|
TIBORCA történe II. 22.
Bóna Mária Ilona 2010.01.25. 18:31
... Közben-közben megkérdezték:- Hogy érzi magát? - Köszönöm jól. - Egy kicsit még el is aludt, pedig csak akkora adagot kapott a fájdalomcsillapítóból, mint egy tizennégy éves gyerek. Gratulálok, mert nagyon fegyelmezetten és mozdulatlanul fekszik több-mint harminc perce. Maradjon is így, mert a sérv közelében minden milliméteren életfontosságú szervek vannak. „Jaj, de jó, hogy nem mozdultam meg az előbb, amikor már zsibbadtnak éreztem a fenekemet!” – gondoltam ijedten. - Olyan kicsi lesz a vágása, hogy a bikiniből sem fog kilátszani! - Köszönöm… - rebegtem meghatottan. Igen, meghatódtam attól az érzéstől, hogy egy olyan ember operál, akinek még az esztétikumra is kiterjed a figyelme. És: mindez velem kapcsolatban?! Azt hiszem negyven percig tartott - mindennel együtt - a műtét. Ez alatt a negyven perc alatt éltem át először - életem addigi harminckilenc éve alatt - hogy fontos vagyok! Egy „vadidegen” ember méltányolta, hogy még három gyerek kihordása és világrahozatala után is olyan szép, sima maradt a hasam, hogy bikiniben strandolhatok! Ezt nem akarta egy óriási sebhellyel „elrontani”!
TIBORCA története
II. f., 22. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A sérvműtét
Mint egy halálraítélt, úgy vonultam be a kórházba. A sok rossz tapasztalat-szülte negatív gondolatokat elhessegettem ugyan, mégis rátelepedett a lelkemre egy - eddig ismeretlen - érzés. Az ítéletbe való beletörődés érzése volt ez – a végső belenyugvásé. Hasonlót érezhetnek a halálraítéltek, a kivégzés előtt. Csak gyerekeimtől volt nehéz búcsút venni. Elviselhetetlenül nehéz volt elválni tőlük.
A kórházban mindenféle vérvételre, meg „rutin”-vizsgálatra került sor. (Ugyanúgy, mint mielőtt kaparékot csináltak a kicsi magzatomból.)
Ugyanúgy egy nyolc ágyas szobában helyeztek el, és ismét az „Egyeske” nevet kaptam az ágyam után. Azonban, már az első nap elmúlt a szorongásom. Egészen kellemesen éreztem magamat. Délben ebédet kaptam, majd egy nagyot aludtam. Utána lementem a kórház gyönyörű parkjába és egy nagyot sétáltam. Azt hiszem virágzott a hárs, és nagyokat lélegeztem az illatukból.
Amiért kisgyermekeket, mint látogatókat nem lehetett bevinni a kórházba, ezért a kapunál vártam, hátha arra sétál velük Nándi. Már elfáradtam és felmentem a kórterembe, amikor a nevemen szólított egy nővérke:
- Tiborca Ilona a kapunál várja a férje gyermekeivel.
Lemegyek a kapuhoz, ahol nem látom őket. Bemegyek a portáshoz, hogy megkérdezzem:
- Nem hagyott üzenetet egy férfi három gyerekkel?
- Nem, de valószínű a gyermekőrzőben vannak. Ott, szemben a portával.
Bementem az egyszintes épületbe, ahol fotelok és dohányzóasztalok szolgálták a kényelmet. Egy ilyen dohányzóasztalt ültek körbe Nándiék.
- Sziasztok édes kis csillagaim! Annyira hiányoztok! Hogy vagytok?
- Te hogy vagy anyu?
- Köszönöm kérdésetek, nagyon jól. Kiszolgálnak, és nagyokat alhatok.
- Még majd haza sem akarsz jönni a végén?
Nándi viccesnek szánt kérdésére ismét visszatértek a negatív érzéseim, amit - a gyerekek miatt - megpróbáltam leplezni.
- Mama nem üzent semmit?
- De, igen! Azt üzeni, hogy ne aggódj, mert nagyon finomakat főz, és mindent elrendez otthon. Csak gyógyulj meg minél előbb!
- Igyekszem. Holnap délelőtt lesz a műtét. Az öt-órai látogatáskor már el tudom mondani, hogy milyen volt. Viszont, nem tudok még lejönni ide a váróba.
