|
TIBORCA történe III. 3.
Bóna Mária Ilona 2010.01.27. 08:59
Az iskola, a panelrengetegben élők gyermekei számára épült, szintén panelból – az úgynevezett könnyűszerkezetes technológiával. Még az iskolaudvar is le volt betonozva, ami az igénybevételtől(?) már mindenhol feltöredezett. Végre, elérkezett egy olyan péntek délután, amikor kimenekülhettünk a közeli parkba. Furcsállottam, hogy nem lelkesednek a gondolatért. Aztán, egy alkalommal rájöttem, hogy miért nem. Nekik a betonrengeteg volt a „biztonságot” jelentő élettér, hiszen ebben nőttek/nőnek föl. - Mi történt? Mitől vagy ilyen vizes? Szokatlanul, gyanakvó pillantással néznek rám, majd az újabb biztatásra elmondja egy bátrabb gyerek. - Az egyik ablakból leöntötte a néni egy lavór vízzel! - Miért? - Mert ricsajoztunk… azt akarja, hogy elmenjünk innen. Több szempontból is nagyon tanulságos volt számomra az egész történet.Először is: nagyon elgondolkoztató az a fajta bizalmatlanság, ahogyan a gyerekek fel sem tételezték rólam: esetleg segíthetek! Ez kimondottan rosszul esett. Másodsorban: szinte megrendültem attól a felismeréstől, hogy még csak kilenc éves gyerekekről van szó! Máris, mennyi rossz tapasztalatot szerezhettek, ha egymásba kapaszkodnak, amikor valamilyen baj éri őket, ahelyett, hogy egy idősebb emberhez – pl. hozzám - fordulnának segítségért.
TIBORCA története
III. f., 3. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Rossz döntéseim sorozata
Nándi, hirtelen kieszközölte, egyik frekventált helyen dolgozó ismerősénél, hogy fogadjon egy beszélgetés erejéig.
Valószínű azért, mert azt szerette volna, ha közvetlen valósítom meg életeszményeimet - és nem őt győzködöm állandóan magam előtt tolva, mint egy pajzsot. Ma már tudom, hogy az egész mögött valamilyen egészen más indíték húzódott meg. Az is kiderült később, hogy bántotta férjemet az a lelkesedés, ahogy a művészet-közeli propagandamunkához és az ottani kollégáimhoz, valamint a főnökömhöz kezdtem viszonyulni.
Akkor még arra gondoltam, hogy tisztában van azzal, hogy a művészetnél csak egy fontosabb dolog létezik számomra, és ez: a (családi)pedagógia. Azt is tudnia kellett, hogy Magyarországon – az akkori rendeletek értelmében – negyven év volt a felvételi korhatár a fölsőfokú oktatási intézményekben! Én azonban mit sem sejtve minderről, szépen belesétáltam a kelepcébe.
Hamarosan sor került a nagy találkozóra. Úgy készültem rá, mint egy felvételi vizsgára. Éjszaka írtam egy "elhivatottságot tükröző", mégis rövid önéletrajzot, amit a beszélgetés után otthagytam. Ebben bemutatkoztam, hogy: Tiborca Ilona vagyok, és a végén, olvashatóan aláírtam.
Közben teltek-múltak a hetek, hónapok és nem történt semmi. Már el is felejtettem az egészet, amikor - a negyvenedik születésnapomat követően - jött haza Nándi nagy lelkendezve.
- Az egyik XI. kerületi iskolában napközis nevelőt keresnek, és valószínű értesítést fogsz kapni, a felvételi ügyében.
Kételkedtem mindaddig, míg egy-két nap múlva megjött az a bizonyos levél. Nem kellett elkérni magamat a munkahelyemen, mert éppen betegállományban voltam Misikével. Nagyon izgultam.
Az igazgatói irodán nagy zavaromban azt sem tudtam, hogy most tegeződhetek-e, vagy sem… Mit is mondjak? Miért „vártam” negyven éves koromig?
