| Történelem : A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 3. Szabadok és nem szabadok. |
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 3. Szabadok és nem szabadok.
Benedek Elek 2010.01.25. 22:35
A magyar nép, ki önként, ki kényszerítve, fölvette ugyan a keresztségét, de a népnek a zöme lelkében még ekkor csak névszerint volt keresztény, valójában pogány. Géza előtt még »Isten és a nép nevében« indítnak háborút s kötnek békét: ezt a jogot István már kiveszi a nemzetgyűlés vagyis a nép kezéből, s a királyi hatalom számára foglalja le. A király nevez ki tisztviselőket, nem a nemzetgyülés választja azokat, s a törzsfőknek a nemzetgyüléstől nyert hatalma nem öröklődik át a törzsek megszünésével egyesekre, a törzsfők ivadékaira, hacsak a király nem ruházza föl azzal. ... Első tekintetre úgy látszik, mintha Szent István korlátlan hatalmú uralkodó lett volna. Ám a törzsszerkezet felbomlott, a törzsfők korlátlan hatalma megszünt ugyan, de a nemzet szabad tagjait ott találjuk a királyi tanácsban. Ezek az előbbkelők, az első rendhez tartozók, nyilván többnyire törzsfők ivadékai, de már köztük idegenek is, hozzák a törvényeket, vesznek részt az ország kormányzásában. Maga a nép, a tömeg, esztendőben egyszer vett részt a törvényhozásban, az u. n. székesfehérvári törvénynapokon. Ilyenkor a nemzet minden tagjának joga volt megjelenni, panaszát eléadni; sőt nemcsak panaszra volt joga, de részt vett a tanácskozásban, a törvényhozásban, a gyakorlatban netalán be nem vált törvényeknek ujjáalkotásában is. forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE
ÍRTA
BENEDEK ELEK
ELSŐ KÖTET
A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG
Szabadok és nem szabadok.
A törzsszerkezet felbontása. - A várszerkezet. - Nincs rendi külömbség a szabadok közt. -
A nem szabadok különféle osztályai. - A törvény és a nem szabadok. -
Miben egyenlők a szabadok és a nem szabadok?
Géza huszonöt esztendős vezérséget két nevezetes dolog örökíti meg: ekkor jelenik meg a pogány magyarok közt a kereszt s indul bomlásnak az ősi törzsszerkezet. Amannak diadala, emennek teljes felbomlása Szent István nevéhez füződik, de István alatt is csak a törzsszerkezet felbomlását mondhatjuk teljesnek, a kereszt diadalát még nem. A magyar nép, ki önként, ki kényszerítve, fölvette ugyan a keresztségét, de a népnek a zöme lelkében még ekkor csak névszerint volt keresztény, valójában pogány.
Sem a kereszt diadala, sem a törzsszerkezet felbomlása nagy küzdelmek nélkül nem mehetett végbe, amin nem lehet csodálkoznunk, ha az ősi és az uj hit közt való nagy különbségre gondolunk. Nemkülönben azt sem csodálhatjuk, ha a minden hatalomtól független törzsfők nem vették szivesen a törzsbirtok feldarabolását, a törzsek s nemzetségek egyes tagjai közt való felosztását, amivel együtt járt nagy hatalmuk meggyengülése is. Géza előtt még »Isten és a nép nevében« indítnak háborút s kötnek békét: ezt a jogot István már kiveszi a nemzetgyűlés vagyis a nép kezéből, s a királyi hatalom számára foglalja le. A király nevez ki tisztviselőket, nem a nemzetgyülés választja azokat, s a törzsfőknek a nemzetgyüléstől nyert hatalma nem öröklődik át a törzsek megszünésével egyesekre, a törzsfők ivadékaira, hacsak a király nem ruházza föl azzal.
Mit tett István? Miként szüntette meg a törzsszerkezetet? Miben állott a törzsszerkezet felbontása?