Ezt már inkább Nándinak mondtam. Néztem őket, és valahogy olyan idegenül viselkedtek. Úgy néztek rám, mintha már nem is az anyukájuk lennék, hanem egy beteg a sok közül. Rögtön tudtam, hogy „átragadt” rájuk Nándi beteges iszonya a kórháztól. Alig gondoltam végig, amikor Nándi megszólalt.
- Nem baj, ha holnap nem jövök be? Nem szeretnék a kórterembe fölmenni. Nem bírom a kórházszagot.
Mit mondhattam volna erre? Nem szóltam semmit, csak sorra öleltem, pusziltam drága kicsi gyerekeimet. Ekkor már tudtam, hogy semmi rossz nem történhet velem. Mert nekem meg kell gyógyulni! De, minél előbb, hogy Nándi negatív hozzáállása az élet dolgaihoz, a lehető legkevesebb ideig fejtse ki romboló hatását gyermekeim lelkére.
- Most már megyek vissza, mert jön az esti kisvizit, amikor az ágyban kell lennie minden betegnek!
Nándit is megpusziltam búcsúzóul. Próbáltam bátorítani, hogy nem lesz semmi baj. De a szemébe nézve olyan szomorúságot láttam, mintha a vesztőhelyre vinnének. A hideg is kirázott, akárhányszor eszembe jutott az a tekintet…
Az osztályos orvos egy alacsony, fiatal, „mokány” testalkatú belgyógyász szakorvos volt. Kézfogással bemutatkozott, majd leült az ágyam szélére és kikérdezett a „kórelőzményről”, és a személyemmel kapcsolatos adatokról. Ezt egyeztette azzal, amit a felvételi irodán írtak a kartonomra, majd elkérte a személyi igazolványomat is. Az így leellenőrzött adatokat mind felírta a több-oldalas irományok rubrikáiba, amit a kezében tartott. A könyvet - amit éppen olvastam - tettük a papír alá, támasztékként. Amikor azt kérdezte:
- Gyermekkori betegségei?
Elöntött a szégyen forrósága és csak annyit mondtam:
- nem tudok róla.
- Műtétek?
- Mandulaműtét három éves koromban.
- Végre egy egészséges ember!
- És ez a mostani betegségem?
- Ez genetikai adottság. Biztosan van valakije a családban, akinek szintén van, vagy volt sérve!
- Igen, az apámnak… válaszoltam bizonytalanul. Majd magamban tovább morfondíroztam: „aki nem is biztos, hogy az apám…”
- Valószínű, hogy én fogom operálni, és holnap reggel már nem ehet-ihat!
- Fel kell tennem még egy kérdést: kit értesítsünk, ha bármi közbejönne?
- A férjemet: Farkas Nándort.
Mondtam, és bediktáltam közös lakásunk címét.
- Itt írja alá, hogy felelőssége tudatában beleegyezik a műtétbe!
Aláírtam. Ezután visszatette a könyvet a szekrénykére és ismét kezet fogott velem. Majd felkelt az ágyamról, és elköszönve elment.
- Viszontlátásra!
- Viszontlátásra!
Le voltam nyűgözve! Mégiscsak jó döntés volt Budáról hazajönni Pestre!
Pihentetőn átaludtam az éjszakát. Csak akkor nyugtalankodtam másnap egy kissé, amikor már eltelt a dél is és még mindig nem kerültem sorra. Majd, a csendespihenő-időben jött értem egy nagyon jóképű, arányos testalkatú, kékesszürke szemű, barna hajú férfi.
Ő is bemutatkozott és közölte velem, hogy:
- én fogom operálni.
Egy nálánál is fiatalabb orvos-medikus volt az asszisztense, aki előkészített a műtétre.
- Nem találom a vénáját.
- Igen, ez a szüléseknél is mindig gondot okozott. Kisebb, oldal-erekbe próbáltak beleszúrni…
- Látom a heges nyomait. Túl vastag tűt használtak. Majd egy egészen vékony tűt keresek. Jó? Helyi érzéstelenítés céljából fájdalomcsillapítót fog kapni.
- Értem. Korábban, a fogorvosnál rosszul lettem a Novokaintól. Akkor azt mondták, hogy a jövőben meg kell mondanom, hogy „érzékeny” vagyok rá.
- Jó, hogy szólt. Hány kiló?
- Ötvenhat.
