|
TIBORCA történe III. 4.
Bóna Mária Ilona 2010.01.27. 09:02
1986-ban történt a Csernobili Atomerőmű katasztrófája is és hirtelen megnőtt a légúti, valamint a kamaszkorú fiúknál a leukémiás megbetegedések száma. Mi is rendszeresen jártunk a H. P. Gyermekkórház pulmonológiai szakrendelésére. Az allergiás rohamok megelőzésére ott írták föl a gyógyszerüket. Kár, hogy hónapokig, szinte semmit nem lehetett tudni a katasztrófáról. Itt, a pulmonológián is csak annyit mondott az orvos: - ne adjon a gyerekeknek friss zöldséget és gyümölcsöt, hanem előző évi termésből készült mirelitet, vagy befőttet és gyümölcslét! Később, talán valamelyik évforduló alkalmával jöttem arra rá, hogy miért mondta ezt előzőleg az orvos… A csernobili tragédia rádöbbenthette a materialista humanistákat arra, hogy az emberi alkotóerő nem mindenható és nem léphet az isteni teremtőerő helyébe. A kommunisták, viszont – hatalmuk megtartása érdekében - továbbra is fetisizálták ideológiájuk- és vezéreik tévedhetetlenségét. Éppen ezért, a lehető legkevesebb tényt ismertek el abból a pusztításból, amit például a csernobili atomerőmű egyik blokkjának felrobbanása okozott. Évekkel később, döbbenten hallgattuk és láttuk a televíziós dokumentumokat az atomtragédiáról.
TIBORCA története
III. f., 4. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Különböző iskolák
Elérkezett a nyári szünet. Mint mindig, most sem beszéltünk otthon arról a nagy változásról, ami az egész családra várt.
Orsi befejezte az ötödik osztályt. Szerencsére, harmadik-negyedik osztályban sikerült a jobbak közé küzdenie magát. Egy stabil négyes átlaggal kezdte a fölső tagozatot ötödikben. Sokat számított, hogy milyen osztályfőnököt kapott. A Kárpátaljáról származó tanárnő, az otthon megszokott szeretetteljes igényességgel viszonyult osztályához.
Tehát, a nevelői folyamatban nem történt törés, mert az egyenes folytatása volt az otthoninak. Vagyis, értéknek számított a tudás és minden tanítványát arra ösztönözte, hogy belső igénye legyen minél többet tudni.
Amiért a testnevelést is ő tanította, a testi fejlődés fontosságát is érvényre juttatta.
Orsin meglátszott, hogy minden tornaórát szigorúan végig kellett mozognia, mert testi fejlődésében is nagyot lódult.
Az ötödik osztályban legalább tizenöt centit nőtt a tanév alatt. De nem ám úgy, hogy megnyúlt, hanem szépen elkezdett gömbölyödni is.
Olyan lett, mint egy duzzadó rózsabimbó. Repesett a szívem, ha csak ránéztem. Szerettem volna szép ruhákat varrni neki.
Olyat, amilyent csak elképzel magának! De nem voltam otthon, mert nekem is pénzt kellett keresni. Így, idő hiányában, nem tudtam szép ruhákat varrni - sem neki, sem magamnak.
Nem tudtam emelni lányos szépségét, pedig milyen sokat ábrándoztam róla, hogy majd a lányomnak már nem kell olyan kopottan, a mások levetett és átalakított ruháiban járni, mint nekem!
De nemcsak az idő hiányzott ahhoz, hogy szép ruhákat varrjak Orsinak, hanem az igény is! Orsi iskolájában a köpeny volt a legbecsesebb ruhadarab. Ezt a köpenyt akkor is meg kellett vásárolni az üzletben, ha történetesen nem volt rá pénzünk. Annak a köpenynek ugyanis a konfekcióipar futószalagon gyártott tömegtermékének kellett lenni!
Ezekben az években olyan igazgató került az iskola élére, aki a kádári puritanizmus hű követőjeként ugyanezt követelte az iskola tanáraitól és diákjaitól is. Ünnepeken is az előírás szerinti kék színű úttörőnadrág, illetve szoknya; a fehér úttörőinggel és az alsó tagozatos kisdobosoknak kék- a fölső tagozatos úttörőknek, a piros nyakkendővel. Ezek a nyakkendők nylon anyagból készültek és háromszög alakúra voltak szabva. Ezen olyan kettős csomót kellett kötni, mint amilyent a nagymamám kötött a fejkendőjén az álla alatt.
Talán ezért, kislányomnak, valahogy nem is volt igénye az egyedi anyagból és fazonnal készült ruhákra. Nem akart még az öltözködésében sem elütni a többségtől! Egyszer aztán, amikor sírva jött haza az egyik „tea-délutánról”, ahova nem kellett köpenyt venni és szép kis szoknyát, meg hozzá illő testhez simuló, hímzéssel díszített pólót vett föl, megértettem őt. Kiderült, hogy volt olyan tanár, akinek felkeltette a figyelmét az ilyesmi és kifejezetten „pikkelt” rá.