István először is a törzs-szállásokat felosztotta a törzsek egyes tagjai között.
A várakat, melyek addig a törzsfők felügyelete alatt állottak, kinevezett tisztviselőkre, a várispánokra bizta, megalkotván az u. n. várszerkezetet, melynek milétéről mindjárt szó leszen. Közvetlen a király alá rendelte a nemzet minden szabad tagját, vagyis a törzsfők hatalma átszállott a királyra.
Egyformán a királyi hatalom alá rendelvén minden szabad embert s egyformán kötelezvén a haza személyes védelmére, nem volt arra szükség, hogy egyesek külön sereg tartásával szolgálják a hazát, amit külömben nemcsak a személyenként való hadviselés kötelessége tett fölöslegessé, de a várszerkezet intézménye is, mely első sorban katonai jellegü volt.
Első tekintetre úgy látszik, mintha Szent István korlátlan hatalmú uralkodó lett volna. Ám a törzsszerkezet felbomlott, a törzsfők korlátlan hatalma megszünt ugyan, de a nemzet szabad tagjait ott találjuk a királyi tanácsban. Ezek az előbbkelők, az első rendhez tartozók, nyilván többnyire törzsfők ivadékai, de már köztük idegenek is, hozzák a törvényeket, vesznek részt az ország kormányzásában. Maga a nép, a tömeg, esztendőben egyszer vett részt a törvényhozásban, az u. n. székesfehérvári törvénynapokon. Ilyenkor a nemzet minden tagjának joga volt megjelenni, panaszát eléadni; sőt nemcsak panaszra volt joga, de részt vett a tanácskozásban, a törvényhozásban, a gyakorlatban netalán be nem vált törvényeknek ujjáalkotásában is. Természetesen, a törzsfők s általában a nemzetségek fejei a törzsszerkezet felbomlásakor nagyobb területeket kaptak az osztály alá került közös birtokból, sőt azok, kik a király iránt való hüségben kitüntek, a régi rend megszüntetésének, a keresztény vallás behozatalának ellen nem szegültek, még külön is kaptak földet; de a földbirtok terjedelme szabad és szabad ember közt nem emelt válaszfalat: István és általában az Árpádok alatt a teljesen szabad magyarok, sőt a befogadott jövevények közt is, kik egy vagy más érdemük fejében birtokot kaptak a királytól, - rendi különbség nem volt. Volt nagy és kis birtok, de még nem volt fő- és középnemesség. Valamint a vezérek korában, István és később az Árpádok korában is két nagy osztály áll szemben egymással: szabad és nem szabad.
A törzsszerkezet felbomlásával tehát nem bomlott fel a nemzet szabad tagjainak egyenlősége. Nagy- és kisbirtokos szabad ember egyaránt csak személyében volt köteles védeni a hazát. A birtok nagyságával nem nőtt sem a joga, sem a kötelessége. Az állammal szemben egyéb terhe, kötelessége nem volt a haza személyes védelménél. Minden egyéb teher a nem szabadokra nehezedett. De ha a szabadok rendjében még nem találunk különbséget ember és ember közt szabadság és jog dolgában, a nem szabadok rendjében már a rangkülönbségnek - ha ugyan nem gúny itt rangról beszélni - egész sorozatát találjuk.
Első helyen állanak a várjobbágyok, kik az állami várak területén laktak s a királynak tett hadi szolgálatok fejében kaptak birtokot. Alig különböztek a kisbirtokú szabad embertől s idővel többnyire föl is emelkedtek a nemesek rendjébe.
A várjobbágy után jött a várnép. Ezek a várőrző katonaság számára szolgáltatott élelmi szerek fejében kaptak földet. Ők végezték a szükséges fuvarozást, őket használták a várak építésénél s más egyéb közmunkánál. Voltak köztük mesteremberek is, kik szintén a vár számára dolgoztak.