És észre sem vettem, hogy már rég belém szúrta a tűt, amin elindult az „anyag”. Zöld sapka alá gyömöszölték a hajamat. A hálóinget – amit nem cseréltek kórházira – felhajtották a mellkasomig. Kellemes fáradtságérzet után elaludtam. Nem tudom, hogy meddig aludtam, csak arra lettem figyelmes, hogy két kedves férfiember olyan elmélyülten dolgozik a testemben, mintha egy elromlott szerkezetet javítanának meg. Az orvos úgy magyarázott, mintha az oktatója lenne a fiatalabbnak. Közben-közben megkérdezték:
- Hogy érzi magát?
- Köszönöm jól.
- Egy kicsit még el is aludt, pedig csak akkora adagot kapott a fájdalomcsillapítóból, mint egy tizennégy éves gyerek. Gratulálok, mert nagyon fegyelmezetten és mozdulatlanul fekszik több-mint harminc perce. Maradjon is így, mert a sérv közelében minden milliméteren életfontosságú szervek vannak.
„Jaj, de jó, hogy nem mozdultam meg az előbb, amikor már zsibbadtnak éreztem a fenekemet!” – gondoltam ijedten.
- Olyan kicsi lesz a vágása, hogy a bikiniből sem fog kilátszani!
- Köszönöm… - rebegtem meghatottan.
Igen, meghatódtam attól az érzéstől, hogy egy olyan ember operál, akinek még az esztétikumra is kiterjed a figyelme. És: mindez velem kapcsolatban?!
Azt hiszem negyven percig tartott - mindennel együtt - a műtét. Ez alatt a negyven perc alatt éltem át először - életem addigi harminckilenc éve alatt - hogy fontos vagyok! Egy „vadidegen” ember méltányolta, hogy még három gyerek kihordása és világrahozatala után is olyan szép, sima maradt a hasam, hogy bikiniben strandolhatok! Ezt nem akarta egy óriási sebhellyel „elrontani”!
Legszívesebben belekiabáltam volna a műtő csendjébe: „Mit érek a szép sima hasammal, a karcsúságommal, az állítólagos szépségemmel, ha nincs a földön egyetlen emberfia sem, aki ezt észrevenné és értékelné?”!
Visszavittek a kórterembe és óvatosan betettek az ágyba. Mindenféle tanácsokkal elláttak. De már ekkor ismét olyan álmos lettem, hogy pillanatok alatt elaludtam.
Már sötét volt, amikor nagy hangzavarra ébredtem. Valakit mentővel hoztak be. Egy fehér köpenyes azt mondta: lehet, hogy azonnal műteni kell, mert valószínű perforálódott az epehólyagja. Addig is kapott egy injekciót. A hetes ágyra tehették, mert onnan jött a jajgatás. Az „Ötöske” megszólalt:
- Ne jajveszékeljen annyira, mert itt mindenki beteg és fáj valamije, és mégsem kiabál!
Eszembe jutott az én epehólyag gyulladásom alkalmával átélt iszonyatos fájdalmam. Rosszabb volt, mint a szülés… Gondoltam, majd ismét elaludtam. Reggel, az „Ötöske” méltatlankodására ébredtem.
Állítólag egész éjjel nem lehetett aludni, mert az egyik beteg annyira horkolt, a másik meg jajgatott, a harmadik mászkált... Hogy létezik az, hogy én ebből a sok kellemetlenségből semmit nem hallottam? Meg is kérdeztem:
- Csak nem én horkoltam?
- Nem maga volt, de onnan jött a horkolás, abból a sarokból.
Akkor csak a ”Ketteske” lehet – gondoltam magamban. Én, itt mellette mégsem hallottam, mert olyan jól aludtam. Mintha a gondolataimban olvasna, ismét megszólalt „Ötöske”:
- Jó alvókája van az biztos, de jó lesz, ha ma már fölkel, mert összenövései lehetnek!
„Úgy látszik, mindenhol vannak ilyen, mindenen „éberen-őrködők”, mint a férjem.” – gondoltam magamban. Később, ahogy összeismerkedtünk, kiderült, hogy harminchat éves, vagyis: abban az évben született, mint Nándi. „Lehet, hogy ez egy ilyen évjárat?” Kérdeztem, ismét inkább csak magamtól. Az is kiderült, hogy óvónő. Talán, ezért alakult ki benne ez a mindenki helyetti figyelés mindenre? Olyan lehet ez, mint a foglalkozási ártalom… Neki is epehólyag műtétje volt azon a napon, amikor én befeküdtem. Sajnos, az a karja megvastagodott, amelyik oldalon az epehólyagja volt. Egy ilyen műtét után öt nap múlva hazaengedik a beteget. Őt legalább tizenegy napig bent tartották. A „Hatoska” a közelünkben lévő lakótelepen lakott a lányával. A gyomra egy-ötödét operálták ki. És még csak negyvenegy éves volt!
