért akkor, amikor tudomást szereztem a csernobili atomerőmű katasztrófájáról!
Ki is használtam, hogy éppen tanítottam, mert minden alkalmat megragadtam, hogy elmondjam kétségeimet az atomerőművekkel és az atomfegyverekkel kapcsolatban, ami megegyezett Albert Schweitzerével.
*
Az iskolában 23 fős harmadikos napközis csoportot kaptam. Nehéz helyzetben voltam, amikor hozzáfogtam a szociometria elkészítéséhez, mert az iskolai szokásrend beállítódását nem tapasztaltam az elsőtől egy osztályba járó gyerekeknél.
Nem értettem a dolgot, majd szép lassan megismertem a két év történetét. Első osztályos tanítójuk az első tanévben, évközben veszélyeztetett terhes lett és betegállományba került.
A helyettesítést elvállalta egy tanítónő, aki egyébként a kerület korrekciós oktatásának, nevelésének volt a felügyelő szakértője.
A magánéletében nagymama volt, aki a tizennyolc évesen férjhez menő lányának, férjének és születendő gyermeküknek - szinte két kezével úgy építette át a családi házukat, hogy a fiataloknak külön lakrészük lett.
Férje, szintén értelmiségi lévén - az összes kortünetet produkálva - elidegenedve saját családfői "szerepétől", mindig másoktól várta a kezdeményezést: "csináljunk már végre valamit, oldjuk már meg végre a saját problémánkat!" elgondolás alapján.
Vitalitással teli felesége ápolta gyermekágyas lányát, gondozta kis-unokáját; ebédet főzött gyomorbeteg férjének és a megnövekedett családnak, valamint az éppen náluk dolgozó kőművesnek.
Közben képtelen volt nyugodtan lenyelni egy falatot is! Miután a nehezebb szakmunkával elkészültek a szakemberek, hozzáfogott csempézni.
A "tíz körmével" fugázott, és mosta le mindenről a malter- mész- és festék plecsniket.
Az iskolában is csak egyre nőtt a terhelése, mert ráadásnak megkapta az elárvult osztályt évközben a sajátja mellé. Napközis nevelőjük egy képesítés nélküliként még a képzőbe járó pályakezdő fiatalasszony volt.
És akkor jöttem én, mit sem sejtve, be akartam bizonyítani, hogy milyen nagyon "tudok" és felmértem, majd leírtam mindent, hogy: "nincs attitűd, hogy mennyire visszamaradt a tanulók szociális fejlődése, stb..." és elkészítettem ezek alapján a kötelező munkatervet, hogy milyen módszerekkel és hogyan kell majd kis tanítványaimat megnevelni...
Egyik kolléganőről - nevezzük Annának - jött a hír december elején, hogy infarktust kapott!
Annát január hatodikán temették, negyvenkilenc éves volt.
Én is kimentem a temetésére. Végig egyedül voltam. A tantestület úgy keresztülnézett rajtam, mintha levegő lettem volna. Ettől-e, vagy mástól(?) úgy zokogtam, mintha örökre eltemettem volna önmagamból is valamit.
Megsirattam Annát és vele együtt egész nemzedékét.
Akkor még nem tudtam, mert senki nem mondta meg, hogy Anna volt az, aki helyettesített másfél évig, csoportom osztályában!
Csak később, amikor a tanév vége-felé sikerült közelebb kerülnöm egy-két fiatalabb kollégához, tudtam meg az igazat.
Ekkor értettem meg, hogy miért olyan elzárkózók velem szemben. Nem elég, hogy "negyven éves pályakezdő", ráadásul valami "nagyfejesnek a nakája", akkor még ilyen kis "stréber" is(!-) gondolhatták rólam, joggal.
Iszonyú lelkiismeret furdalást éreztem.
Talán ezért is, meg azért is, hogy bebizonyítsam jó-szándékomat, minden helyettesítést elvállaltam.
Volt olyan, hogy reggeli ügyelettel kezdtem, majd első osztályban írás-olvasást tanítottam, majd harmadik-negyedikben ének-zenét és testnevelést, technikát, matematikát.
A nyolcadikosoknak irodalom órán (az irodalom tanárnő agytumor-eltávolítási műtét után betegállományban volt) meséltem arról, hogy: "a műélvező, műértő ember számára legalább kétféle közelítés lehetséges a műalkotáshoz és alkotójához.
Egyszer: az alapján, amit és ahogy tanítanak róla, másodszor: amit közvetlen az alkotásról önmagának fedez fel és ismer meg az ember, saját gyönyörűségére..."
Napköziseimmel nehezen boldogultam. Megpróbáltam őket "szelíd erőszakkal" megregulázni - a házirendhez igazodva.
Majd rohantam első osztályos kisfiam elé, hogy együtt menjünk haza, útközben az elmaradhatatlan bevásárlással egybekötve.
Esténként ebédet főztem az éppen otthon lévő beteg gyerekemnek másnapra.
Éjszakánként fölkészültem a következő napra. Saját gyerekeim készítették el a mintadarabokat a napközis kézimunka foglalkozásokhoz.
Majd sorra látogattam napköziseimet, mert előírás volt, hogy a létminimumon élőket meg kell látogatni "környezettanulmány" címén.
