|
TIBORCA történe III. 1.
Bóna Mária Ilona 2010.01.25. 18:33
A felvételi procedúrához tartozott, hogy az óvoda egyik munkatársa kijött hozzánk, a leendő óvodáshoz(!) környezet-tanulmányra. Az óvónő kikérdezett a családunkra vonatkozó mindenféle adatról. Csupa, magánéletünkkel kapcsolatos adatokat is ki kellett szolgáltatnom. Szabályosan lekáderezett. Éreztem: attól függetlenül, hogy Misike még egy percet sem töltött el az óvodában, máris egy skatulyába lett a kis személyisége zárva! ... Nálunk ez úgy volt, hogy elsősorban anyjuk voltam gyermekeinknek és csak másodsorban felesége az apjuknak. Aki, viszont úgy kezelte gyermekeinket, mintha ők csakis az én gyerekeim lennének és „előkelő nagybácsiként” időnként leereszkedett hozzám, hozzájuk. ... Csak azt tudtam Irénnek elmondani, hogy - valójában csak papíron vagyok férjnél. Úgy tekints rám, mint egy leányanyára, aki testileg-lelkileg magányosan neveli a három gyerekét - Próbáltad egy kis kedveskedéssel, szexszel levenni a lábáról? Hiszen, a férfiak olyanok, ha az a bizonyos rendben van, akkor akár a feje tetején is táncolhatnak a gyerekek! - Ez nem működik Nándinál. Neki semmit nem jelent a szex. ...Jó lenne képesítés nélküli tanítónak elhelyezkedni, mert akkor én is továbbtanulhatnék. Mert, akkor – csakis akkor(!) - egyenrangú partnerként kezelne. Vagyis, emberszámba venne. - Ne a tanuláson gondolkozz! Hozd előbb rendbe a házasságodat!
TIBORCA története
III. f., 1. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
„A férfiak olyanok, ha az a bizonyos rendben van…”
Misike óvodás- „iskolaelőkészítős”, nagycsoportos lett. A közeli Wesselényi utca egyik kertes házában berendezett óvodába jártak a környékünk óvodásai. Ide tartoztunk áprilisban benyújtani a felvételi kérelmét. Ezt követően, az akkori XX. kerületi Tanács illetékes osztálya eldöntötte, hogy felveszi-e, vagy sem, majd postai úton, levélben értesítettek a döntésről.
A felvételi procedúrához tartozott, hogy az óvoda egyik munkatársa kijött hozzánk, a leendő óvodáshoz(!) környezet-tanulmányra. Az óvónő kikérdezett a családunkra vonatkozó mindenféle adatról. Házastársak vagyunk-e? Hol születtünk és mikor? Kik a szüleink? Hol dolgozunk és mit? Iskolai végzettségünk… Amikor elmondtam, hogy éppen „nem dolgozom” – sőt a pedagógiai pályára készülök - láttam rajta, hogy azonnal belehelyezett az „unatkozó háziasszony” skatulyába!
Pedig, eleinte számítottam arra, hogy esetleg segít a pályára kerülni. „Dadusnak” is elszegődtem volna, csakhogy gyerekek közelében lehessek! Úgy vettem észre, mintha darázs csípte volna meg, amikor erről beszéltem. Mert ettől kezdve úgy kérdezett és úgy viszonyult hozzám, gyermekemhez - akit kénytelen voltam rábízni kilenc hónapon keresztül - mint ahogy a lakótelepi óvoda óvónői Orsihoz!
Csupa, magánéletünkkel kapcsolatos adatokat is ki kellett szolgáltatnom. Szabályosan lekáderezett. Éreztem: attól függetlenül, hogy Misike még egy percet sem töltött el az óvodában, máris egy skatulyába lett a kis személyisége zárva!
A legkellemetlenebb csak az volt az egészben, hogy az óvónő Orsi egyik általános iskolás osztálytársának az anyukája volt.
Aggódtam amiatt, hogy - az előítéletes információáramlás miatt - Misikét Orsi után ítélhetik meg és viszont. Tartottam tőle, hogy ezzel az előítéletes gondolkodással meggátolják, hogy bármelyik gyermekem önmaga képességei, és tulajdonságai alapján kibontakozhasson!
(Emlékezzünk csak arra, amikor Györgyinek végig kellett asszisztálnia a nővére, vagyis az én kezdeti „sikereimet”, miközben ő végig bukdácsolta az iskolát! Egy életre szólón gyűlöletes lettem testvérem szemében!)