Ime, magától kezd világosodni, mi volt az István király alkotta várszerkezet: a királyi hatalom támasza. A várakhoz tartozó földek népe részint fegyverrel, részint a földnek termésével erősíti a király hatalmát s biztosítja lehetőleg a királyt a hatalomra vágyakodó nagy urak esetleges támadásai ellen. Egy-egy várhoz nemcsak a vár környéke tartozott, de tartoztak tőle messze eső földek is s viszont éppen ugy voltak az állami várak közelében földek, nagyobb birtokok a teljesen szabad emberek tulajdonában. E földek mívelői az u. n. szabad parasztok voltak, akik adózás és igazságszolgáltatás tekintetében a várszerkezethez tartoztak, vagyis a várispán hatósága alatt állottak, de a föld termésének bizonyos részét a földesurnak szolgáltatták át, akitől e földet kapták. Szabadok voltak e parasztok annyiban, hogy, ha lefizették államnak és földesurnak köteles tartozásukat, szabadon mehettek más földesurhoz, de magához a földhöz, melyet műveltek, semmi néven nevezendő joguk nem volt.
Kik voltak ezek a szabad parasztok? Volt-e közöttük tiszta magyar? Kétségtelen, hogy nagy részük a honfoglaláskor itt talált népből telt ki, de volt köztük tiszta magyar is, olyanok, kik a földosztásról lekéstek. Akik, mig a földosztás történt, valahol idegen országban kalandoztak s mire haza kerültek, az itthon maradottak felosztották maguk közt a földet, az ősi szerzeményt. Mit tehettek egyebet: földet kellett kérniök művelésre azoktól a szerencsésektől, kik jelen voltak a nagy földosztáson.
A várszerkezethez tartozott kezdetben a polgári rend is, jobban mondva: a mesteremberek rendje, mely többnyire idegenből ide került iparosokból alakult. (A polgár szót nem szabad a mai értelmében vennünk. Akkor a polgár szolgát jelentett, aminthogy ma is szolgának hiják a Székelyföld számos falujában a községi szolgát.) A várakhoz közel telepednek meg országszerte e vendégnépek, akik, mert erős szükség volt az iparos kézre, szivesen látott vendégek mindenütt, a teljesen szabadokéval csaknem felérő szabadságot élveznek, birájukat, papjukat maguk választhatják. Személyenként nem voltak kötelesek a hadviselésre, hanem háboru esetén testületenkint adtak néhány katonát a királynak, fizettek némi adót is s a királynak és királynénak, mennyegzőjük alkalmával, valami ajándékot. Szabadok voltak tehát s földjük is volt, de nem minden teher nélkül: ebben külömböztek a teljes szabadoktól, a nemesektől. Az idők folyamán azonban, ha személyükben nem is, de mint testület, mint rend, közvetlen a nemesek mellé emelkednek.
Látjuk, hogy az idáig felsorolt osztályok, melyek a teljesen szabadok rendjén kivül esnek, tehát: a várjobbágyok, szabad parasztok és polgárok - személyükben ez idő szerint szabadoknak mondhatók, nincsenek a röghöz kötve, bizonyos szolgálatok teljesítése után szabadon költözhetnek, változtathatják lakóhelyüket. Csak ezek után jönnek még a legalsóbb osztályok, a személyükben nem szabad, földesuri hatóság alatt álló népek, nevezetesen az udvarnokok és a rabszolgák. Mig a szabad parasztok a földesurtól kapott föld fejében csupán a föld termésének bizonyos részével tartoznak, az udvarnokok és rabszolgák a földesur udvarán, háza körül végeznek rendes szolgálatokat s müvelik a birtoknak azt a részét, mit a földes ur nem adott át művelésre a szabad parasztoknak. Az udvarnokok, mint a nevük is mutatja, többnyire az udvarban, a ház körül szolgáltak s ezeknek jobb sorsuk is volt mint a rabszolgáknak s szabadság dolgában is volt annyi különbség köztük, hogy a földesur az udvarnokot csak az általa művelt földdel együtt adhatta el, a rabszolgát pedig föld nélkül is eladhatta, annak sorsával, életével kénye-kedve szerint rendelkezett.