Ettől fogva, viszont megnövesztette a haját, és mindenféle színes zsinórokkal díszítette. Így igyekeztek a lányok – akkoriban - egyéníteni a megjelenésüket.
Nándikának, ezen a nyáron befejeződött a második osztály. Hiába örültem, amikor neki is ugyanaz a tanítónő lett az osztályfőnöke, aki Orsinak, harmadik-negyedik osztályban. A magyar nyelv- és irodalom szakos tanárnő ebben az időben sokat volt betegállományban.
Hetekig olyan volt Nándi osztálya, mint egy elárvult kisgyerek. Helyettesítést helyettesítés követett.
Nem volt elég, hogy már első osztályban rosszul kezdődött az iskolai tanulása, mert a nyugdíjas tanítónő tulajdonképpen az iskola gazdaságis igazgató-helyettese volt. Amikor a két feladatot nem tudta ellátni, akkor felvettek egy képesítés nélküli, frissen érettségizett lányt és azon mód, az osztályfőnökséget is a nyakába szakasztották.
A halk szavú, finom teremtés hiába volt elhivatott, mert a pesterzsébeti családokban nem ez volt a megszokott stílus.
Ez az évjárat egyébként is a fiúké volt, mert az osztályban, ahova Nándika járt, tizennyolc tanulóból tizenöt volt fiú és csak három volt lány.
Az iskolában, általában minden tanévben három osztályt megtöltöttek az elsősök. Amikor levonult a demográfiai csúcs, már csak két-osztálynyi elsősre futotta. Így alakult ki, hogy az „A” osztály mindig valamilyen tagozatos (ének-zene, ill. nyelvi) volt. A „B”-be íratták azoknak a családoknak a gyerekeit, akiknek nem volt semmilyen „tagozatos” elképzelésük.
Amiért egész életemben szerettem volna – mindig is – valamilyen hangszeren játszani és idegen nyelven beszélni, megpróbáltam gyermekeimet is a művészetek iránti fogékonyság irányába befolyásolni.
Orsi azonban, nem ebben az iskolában kezdte az iskolai tanulmányait, így el kellett fogadni azt az osztályt másodikban, amelyikben hely volt. Ez, végül is végig elfogadható volt az elképzeléseimnek. (Leszámítva a napközis időszakot, amikor Tünde néni hajtetű vadászatát tartotta.)
Nándikánál már lehetett választani. Beiratkozáskor el is vittem magammal az iskolába. Szerettem volna, ha az „A” osztályba nyer felvételt. Nándika azonban a zenei képzés ellen kifejezetten tiltakozott. Az idegen nyelv tanulását, pedig megnehezítette volna az a tény, hogy az anyanyelvi megnyilvánuláskor is nehézségei támadtak. Ez olyan tünetekkel járt, hogy az óvoda logopédiai gyakorlatokra utalta. Egy tanéven keresztül eljártunk a kerület egyik óvodájában működő logopédiai szakrendelésre. A logopédustól, valamint Montágh Imre könyveiből tanult módszerekkel és gyakorlatokkal elértük, hogy mire iskolás lett már tökéletes perdítéssel tudta mondani az „r”-hangot.
Nehéz helyzetben voltam, mert lelki habitusomtól távol állt minden erőszakosság. Így a gyerekre bíztam a döntést. Persze, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy el lehet érni egy hatéves gyereknél, hogy képes legyen önmaga számára jól dönteni?
Számomra már kicsi korától kiderült, hogy Nándika a képzőművészet és az élő természet iránt fogékony. Nagy türelemmel és szépen rajzolt, főleg vízi állatokat. Dicsértem is folyamatosan. Vagyis, tudta magáról, hogy ő ebben jó. De sem énekelni, sem beszélni nem szeretett különösebben… Úgyhogy elfogadtam azt a döntését, hogy a „B” osztályba járjon.
Sajnos, az a festőművész- rajzszakos tanár, aki még engem is tanított és csodálatos rajz-szakköri foglalkozásokat tartott, már elment az iskolából és gimnáziumi tanár lett. (Orsi gimnazista korában találkozott Novák Béla festőművész-tanár úrral, amikor fiát helyettesítette, mint nyugdíjas.)
Így fordulhatott elő, hogy amikor Nándika megkezdte általános iskolai tanulmányait, a rajzóra a sokadlagos órák közé tartozott. (Harmadik-negyedik osztályban, viszont ugyanaz az igényes tanárnő tanította a rajzot, mint aki Orsinál is harmadik-negyedikben. Mint, ahogy említettem, Irénke néni ettől fogva sokat volt beteg.)
Azt hiszem ezekben az években nagy társadalmi változások voltak kibontakozóban. Fenekestől forgatta föl az emberek magánéletét, főleg értelmiségi körökben!