Augusztus utolsó hetében megkezdődött az óvodai tanév. Az úgynevezett „beszoktató-héttel” vette kezdetét. Egy-két napig már ebéd előtt elhozhattam Misikét, majd ebéd után. Végül ott is aludt. Természetesen, kapott egy újabb jelet, ami a bögre volt. Ezt kellett ráhímezni a ruhás-zsákjára, a tornaruhájára, minden óvodai holmijára.
Nem tudom, hogy miért, de végig sírtam minden alkalommal az utat hazáig. Rettenetes volt otthagyni őt az óvodában. Legszívesebben én lettem volna az óvó nénije, a tanító nénije, a mindenese, csakhogy vele lehessek!
De ugyanezt éreztem minden reggel, amikor Orsit és Nándit átkísértem a másik oldalra, amikor elindultak az iskolába. Legszívesebben velük mentem volna, hogy megvédjem őket - amikor kell - minden méltánytalanságtól és igazságtalanságtól.
Ugyanakkor azért is szerettem volna velük lenni - ha úgy adódik, kellő szigorral - elejét vegyem az ő „rosszalkodásuknak”.
Túl sokat bántottak ahhoz, hogy ne féltsem őket attól - esetleg miattam - bántani fogják őket is…
Mire összeszedtem magam és belekezdtem volna valamilyen hasznos elfoglaltságba, már mehettem is Misikéért. Talán emiatt is, tele voltam frusztáltsággal.
Olyan jó lett volna egy másik asszonnyal ezeket a dolgokat megbeszélni!
Irén akkoriban helyezkedett el a közelünkben lévő kórházban. Mihály, a férje bejárt hozzá munka után a nővérszálló tornatermébe edzeni.
Nagy asztalitenisz csatákat vívtak egymással és Irén új kollégáival. Rajtuk már lehetett érezni, hogy gyermekeik nagyobbak és ők egyre inkább élhetik a saját életüket.
Egyébként sem kényszerből házasodtak össze, hanem azért, mert szerették egymást. Ők úgy alkottak egy családot, hogy elsősorban egymás házastársai voltak és másodsorban gyermekeik szülei.
Nálunk ez úgy volt, hogy elsősorban anyjuk voltam gyermekeinknek és csak másodsorban felesége az apjuknak. Aki, viszont úgy kezelte gyermekeinket, mintha ők csakis az én gyerekeim lennének és „előkelő nagybácsiként” időnként leereszkedett hozzám, hozzájuk.
Ezt akkor még nem tudtam ilyen egyértelműen megfogalmazni. Csak azt tudtam Irénnek elmondani, hogy
- valójában csak papíron vagyok férjnél. Úgy tekints rám, mint egy leányanyára, aki testileg-lelkileg magányosan neveli a három gyerekét.
- Próbáltad egy kis kedveskedéssel, szexszel levenni a lábáról? Hiszen, a férfiak olyanok, ha az a bizonyos rendben van, akkor akár a feje tetején is táncolhatnak a gyerekek!
- Ez nem működik Nándinál. Neki semmit nem jelent a szex. Vagyis, valami olyan, amitől kifejezetten irtózik. Az is lehet, hogy csak velem? Nem tudom, mert mindig kitér a beszélgetések elől is. Az bizonyos, hogy gyűlöli a nőket úgy általában és ez alól én sem vagyok kivétel, mióta anya lettem.
- Vissza kell mennem dolgozni. Jó lenne képesítés nélküli tanítónak elhelyezkedni, mert akkor én is továbbtanulhatnék. Mert, akkor – csakis akkor(!) - egyenrangú partnerként kezelne. Vagyis, emberszámba venne.
- Ne a tanuláson gondolkozz! Hozd előbb rendbe a házasságodat!
Amiért ezt mondta nekem Irénke, már tudtam, hogy vagy nem érti, vagy – számomra ismeretlen okból nem akarja érteni – a problémám lényegét. Azt hiszem, megbeszélhették ezt otthon Mihállyal, mert amikor legközelebb eljöttek hozzánk, kimondottan provokálta Nándit. Csakhogy kiszedje belőle, hogy igaz-e, amit mondtam kettőnk házastársi viszonyáról.
Borzasztó volt. Ettől fogva már nem vártam őket vendégségbe hozzánk.
Egy újsághirdetésben olvastam, hogy még mindig keresnek a kórházba adminisztratív munkára érettségizett ügyintézőket.
Próba-szerencse – gondoltam…
Már egy hét múlva munkába is állhattam. Részben a szakorvosi rendelőben, részben ott, helyben elvégezték a munka-alkalmassági orvosi vizsgálatot. Két hónap próbaidőre vettek föl. Az első héten nem is volt semmi probléma, hanem a második héten látom ám, hogy Irénke is pont azon az osztályon dolgozik.
