|
TIBORCA történe III. 2.
Bóna Mária Ilona 2010.01.25. 18:33
Örömmel tapasztaltam, hogy az osztálytársai közül ketten-hárman, vagy négyen is átjönnek és nagy „pinyó”-csatákat vívnak. Ilyenkor – a fiúk - még Orsit is „bevették” a csapatba. Jó volt hallani az önfeledt gyerekzsivajt! ... készítettem nagymama málnaszörpéből szódás-szörpöt, meg hideg citromos teát. Egy-egy alkalommal hamar hazamentek, mert közben megéheztek. Akkor meg kitaláltam, hogy a maradék kenyérből és anyósom-küldte kacsazsírból zsíros-kenyér szendvicseket készítek. ... A srácok éppen falatoztak a pingpongasztalon. Már ekkor éreztem, hogy valami miatt haragszik, mert pont olyan volt a feje, mint amikor ki akarta zavarni az utcára a befogadott farkaskutyát. - Mi ez a rajcsúr itt? Miért nem mennek haza enni? - Pont azért készítettem nekik a száraz kenyérből egy kis „zsírosdeszkát”, hogy ne menjenek haza! - Tudod, hogy nekünk nincs pénzünk arra, hogy megetessük a kerület összes kölkét! - Akkor, meg miért hiszed, hogy neked kell jóllakatni mások hülye-gyerekeit? - Ricsajozzanak, meg zabáljanak otthon! Amikor ezt mondta, már remegtem a visszafojtott indulattól és nagy csörömpöléssel kiesett a kezemből, ami akkor benne volt. Lehajoltam, hogy összeszedjem a cserepeket és akkor vettem észre, hogy Nándika ott áll a konyhaajtóban az üres tálcával. Elég volt egy pillantást vetni a kis arcára. A végtelenül szomorú pillantásából és, ahogy letette a mosogató szélére a tálcát – már tudtam, hogy minden szót hallott. Leakasztotta a kapukulcsot a helyéről, és az értetlenkedő társaságot elküldte haza. Ezt követően még sokáig jöttek hozzánk ezek a fiúk, de Nándika nem engedte be őket többé. Nem tudom, hogy mit mondhatott nekik, mert ettől fogva nem beszélgetett velem sem ezekről a dolgokról. Szomorú szótlanságba burkolódzott. Sokszor láttam még, hogy órákig áll a kapuban egy-egy barátjával és úgy beszélgetnek.
TIBORCA története
III. f., 2. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Végre egy kedvemre való munkahely
Zsongtak a fejemben a számok, amikor mentem Misikéért az óvodába. Már a pénzt sem tudtam a boltban a pénztárosnak rendesen kiszámolni, vásárlás után. Minden kiesett a kezemből. Sorra törtek a tányérok mosogatás közben. Mindenem fájt. Főleg a fejem.
Látási zavaraim voltak, meg migrénes rohamaim.
Fogtam a kicsi gyerekem kezét az óvodából hazafelé menet, és nem láttam rendesen, mert a csillagos égbolt képe vibrált előttem – fényes nappal! Egy ilyen alkalommal, amint arra várok az óvoda öltözőjében, hogy kijöjjön Misike a foglalkoztatóból, megszólít az egyik, nyugdíjas óvónő.
- Már miért köszönne az a gyerek, amikor nincs kitől megtanulni?
Megláttam végre az ajtóban az én kis szöszi fiamat. Lehajoltam hozzá, hogy megöleljem. Erre a percre vártam reggel óta! Ez éltetett!
- Öltözz gyorsan kicsim, mert alig várom, hogy otthon legyünk!
A gyerek csak nem találja a ruhás zsákját, pedig már nagyon mennék el innen.
- Hogy milyen szülők vannak!
Hallom az óvó nénit, aki még mindig az ajtóban áll, és akkor megismerem a kezében lóbált ruhás-zsákot. Misikének szólok, hogy - ott van az óvó néninél, kérd el tőle!
Persze, sehogy nem értettem: hogyan került hozzá, amikor reggel felakasztottam a helyére, a gyerek jelével megjelölt fogasra?
Az óvónő – továbbra is - az ajtófélfának támaszkodva, karba-font kézzel ott áll és csak mondja a magáét. Ránéztem, hogy kihez beszél?
Találkozott a tekintetünk. Ez hozzám beszél! Hasított belém a felismerés.
„Mi az, hogy nem tudok köszönni, ezért „a gyerekem sem tudja megtanulni, mert nincs kitől”? Mást sem csinálok egész életemben, mint megköszönöm, meghálálom, hogy egyáltalán életben hagytak!