Az udvarnokok is többfélék voltak. Némely udvarnokot bárminémű munkára alkalmazhattak a földesurak, akárcsak a közönséges rabszolgákat, de aztán voltak olyanok, kiket csak a munkának bizonyos nemére használtak, nevezetesen házi és gazdasági munkára. A házi munkára használt udvarnokok közt volt tárnok, fegyveres, harangozó, pinczés, szakács, étekfogó, szücs, varga, kamaraszolga, hírvivő, kocsis. A mezőgazdasági munkára használtak közt: szántóvetők, szőllősök, molnárok, kertészek, erdő- s mezőcsőszök, csikósok, gulyások, kondások, juhászok, szekeresek, halászok, vadászok, madarászok, solymárok, kovácsok, akik udvarbírák vezetése alatt állottak.
Ezek az udvarnokok később többnyire szabadokká lettek, fölemelkedtek a nemesek és polgárok rendjébe, a szolgaságban maradottakkal pedig már mint jobbágyokkal találkozunk. Ez is emelkedés volt. Kedvezőbb helyzet a szolgaságnál. De nem mindig.
Azzal kezdettem e fejezetet: Géza idejében jelenik meg a kereszt a pogány magyarok közt s indul bomlásnak a törzsszerkezet. István hajtja végre Géza kezdését s ámbátor a kereszt diadala még nem teljes, mert a nép a lelkében István alatt is pogány, feltünik mégis, hogy István, a keresztény vallás e buzgó apostola, nem szünteti meg a keresztény vallás szellemével ellenkező rabszolgaságot. Feltünik, de csak első tekintetre. Valameddig a kereszt diadala nem tökéletes, a rabszolgaság eltörlését hiába várjuk: ezt a fenkölt lelkü István sem hajthatta végre. Ő még nem tehetett egyebet, mint hogy lehetőleg enyhíti a szolganép sorsát.
Az új hitet őszintén, lelki meggyőződésből fölvett király nemes szive nyilatkozik meg törvényeiben, melyeknek egyik pontjában azt mondja, hogy azt a szolgát, kit ura irgalmasságból szabaddá tesz, többé szolgává nem szabad tenni, sőt, ha az úr a szolgának szabadságot igért, de közbejött halála miatt erről tanuságot nem tehetett a szolga, az özvegynek és árvának jogában áll ezt bizonyítani. De ennél több aztán nincs is szent István törvényeiben, ami a szolgák javára eshetnék. Mind a többi törvény az urak érdekeit védi. A mezőgazdaság akkori állapotában oly fontos szerepe volt a szolganépnek, hogy István király kétségtelenül maga ellen zudítja az összes szabadokat, ha a munkáskéz e nagy tömegének személyes szabadságot ad. Irgalmasságot hirdet e nyomorult, szegény szolganép iránt, de ő maga sem nélkülözheti őket, mert saját földeinek a művelésére sem elegendők a várnépek, a szabad parasztok. Maga a papság is, mely a keresztény vallás emberszerető igéit hirdeti, többnyire e szolganéppel művelteti azokat a rengeteg nagy uradalmakat, melyekkel István megajándékozta őket. De nyilván emberségesebben bántak a szolganéppel, mint a világi urak, s amit nem lehet eléggé hangsulyoznunk, a papság volt az, mely nemcsak az uj hitnek nyerte meg lassanként a pogány magyarok lelkét, de ő kedveltette meg velük a földmívelést is, ők emelték ki a gazdaságot ősi, kezdetleges állapotából. Az idegenből ide jött papság lelkes munkája tehát nemcsak lelki, de anyagi javára is válik a magyar népnek. Csüggedést nem ismerve, martiromságtól nem félve, sőt keresve azt, formálja át a pogány magyart kereszténnyé, a kalandozó, nyugtalan vérű nomád népet gazdaemberré.