Alig akart megismerni. Voltak napok, amikor később érkezett és úgy ült le a könyvelőcsoportban könyvelni, mint akinek ez a természetes. Egyszer megkérdeztem tőle:
- csak nincs valami baj otthon, hogy később jársz be?
- Mi baj lehetne? Gépkocsi vezetői tanfolyamra járok.
- De jó! Gratulálok! És, milyen?
- Mi milyen?
- Hát, vezetni?
De, erre már nem is válaszolt, mert közben átöltözött és az egyik kolléganőjével belekezdett valamilyen más témába.
Én ott maradtam, mint egy kirakós játék darabkája, ami sehogy nem illik a képbe. Pedig, semmire nem vágytam annyira, mint illeszkedni! Szerettem volna, ha Irén befogad az életébe, mint egy igazi barátnő! Olyan, akivel mindenről lehet beszélgetni. Aki nemcsak kikérdez időről-időre, mint ahogy azt „Anyuka” tette az agyvérzése előtt, míg a lakótelepen laktunk!
*
Amiért én „csak” az osztályos adminisztrátor voltam, nekem kellett az osztályon dolgozók összes, a munkával kapcsolatos ügyeit intézni.
A próbaidő letelte után mindenkinek járt munkaruha. Ezt a munkaruhát aztán nem kellett haza hordani, kimosni, mert a kórház mosodájában ingyen kimosták.
Minden kolléganőhöz oda kellett menni megkérdezni, hogy van-e mosatni valója? Volt, aki semmit nem szólt, csak letette a padlóra a széke mellé. Én meg összeszedtem utánuk, mint a szemetes a szemetet. Csakhogy, nem tudtam a nevüket sem, és nem tudtam, hogy kihez, melyik munkaruha tartozik. Akkor voltam igazán gondban emiatt, amikor a tisztát is vissza kellett juttatni a tulajdonosához.
Kitöltöttem egy munkalapot, amivel az osztályvezető aláírását követően – átvihettem az összenyalábolt köpenyeket a kórház alagsorában lévő mosodába. Ott, újabb adminisztráció után leadtam, majd felvettem a tisztát. Ezután következett a kolléganők közötti szétosztás.
Természetesen, fogalmam sem volt arról, hogy ki-kicsoda, nemhogy kinek-melyik köpeny jár vissza! Ezt, kéthetente kellett végigcsinálni.
Egy alkalommal Irénke is letette a padlóra a mosnivalóját. Egy szó nélkül összeszedtem volna, de a köpenyében nem találtam azonosító cédulát. Kénytelen voltam megkérdezni, hogy
- milyen ismertetőjel alapján kerülhet vissza hozzád a mosás után?
- Ott van benne belül mindegyikben a címke!
Válaszolt türelmetlenül, majd az egyik kolléganőjétől kérdezett a könyveléssel kapcsolatos, valamilyen adatot.
- Nem találok a köpenyben semmilyen azonosítót. Így nem tudom a munkalapra felvezetni.
Nem szólt hozzám többé. Rám sem nézve, a telefon után nyúlt és tárcsázott.
*
A próbaidő letelte előtt egy héttel az osztályvezetőnő behívott az irodájába beszélgetésre.
- Nagyon meg vagyok elégedve a munkáddal. Szükségem lenne egy titkárnőre. Szeretném, ha elvállalnád és ebben a státuszban véglegesítenénk.
- Köszönöm a bizalmat. De szeretnék továbbtanulni.
- Lenne lehetőség a Számviteli Főiskolára való beiskoláztatásra.
- Sajnálom, a számok világa nem az én világom!
Vallottam be őszintén az igazságot.
Ezt követően, mintha süket fülekre talált volna, amit mondtam, mert betett az egyik könyvelőcsoportba helyettesíteni a betegeskedő kolléganőt. Azt hittem, hogy belehalok! Egész nap a számoszlopokat egyeztetni, összeadni, kivonni, szorozni és újra, meg újra elölről kezdeni, mert sehogy nem stimmelt semmi!
És, ami a legrosszabb volt az egészben: látnom kellett az én állítólagos barátnőmet napi nyolc órán keresztül az egyik, szemközti íróasztal mögött dolgozni. Nem a látásával volt a baj, hanem az fájt, de nagyon, hogy úgy csinált, mintha soha nem szilvesztereztünk volna együtt! Mintha soha nem jártunk volna egy iskolába! Mintha soha nem tettem volna a hasára a kezemet, és nem éreztem volna a benne mocorgó kis életet! Mi történhetett, ami miatt ennyire megváltozott?
Mit csinálhattam rosszul?
Legalább megmondaná, hogy tudjam mi az, amin változtatnom kell!
De, hiába vártam, hogy majd mond valamit. Idegenebb volt az idegennél!
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