Hogy mindent el akarnak venni tőlem, amim csak volt, vagy van.
Hogy minden jó tulajdonságomat elvitatnak tőlem, és örökösen olyasmivel vádolnak, amihez semmi közöm! És, mindezt még meg is kell köszönnöm folyamatosan!”
Miközben ilyen gondolatok kavarognak bennem, segítek Misinek a cipőjét befűzni és bekötni. Sajnos, nem láttam rendesen, mert kiadós migrén volt kibontakozóban.
- Viszontlátásra!
Mondtam elmenőben és rá kellett szólni a gyerekre:
- Misike nem hallottam! Légy szíves te is köszönni!
- „Csókolom”!
Mondta, inkább csak magának és elengedte a kezemet, hogy előre szaladhasson, ki az utcára. Én, meg utána, mert attól féltem, hogy elüti az éppen a járdára felparkoló autó.
- Mi van veled kisfiam?
Kérdeztem tőle, amikor utolértem.
- Semmi. Nem akarok többé óvodába menni.
- Mi történt, ami miatt ezt mondod?
- Egész délután büntetésben voltam.
- Miből állt az a büntetés?
- Kint, az udvar végében, a falnak fordulva vártam, hogy gyere értem.
- Addig a többi gyerek hol volt?
- Ők is ott voltak.
- Hol ott?
- Hát játszottak az udvaron.
- Te miért nem játszottál velük.
- Csak! Mert… Miért nem jöttél előbb értem?
- Nem stimmeltek a számok a munkahelyemen. Mi rosszat tettél, amiért falhoz állítottak?
- Nem hagytam, hogy az óvó néni agyonüsse a pókot.
- Hol volt az a pók?
- Kint az udvaron, a homokozó mellett. El akartam onnan vinni a bokorba, amikor az óvó néni rácsapott a papucsával.
- Ezért állított a falhoz?
- Ezért.
- Nem mondtál közben semmit, amikor agyoncsapta a pókot a papucsával?
- De igen. Elmagyaráztam neki, hogy az milyen hasznos állat, ezért nem szabad eltaposni…
- Tudtommal, Magyarországon nincsenek olyan „mérges” pókok, amelyek veszélyt jelentenének az emberre…
Mondtam – inkább csak magamban töprengve. De a gyerekemnek nem volt időm elmagyarázni, mert közben hazaértünk és nekem főzni, mosogatni, vacsoráztatni, a nagyobbakkal leckézni, gyereket fürdetni, lefektetni, majd mosni, varrni, vasalni kellett másnapra.
*
Olvastam egy újsághirdetésben, hogy érettségizett ügyintézőt keresnek egy helyi munkahely propaganda csoportjába. Jelentkeztem. Felvettek, szintén próbaidőre.
Rövid időn belül nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a csoportvezető rendkívüli ember. Jó volt vele dolgozni.
Egész nap csörgött a telefonja és mindig volt, vagy voltak nála megbeszélésen. Így olyan volt, mintha soha nem dolgozna az akkori felfogás szerint. Pedig, semmi nem veszi úgy igénybe az embert, mint a másik emberre való ráhangolódás. Neki ez nem okozott gondot. Még viccelt is az emberekkel. A hölgyeknek játékosan évődve bókolt.
Az íróasztalán hatalmas kupacokban hevertek az ügyiratok, levelek, meghívók, értesítések. Ha szüksége volt a papírhalmazból valamire, akkor beletúrt és, mint a bűvész a nyuszit a kalapból, elővarázsolta a szükséges irományt. Éppen ezért, nem volt szabad rendet tenni ebben a papírhalmazban, mert akkor semmit nem talált meg.
Nagyon szép orgánummal és mellkasi zöngével beszélt. Ráadásul kicsit va”zs”-megyei tájszólással, ami nagyon jól állt neki. Nekem legalább is nagyon jó volt hallani.
Képzőművészek monográfiáit készítettük elő a nyomda számára. Előfordult, hogy éjszakánként megírta otthon, kézzel és ebből készítettem a gépelt kéziratot. Teljesen sajátságos jelekké alakította a magyar abc betűit. Amilyen gyorsan születtek meg fejében a gondolatok, olyan gyorsan igyekezett azokat rögzíteni. Valószínű, ezért nem volt ideje a betűk szabályos formáit leírni.