Bővebben lesz erről szó a következő fejezetben, a hol a bálvány és kereszt küzdelmét rajzolom. Elébb azonban még meg kell ismerkednünk Szent Istvánnak a szolgákra vonatkozó törvényeivel.
Szent István tehát törvényben engedte meg a szolgák felszabadítását, de talán mondanom se kell, hogy ezzel az engedelemmel nagyon kevesen éltek. A gazdasági érdek erősebb volt az emberiességnél. Egyesek szabaddá tették kedvesebb szolgáikat: ennyi az egész.
Mindaz, ami Szent István törvényének többi pontjaiban a szolgákra vonatkozik, napnál világosabban mutatja azt a végtelen nagy ürt, mi ur és szolga közt volt. Valamint a szabad ember szabadon rendelkezik a vagyonával, azonképpen a szolga - szolga tartozik maradni. Ez a 6. fejezet értelme.
Ha a szabad ember más szolgáját megöli - mi a büntetése? Adjon helyette más szolgát és böjtöljön.
Ha a szabad ember illetlenül viseli magát Istennek házában: meg kell dorgálni, ki kell üzni. A közönséges embert meg kell kötözni s vesszőztetni. Szolgát ura vagy asszonya ellen sem vádlónak, sem tanunak elfogadni nem szabad.
Másnak a szolgáját elvenni, magához csalogatni nem szabad. Miért? Mert kinek-kinek szüksége van a maga szolgájára.
Szabad embernek szolgálóval való paráználkodása - megbecstelenítő. Először megnyirják, másodszor is megnyirják, s ha harmadszor is tenné ezt: szolgává sülyed maga is. De ha a szolgáló szabad embertől áldott állapotba jut s szülés közben meghal - nem a szolgáló családjának tartozik kártérítéssel, hanem a szolgáló urának. Más szolgálót kell adni helyette.
Szolga ha szolgálóval paráználkodik s a szolgáló szülés közben meghal, a szolgát el kell adni. Fele ára a szolgáló urát illeti, fele a szolga urát
Feleségül venni szolgálót: a szabadság elvesztésével jár.
Ha valakinek a szolgája másnak a szolgáját megöli, a gyilkos ura a másik urnak térítse meg a szolga fele értékét; ha nincs módja rá: negyven nap teltével el kell a szolgát adni, s az ára megoszlik a két ur között.
Aki mások szolgáinak szabadságot akar szerezni, minden szolgáért külön birságot fizessen. Ebből két rész a királyé, egy a szolgák uráé.
Ha szolga először lop, 5 tinóval váltsa meg az orrát. Másodszori lopásnál szintén 5 tinóval a fülét. Ha harmadszor is lop: életével lakol. Ám a szabad embert tolvajságért először még csak szolgaságra vetik, ha nem tudja magát megváltani.
Urnak és szolgának a megbüntetésében csak egy a közös: a böjtölés.
»Tartsd meg mindenkor emlékedben« - igy szól Szent István a fiához, Imre herczeghez - »hogy minden ember egyforma.«
A szent életű, kegyes király bizonyára igy érezte s ha tőle függ, talán egyforma szabadságot ad minden alattvalójának. A valóság azonban ez: voltak szabadok és nem szabadok, urak és szolgák s mindezek csupán egy dologban voltak egyenlők: a böjtölésben.
Szabadnak és nem szabadnak a megbüntetésében, a büntetésnek a mértékében ez az egyetlen közös, melynek minden embert alávetett az egyház s annak utján István törvénye. Egyébként az egyformaság csak irásban volt meg. Egy nagy szívű király kegyes kivánsága ez, mely sohasem teljesült, nem is teljesül soha.
<< előző következő >>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