*
1986-ban történt a Csernobili Atomerőmű katasztrófája is és hirtelen megnőtt a légúti, valamint a kamaszkorú fiúknál a leukémiás megbetegedések száma. Mi is rendszeresen jártunk a H. P. Gyermekkórház pulmonológiai szakrendelésére. Az allergiás rohamok megelőzésére ott írták föl a gyógyszerüket.
Kár, hogy hónapokig, szinte semmit nem lehetett tudni a katasztrófáról. Itt, a pulmonológián is csak annyit mondott az orvos:
- ne adjon a gyerekeknek friss zöldséget és gyümölcsöt, hanem előző évi termésből készült mirelitet, vagy befőttet és gyümölcslét!
Később, talán valamelyik évforduló alkalmával jöttem arra rá, hogy miért mondta ezt előzőleg az orvos…
A csernobili tragédia rádöbbenthette a materialista humanistákat arra, hogy az emberi alkotóerő nem mindenható és nem léphet az isteni teremtőerő helyébe.
A kommunisták, viszont – hatalmuk megtartása érdekében - továbbra is fetisizálták ideológiájuk- és vezéreik tévedhetetlenségét. Éppen ezért, a lehető legkevesebb tényt ismertek el abból a pusztításból, amit például a csernobili atomerőmű egyik blokkjának felrobbanása okozott.
Évekkel később, döbbenten hallgattuk és láttuk a televíziós dokumentumokat az atomtragédiáról.
Azonnal Albert Schweitzer gondolatai jutottak eszembe. És… nagyon aggódtam gyermekeim és mindannyiunk jövőjéért. Természetesen, ez a téma még évtizedekig tabu volt azokban a körökben, ahol én éltem és dolgoztam. Éppen ezért nem tudom, hogy más- baráti körökben ezt hogyan élték meg az emberek.
Azt hiszem, nekem sem véletlenül szaporodtak meg a migrénes rohamaim. Megnőhetett a háttérsugárzás, mert volt valami elviselhetetlen a fényben, amitől hiába hunyorogtam. Ez a fény nálam látási zavarokat, majd agyi érgörcsös rohamokat provokált.
A penésznek, viszont nagyon „jót tett”, mert soha nem látott burjánzásban szaporodott a lakásunk falán. Főleg ott, ahol az ablakon fény vetült a falakra, vagy a páralecsapódás erős volt. Ilyen helyiség volt a fürdőszoba, ahol a minden-napi tisztálkodásunkat végeztük.
Előfordult fürdés közben, hogy egy-egy fürt penész leszakadt a mennyezetről és a gyerek fejére, vagy a fürdővizébe pottyant. Napirenden voltak az asztmás rohamok miatt átvirrasztott éjszakák. Addig sem volt könnyű az élet, de a lelki terror ellen megvédett bennünket az egymás iránt érzett szeretet.
A fizikai valónkat veszélyeztető káros, nukleáris-sugárzás ellen azonban védtelenek voltunk. Annál is inkább, mert kompetensék folyamatosan tagadták…
*
Ebben az évbenis, mint az előző években általában, a XI. kerületi iskola napközisei a Kamaraerdőn kialakított napközis táborban töltötték a nyarat. Augusztus 14-ig a nyári szünetben, reggelente a tanulók iskolai gyülekezése és - a bérelt buszon - a napközis táborba utaztatás felügyelete volt a dolgom. Ez a munka, napi három-négy órai elfoglaltsággal járt. Nekem mégis ráment az egész napom, mert az utazás az iskolába és vissza, sokszor négy órát vett igénybe. Ez, így együtt napi nyolcórai távollétet jelentett kicsi gyermekeimtől és az otthonomtól, havi 3.500,- forintért!
Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy az én bérem azért volt ilyen alacsony, mert „képesítés nélküli” státuszban voltam. De, a képesítőzött, diplomás kolléganők sem kaptak sokkal többet, mint én!
Ebben az időben, a diplomások társadalmában, a pedagógusok bére volt a legalacsonyabb. Pedig, ők oktatták és nevelték a „jövő emberét, a szocialista társadalom számára, ahol a legfőbb érték az ember” volt – állítólag. De ez csak mind írott maszlag maradt mindvégig, amit sokan - még nagyon sokáig - el is hittek.
A valóságban azonban, egészen más volt a helyzet!
*
Augusztus utolsó felében otthon lehettem és felkészülhettem Misikével az első osztályra. Beszereztünk minden szükséges tanszert és felszerelést, aminek a listáját megkaptuk a tanév kezdete előtti első szülői értekezleten. Orsinak megvettük a hatodikos- Nándikának, pedig a harmadikos, egységes tanszer- és füzetcsomagot.
A kinőtt ünneplő-nadrág helyett újat kellett venni Nándikának.
Éppen a nadrág után mászkáltam, amikor összetalálkoztam volt munkatársnőm nővérével, aki történetesen a XX. kerület egyik általános iskolájában tanított évtizedek óta. Elpanaszoltam neki, hogy mennyire hiába küzdöttem azért, hogy az érettségi óta eltelt tizenkét évben a pedagógiai pályára kerüljek...
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