*
Ezt én is gyakran átéltem. Először a közgazdasági szakközépiskolában, amikor nem volt tankönyvünk könyvvitelből, üzemgazdaságtanból és technológiából. Ezekből a tantárgyakból a tanárok előadásainak szövegére voltunk hagyatkozva. Ekkor még emlékeztem a gyorsírás jeleire és megkönnyítette a dolgomat, hogy gyorsírással jegyzetelni tudtam. Majd, az évek múlásával elfelejtettem gyorsírni és a magyar abc egy-két betűjével jelöltem egy-egy szót.
*
Talán ezért, el tudtam olvasni- és nagyon kis eltéréssel legépelni főnököm kéziratait.
Rajtam kívül, mint beosztott, öten dolgoztak a propaganda csoportban. Két nyugdíjas kollégával voltam egy szobában.
A hölgy, a művészetek iránt elkötelezett, igazi polgárasszony volt.
A férfi, inkább arra ügyelt, hogy a „Szabályok” be legyenek tartva.
Volt egy ezermester férfiember, aki a különböző rendezvényekhez a dekorációt készítette. Nagyon magabiztosan mozgott, dolgozott a csoportban. Két szervező kolléganő segített főnökömnek a propaganda-munkában. Mindketten önállóan intézték a saját dolgaikat. Még a leveleiket is saját-kezűleg gépelték. Ez akkoriban még nem volt természetes.
Nagyon szerettem ott lenni, pedig éreztem, hogy kilógok a csoportból. Először is csak én voltam „nagycsaládos” édesanya.
Másodsorban, én voltam az egyetlen „részmunkaidős”.
Elvégeztem az adminisztrációs munkákat, majd rohantam az óvodába Misikéért, vagy szülői értekezletekre Orsi és Nándi iskolájába, meg bevásárolni...
Először éreztem azt, hogy szívesen mennék kollégáimmal azokra a rendezvényekre, amelyeket közösen készítettünk elő.
Gyakran utaztak vidéki nagyvárosokba – a cég termékeit népszerűsítő rendezvényekre. Előfordult, hogy másnap megbeszélték az előző napi eseményeket, és fájó szívvel hallgattam őket.
Ismét, és ismét azt éreztem, hogy elmegy mellettem az Élet, és én kimaradok mindenből, amitől jó „dolgozó nő”-nek lenni!
Itt ért a negyvenedik születésnapom. Amikor férfi kollégáim fölköszöntöttek a nőnap alkalmából, megjegyeztem:
- nekem ez a születésnapom.
Azt hiszem ezzel – akaratom ellenére - kiprovokáltam a plusz figyelmességet.
Szép képeslapos köszöntőt kaptam a főnökömtől és egy csomagot, számos magyar festőművész monográfiájával. Aztán, otthon gyanútlanul, örömmel újságoltam férjemnek, hogy
- felköszöntöttek kollégáim és még ajándékot is kaptam, de nem ám nőnapra, hanem a születésnapomra!
Míg otthon nem számított eseménynek a születésnapom, addig férjem - hivatalból - rendszeresen rendezvényen köszöntötte a vállalat „nődolgozóit”. A rendezvényre még a nyugdíjas, volt kolléganőknek is küldetett meghívót. Otthon, pedig azt sem mondta a feleségének, vagyis nekem, hogy „bakfitty!”
Amikor ez egyre jobban bántott, nem tudtam megállni, hogy szóvá ne tegyem. Erre aztán, olyan heves felháborodással reagált, mintha valami rettenetes dolgot kértem volna tőle!
*
Pedig, kislányunknak is akkor van a születésnapja, csak két nappal előbb. Míg kicsi volt, mindig készítettem neki valami „meglepit”. Vagy varrtam valamit, vagy sütöttem valamilyen sütit. Az is előfordult, hogy a kedvencét főztem aznap és sokat meséltem neki arról, hogy milyen szép kisbaba volt, amikor megszületett.
Később, ahogy nagyobb lett azt is elmondtam neki, hogy akkor ismertem meg a legnagyobb boldogságot - ami csak érhet egy nőt az életben – amikor ő megszületett és ezáltal anya lettem!
Férjemet nem tudtam bevonni ezekbe a családi „ünneplésekbe”, mert örökösen akkor jött haza, amikor már aludtak a gyerekek, vagy olyan negatívan állt hozzá, hogy már nem is akartam.
Nem volt magánélete és, amiért az ő felesége voltam, így nekem sem lehetett!