A bemutatkozás után hellyel kínált az igazgató és ő is leült. Egy szőkített, magabiztos, velem hasonló korú nő volt.
- Milyen szakos vagy?
- Hát, én tulajdonképpen még semmilyen. Napközis állásra jelenkezem.
- Igen, igen már tudom. Arról lenne szó, hogy harmadikos, egy osztályba járó napközis csoportnak szülési szabadságra ment a napközis nevelője…
„De jó, hogy pont harmadikosokat kapok elsőre!” - gondoltam, önmagamat biztatgatva.
- Most hol tanítasz?
Folytatta a tájékoztatást és kérdezősködést az igazgatónő.
- A Képzőművészeti Kiadó propaganda csoportjánál dolgozom. Vagyis, nem tanítok, de nagyon szeretnék. Csakhogy követelmény a legalább három – a pályán eltöltött – gyakorlati év a felvételi kérelem benyújtásához.
- Hány éves vagy?
- Negyven.
Válaszoltam a kérdésre megszeppenve. Ekkor felállt és egy szó nélküli pókerarccal kiment az irodából. Sokára jött vissza. Éreztem, hogy itt baj lesz! Aztán, amint visszajött elém tett mindenféle kérdőívet, amit kitöltöttem.
Sajnos, csupa olyan adatot kellett kiszolgáltatnom, ami gyötrő sebeket szaggatott föl újra és újra. Már az „Anyja neve” rubrikánál legszívesebben felugrottam- és a Dunának szaladtam volna! Nyeltem a könnyeimet befelé, miközben nagyokat sóhajtva megpróbáltam elfojtani a sírást.
Már másnap örömmel újságolta férjem, amint hazajött
- Felhívott az iskola igazgatója, hogy hétfőn jelentkezhetsz munkára.
- Még ki sem léptem a Kiadótól!
- Van három napod rá.
- De, itthon van Misike. Mit csinálok vele?
- Nem gond. Kivettem három nap tanulmányi szabadságot. Úgyis tanulnom kell.
- Hát, jó. Akkor megírom a felmondásomat.
- „Áthelyezéssel” kérd, a jogfolytonosság miatt!
„Ha az olyan egyszerű volna, mint ahogy te gondolod!” - morfondíroztam magamban.
Leültem a kis „Erika” táska-írógéphez és magam elé képzeltem a propaganda csoport oly rokonszenves főnökét és munkatársait.
Könnybe lábadt a szemem. Épp azokban a napokban beszéltem arról a főnökömmel, hogy teljes munkaidősre kérem a besorolásomat. Óvodás kisfiam úgyis hamarosan iskolás lesz…
És most, ehelyett, a felmondásomat adom majd át neki.
Amikor bementem a csoportba nagy örömmel fogadtak. Lángoló arccal nyújtottam át a nyilatkozatot. Soha nem felejtem el főnököm arcának színeváltozását!
A csalódottsága ellenére azt mondta:
- Én mindig támogattam azt, ha valaki tovább akar tanulni… és akiben ekkora hivatástudat van? Ilona menj be a központba a személyzetishez. Én közben felhívom telefonon. Remélem, nem lesz akadálya, hogy áthelyezéssel hétfőn már az iskolában kezdj! Sok sikert!
Milyen nagylelkű – gondoltam. Mardosott miatta a lelkiismeret és a kétség. Lehet, hogy soha többé nem lesz ilyen főnököm - fájdította lelkemet a balsejtelem.
Hétfőn délután fél egyre kellett menni. Másfél órát szántam arra, hogy innen Dél-Pestről átkerüljek Budára. Be kellett bumlizni a városba, hogy az első Duna-hídon: a Petőfi hídon átkeljek a Dunán. Majd, ismét hosszas buszozás után vissza délre, a lakóhelyemmel egy légvonalban lévő budai iskolába.
Tele voltam kétséggel. Éreztem, rosszul döntöttem, amikor otthagytam a Kiadót! Már nem nekem való egy ekkora változás! Rettenetesen elfáradtam az utazásban és nem volt elég a másfél óra, hogy pontban odaérjek!