(Az én csoportomban, szinte mindenki létminimumról szóló keresetigazolást hozott a szülők munkahelyéről.)
Az így megismert jövedelmek alapján kellett megállapítanom, hogy a "tanuló" melyik térítési díj-kategóriába sorolható.
Ezek a környezettanulmányok sok-sok információval szolgáltak. Bizony, ugyanazt tapasztaltam, ami miatt az én családom is szenvedett évek óta!
Történetesen arról volt (van) szó, hogy Magyarországon először meg kell szülni a gyerekeket, és akkor a kegyes "illetékesek" majd esetleg segítenek a lakáshoz jutásban. (Ez olyan, mintha a madarak előbb tojást tojnának, és csak később építenék meg a fészkeiket és gyűjtenék be a kihűlt, tönkrement tojásokat a nagy nehezen elkészült fészekbe.)
Napköziseim olyan hátrányos helyzetű családokban éltek, akik sufni-szerű "kisházban" laktak; - vagy azért, mert még nem készült el a saját "nagyházuk", vagy azért, mert - a tulajdonos, miután elkészült és beköltözött a "nagyházba", kiadta albérlőknek a megüresedett "kisházat".
Mint szakmunkások, ledolgozták a kötelező munkahelyen, teljesítménybérben a napi nyolc órát, majd a második gazdaságban (fusiban) kellett dolgozniuk, hogy fedezni tudják az építkezés költségeit, vagy a bérleti díjat és mellette takarékoskodni az önálló otthon reményében.
Ezért, takarékossági okokból, lehetőleg mindent önmaguk, sokszor kontár módon - voltak kénytelenek elvégezni. Az ilyen életmód mellett nem nehéz kitalálni, hogy mennyi idejük maradt a gyerekre/ekre. Mindezt tudván, olyan napirendet igyekeztem összeállítani, hogy lehetőleg senki ne menjen készületlenül haza.
Sajnos volt egy iskolai, az élettől elrugaszkodott "Házirend", ami természetellenes szabályokat tartalmazott és csak dresszírrel lehetett betartani, betartatni.
Ezek közül például:
1) Csak párosával sorba állva lehetett a gyerekeknek WC-re, mosdóba menni.
2) Ugyanígy kellett sorakoztatni, amikor az ebédlőbe indultak, ahol az ebédlő előtti előtérben 30-40 percig(!) kellett várni (levegőzési időben, az udvaron való játszás helyett) vagy az ebédre, vagy arra, hogy bejussanak az ebédlőbe.
3) Az ebédlőben, a négyszemélyes asztalok hosszú sorban összetolva, a székek szorosan egymás mellé téve voltak elhelyezve. Az, hogy szinte összepréselve egymás mellett ültek - elkerülhetetlen volt, össze ne akadjanak a széklábak, az evőeszközt használó gyerekkezek. Ez, viszont ezer alkalmat adott az amúgy is kiélhetetlen mozgásigénytől frusztált kiskamaszoknak a "rendbontásra", a kötekedésre. Ezek között a széksorok között kellett a napközis nevelőnek, mint nekem is felszolgálni, kimerni az ételt, hogy minél előbb végezzenek. (Mindezt úgy, hogy a szomszédos terem le volt zárva.) Sokszor úgy összeszűkült a gyomruk, mire bejutottak, hogy már enni sem tudtak.
4) Ezek után, csak vezényszóra, egyszerre állhattak fel, majd sorba állva, párosával vonultak a szűk folyosón vissza a tanterembe és máris kezdeni kellett a tanulást.
5) Ilyenkor teljesen tanulásképtelenek és fegyelmezhetetlenek voltak.
Megoldásként, először egy folytatásos történettel szerettem volna őket pihentetni, megnyugtatni.
Majd, amikor olvastam a Tanítóban egy jónak tűnő módszerről, "...ha kimennek a tanulók a sportudvarra és futnak egy-két kört, majd így felfrissülve a vérkeringésük, az agyi hajszálerek megtelve oxigén-dús vérrel, újból tanulásképes állapotba kerülhetnek..." elhatároztam, hogy adandó alkalommal kipróbálom.
Lassan rájöttem arra is, hogy azokon a napokon, amikor a heti "kötelező" három tornaóra sem volt megtartva, mert vagy nem volt hely a tornateremben, vagy a tanító ezzel büntette a tanulókat, fokozottan jelentkeztek a túlmozgásos tünetek.
Egy ilyen alkalommal, hirtelen elhatározással kimentem velük az udvarra. Nagyon örültek az ötletemnek. Megbeszéltük előtte, hogy csendben kell lenniük, mert nem zavarhatjuk a többiek tanulását.
Alig értünk ki az udvarra, a tanári szoba ablaka kicsapódott, majd az igazgató egy szócsőbe kiabálta, hogy:
- "Azonnal menjenek a tanulók vissza a terembe és Tiborca Ilona, tanárnő jöjjön a tanáriba!"
Kénytelen voltam tanítványaimat "azonnal" sorakoztatni és visszavezényelni a tanterembe.
Ők azonban, a visszavonulás helyett elkezdtek össze-vissza futkározni, mert megérezték, hogy nekik olyan "tanító nénijük" van, akit ugyanúgy lehet dresszírozni, mint ahogy ebben az iskolában a gyerekeket szokás.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