Sőt, később az is egyértelművé vált, hogy ezt a magányos életet szánta gyermekeinek is…
*
Ekkoriban kapott a cégtől (ahova a diplomája után dolgozni ment) egy műkőből készült pingpongasztalt. Ezt aztán felállították az udvarunkon. Ezt követően, Kis-Nándi gyakran „pinyózott” az apjával, majd Misikével.
Aztán, ahogy apja egyre elfoglaltabb lett - mert ismét beiskolázta a munkahelye egy főiskolára – már új játékostársra volt szüksége. Örömmel tapasztaltam, hogy az osztálytársai közül ketten-hárman, vagy négyen is átjönnek és nagy „pinyó”-csatákat vívnak.
Ilyenkor – a fiúk - még Orsit is „bevették” a csapatba.
Jó volt hallani az önfeledt gyerekzsivajt!
Amikor észrevettem, a konyhaablakból, hogy a felhevült fiúk a kerti csapból, a koszos kezükből isznak, készítettem nagymama málnaszörpéből szódás-szörpöt, meg hideg citromos teát. Amit aztán, beletöltöttem egy üres citromlés flakonba és kivittem egy csomó műanyagpohárral nekik.
Nagyon örültek és láttam Nándikán is, hogy mennyire boldog!
Egy-egy alkalommal hamar hazamentek, mert közben megéheztek. Akkor meg kitaláltam, hogy a maradék kenyérből és anyósom-küldte kacsazsírból zsíros-kenyér szendvicseket készítek.
Gondoltam: úgyis abban a korban vannak, amikor a kamasz-fiúk a „vasszöget” is megeszik! Valóban, mint a kis sáskák, úgy „lecsaptak” az olcsó alumínium tálcára felhalmozott „zsírosdeszkára”! Pillanatok alatt, még a morzsákat is megették, majd folytatták a játékot ott, ahol abbahagyták.
Körülbelül egy hónapot éltünk ebben a „felhőtlen” boldogságban, amikor egy alkalommal, Nándi előbb hazajött, mint szokott. A srácok éppen falatoztak a pingpongasztalon. Nándi odaköszönt a gyerekeknek, de nem ment oda külön a fiához. Már ekkor éreztem, hogy valami miatt haragszik, mert pont olyan volt a feje, mint amikor ki akarta zavarni az utcára a befogadott farkaskutyát.
- Mi ez a rajcsúr itt? Miért nem mennek haza enni?
- Pont azért készítettem nekik a száraz kenyérből egy kis „zsírosdeszkát”, hogy ne menjenek haza! Olyan szomorú volt múltkor is Nándika, amikor rövid időn belül hazamentek, mert megéheztek. Most, meg olyan boldog ez a szegény gyerek!
- Tudod, hogy nekünk nincs pénzünk arra, hogy megetessük a kerület összes kölkét!
Mondta a fogai között kipréselve a szavakat, folyamatosan.
- Van neked fogalmad arról, hogy milyen nehéz helyzetben vagyunk?
- Tudom, mert én vittem be a zálogba a múlt héten az arany karikagyűrűnket és az egyetlen nyakláncomat!
- Akkor, meg miért hiszed, hogy neked kell jóllakatni mások hülye-gyerekeit?
- A fiad olyan magányos volt, hogy már nem bírtam nézni! Miért baj az, ha egy kicsit segítek neki megtartani a barátait? Meg aztán, nekem is boldogság, ha sok, vidám gyerek nyüzsög körülöttem!
- Ricsajozzanak, meg zabáljanak otthon!
Amikor ezt mondta, már remegtem a visszafojtott indulattól és nagy csörömpöléssel kiesett a kezemből, ami akkor benne volt. Szerencséjére, mert éppen arra gondoltam, hogy hozzávágom. Lehajoltam, hogy összeszedjem a cserepeket és akkor vettem észre, hogy Nándika ott áll a konyhaajtóban az üres tálcával. Elég volt egy pillantást vetni a kis arcára!
A végtelenül szomorú pillantásából és, ahogy letette a mosogató szélére a tálcát – már tudtam, hogy minden szót hallott. Leakasztotta a kapukulcsot a helyéről, és az értetlenkedő társaságot elküldte haza.
Ezt követően még sokáig jöttek hozzánk ezek a fiúk, de Nándika nem engedte be őket többé. Nem tudom, hogy mit mondhatott nekik, mert ettől fogva nem beszélgetett velem sem ezekről a dolgokról. Szomorú szótlanságba burkolódzott. Sokszor láttam még, hogy órákig áll a kapuban egy-egy barátjával és úgy beszélgetnek.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