Az első nap elkéstem! Szerencsére, a napközis csoport osztályának osztályfőnöke megvárt és még ott maradt velem egész délután. A fiatal, pozitív kisugárzású hölgy derűs emelkedettséggel próbálta bemutatni az osztályát, miközben minden napközis teendőt elrendezett, ami már az én feladatom lett volna.
Első pillanatra láttam, hogy nem mindennapi „nehéz esetekkel” teli osztályról van szó. Judit, az osztályfőnök nem is titkolta. De hozzáfűzte:
- szeretem őket. Majd meglátod nem is olyan vészes!
Még aznap délután bemutatott a napközis munkacsoport vezetőjének. A nyugdíjas korú, férfias külsejű hölgy átadott egy cédulát különböző programok dátumaival. Ebből megtudtam, hogy még azon a héten munkaértekezletet tartanak, amire nagyon készültem.
Végül is nem jegyzeteltem, mert az volt a fő téma, hogy ki kivel kötött házasságot a tavaszi szünetben. Meg, hogy kinek született gyereke és a „szülői munkaközösség még egy kis ajándékot sem vett a tanárnőnek…”
Az iskola, a panelrengetegben élők gyermekei számára épült, szintén panelból – az úgynevezett könnyűszerkezetes technológiával. Még az iskolaudvar is le volt betonozva, ami az igénybevételtől(?) már mindenhol feltöredezett.
Napközis csoportomat Judit minden nap megebédeltette. Nekem már „csak” a délutáni leckéztetés, vagyis tanulásirányítás és szabadidős programok szervezése- lebonyolítása volt a feladatom. Ez utóbbival kapcsolatos volt első kérdésem, amit Juditnak feltettem.
- Hol lehet itt a gyerekeket, bocs’ tanulókat levegőztetni?
- Az udvaron.
- Ezen a lebetonozott udvaron?
- Többnyire igen. Elviheted őket – esetleg péntekenként – a közeli parkba, ahol van egy kis játszótér is.
Napról-napra, ahogy egyre jobban megismertem a „tanulókat” szembesültem mindazzal a problémával, ami elől elmenekítettem a családomat a budai lakótelepről.
Csupa, elsőgenerációs panellakó szülők gyermekeit bízták rám. Szembesültem mindazzal a magatartás-zavarral, ami abból adódott, hogy a szülők nem tudták hogyan kell, vagy lehet gyermeket nevelni ilyen körülmények között.
A pedagógusok sem voltak felkészülve - sem szakmailag, sem szociálisan - az ilyen életidegen környezetből származó gyermekek oktatására, nevelésére.
Ahogy sokasodtak tapasztalataim, úgy nőtt az önbizalmam.
Sok segítséget kaptam Judittól, amikor egy kész szociometriai felmérést is átadott nekem. Ebből megtudtam, hogy ki a csoport vezéregyénisége. Ki-kinek a barátja és ki az, akit követnek társai és ki az, aki kívül rekedt minden kisebb-nagyobb közösségen. Nem tudom, hogy az elődöm, vagy Judit készítette-e ezt a szociometriát, de az biztos, hogy jól ismerte kis tanítványait.
Már „csak” két hónap volt hátra a tanévből. Erre a két hónapra is el kellett készíteni a napközis munkatervemet. Elővettem a Tanító és a Köznevelés korábbi példányait, melyekben nagyon jó „segédanyagokat” találtam a munkatervhez. Ezeket a „mintákat” aztán „egyénítettem” az iskolai sajátlagosságok és a csoport szociometriája alapján.
*
Amiért az iskola április15-től, augusztus 14-ig kötött velem munkaszerződést, egyértelművé vált számomra, hogy a nyári szünetben is dolgozni kell majd.
Ez azt jelentette számomra, hogy gyermekeimet magukra kell hagynom! Fájó szívvel gondoltam Misikére, akivel a legkevesebbet tudtam együtt lenni. Amiért ő volt a legkisebb, neki már nem jutott abból a fajta együttlétből, ami idősebb testvéreinek jutott azzal, hogy vele otthon lehettem GYES-en.
*
A szép tavaszt szép nyár követte. Erre gondoltam, amikor kimentem a kertembe és sorra- végignéztem a nyíló virágokon, zöldellő bokrokon.
Eszembe jutottak a lakótelepi évek, amikor bizony nem sokat érzékelhettem a harmadik emeleti lakásból; az évszakokhoz fűződő természeti változásokból!
Elfogott a vágy, hogy megosszam napköziseimmel, mindazt a jó érzést, amit például egy nyíló virág látványa okozhat.
Szép csokorra-való virágot szedtem a kertemből és ezzel mentem dolgozni. Volt a tanári asztalon egy váza és abba tettem a csokrot.
Végre, elérkezett egy olyan péntek délután, amikor kimenekülhettünk a közeli parkba. Furcsállottam, hogy nem lelkesednek a gondolatért.
Aztán, egy alkalommal rájöttem, hogy miért nem.
Nekik a betonrengeteg volt a „biztonságot” jelentő élettér, hiszen ebben nőttek/nőnek föl.
Nekem, viszont a természet közelsége- ismerete- és szeretete jelentette a biztonságot! Elhatároztam, hogy megismertetem és megszerettetem velük a közeli park fáit, virágait, madarait és kis élőlényeit.
Már az első alkalommal megmagyarázhatatlan rossz érzésem támadt. Eszembe jutottak azok a séták, amikor – GYES-es anyaként - megunva a lakótelepi beton-homokozót és lebetonozott játszótereit – elvittem gyermekeimet sétálni. A lakótelep-közeli kertes házak utcáin járva éreztem utoljára ezt az érzést.
*
Visszatérve a napközis csoportomhoz: bizony, nem véletlenül jutottak eszembe az iskola-közeli parkról a rossz tapasztalataim! Amint megláttam a kicsi, növények biztonságával körülölelő játszóteret – aggódni kezdtem. Ugyanis, ezt a kis parkot budai őslakosok villaházai vették körül. Úgy maradt meg itt, a betonrengetegben, mint egy sivatagi oázis.
„Biztosan nem mindennapi küzdelem árán!”
Amint így töprengve, aggódva felnézek a házak ablakaira, nagy gyerekvisításra leszek figyelmes. A közelemben lévőket kérdezgetem aggódva, hogy
- mi történt gyerekek? Legyetek egy kicsit csendesebben, mert el fognak minket innen zavarni!
Amint körbejárom a parkot, rátalálok egy csurom-vizes kislányra az egyik padon ülve, akit vigasztalva körülvesznek társai.
- Mi történt? Mitől vagy ilyen vizes?
Szokatlanul, gyanakvó pillantással néznek rám, majd az újabb biztatásra elmondja egy bátrabb gyerek.
- Az egyik ablakból leöntötte a néni egy lavór vízzel!
- Miért?
- Mert ricsajoztunk… azt akarja, hogy elmenjünk innen.
Kijelöltem két tanulót arra, hogy sorakoztasson és visszamentünk az iskolába.
Az elázott kislány vizes ruháját lecseréltettem a tornazsákjában található tornaruhájára, amire felvette padtársa iskolai köpenyét.
Több szempontból is nagyon tanulságos volt számomra az egész történet.
Először is: nagyon elgondolkoztató az a fajta bizalmatlanság, ahogyan a gyerekek fel sem tételezték rólam: esetleg segíthetek! Ez kimondottan rosszul esett.
Másodsorban: szinte megrendültem attól a felismeréstől, hogy még csak kilenc éves gyerekekről van szó! Máris, mennyi rossz tapasztalatot szerezhettek, ha egymásba kapaszkodnak, amikor valamilyen baj éri őket, ahelyett, hogy egy idősebb emberhez – pl. hozzám - fordulnának segítségért.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