A „Heteske” édesdeden aludt. Egy idős, legalább hetven évesnek látszó hölgy volt az illető. „Úgy látszik, mégsem perforálódott az az epehólyag…”
Szemben velem a „Nyolcaska” nem tudott lábraállni, mert mindkét bokája annyira fájt. Amikor levették az egyik lábáról a fáslit, láttam, hogy milyen duzzadt, lila a bokája. Azt hittem, hogy balesete volt. Kiderült, hogy elfekélyesedett a bokaizületek körüli érhálózatában pangó vér és attól ilyen a lába. Ő, ötvennégy éves volt akkor, és már nem tudott járni!
Szép arcú, ápolt külsejű hölgy volt.
Felkeltem, hogy kimegyek megmosakodni, de nagyon megszédültem, és inkább visszafeküdtem.
Majd, ismét felkeltem. Lassan, óvatosan a mosdóhoz mentem és ott rendbe tettem magamat. Ez egy kis cicamosdásból, és fogmosásból állt. Ki kellett volna menni a wc-re is, de nem éreztem magamat elég erősnek. Jött a reggeles nővérke és se szó, se beszéd, betette nekem az ágytálat, meg adott egy lázmérőt.
A „Heteske” alighogy felébredt, ismét elkezdett jajgatni, meg nyöszörögni. „Ketteske” visszaaludt, iszonyatos horkolás közepette. Kezdtem érezni a sebemet, majd szép lassan, de egyre erőteljesebben a seb alatti bensőmben a fájdalmat. Ott, belül fájt, ahol „megjavítottak”, de nagyon. Mint kiderült, lázam is volt. Nővérke azt mondta, ez természetes egy ilyen műtét után. Majd hozott nekem egy „koktélt”, injekció formájában, és belém nyomta. Megnyugodtam.
Végre, hozták a reggelit. Már nagyon éhes voltam. Fel akartam ülni, de nagyon húzódott a sebem. Féltem, hogy kiszakad ismét, még mielőtt begyógyulna! Megpróbáltam a jobb oldalamra fordulni, de a szekrénykém - rajta a reggelivel, a másik oldalon volt. Felhúzkodtam a párnámat és fentebb csúszva, félig hanyatt fekve befaltam a reggeli szilárd részét. A gondom a tejeskávéval volt, mert hanyatt fekve még soha nem ittam. Eszembe jutott az otthonról hozott szívószál és megkértem a még műtét előtt lévő „Hármaskát”, hogy
- Legyen olyan szíves, vegye ki a fiókból a szalvétába csomagolt evőeszközeimet!
- Tessék. Még kér valamit?
- Nem. Köszönöm szépen.
A szívószál alkalmazása most is bevált. Ezt még akkor tanultam, amikor kis-Nándival egy hónapig feküdnöm kellett. A reggelitől erőre kaptam. A fájdalomcsillapító is hatott. „Ketteske” is felébredt és reggelizett, vagyis: nem horkolt.
Békességes csend volt a kórteremben. Ideális körülmények a gyógyuláshoz.
„Heteske” ágya mellé, a kisszékre leült az osztályos orvos, és ugyanúgy kikérdezte, mint előzőleg mindenkit, akit majd meg fognak operálni.
Hamarosan jött a nagyvizit. Tekintetemmel kerestem azt az orvost, aki megoperált, de nem volt közöttük. Még délelőtt beszaladt és megkérdezte
- Hogy van?
- Köszönöm jól.
- Ha fájdalmai vannak, kérjen fájdalomcsillapítót.
- Már megkaptam.
- Jól van. Akkor már fel is kelhet, nehogy összenövései legyenek!
- Igen, már felkeltem és a mosdóig elsétáltam.
- Most egy darabig nem fürödhet, de a sebét kikerülve már tussolhat. További gyógyulást!
- Köszönöm szépen!
Mit hisznek ezek, hogy ki vagyok én, hogy így törődnek velem? Szokatlan volt, de jól esett.
Arról ábrándoztam, hogy majd Nándi bejön látogatni és kimegyek vele a társalgóba...
„Nyolcaskának” egyre több problémája volt amiatt, hogy nem tudott kimenni a WC-re, és az ágytálat sem tudta, vagy nem akarta használni. Szegény, beöntést kapott és pont a látogatási időre lett meg a hatása. Amiért nem volt a kórháznak WC-s tolószéke, ezért az egyik látogatója hozott neki bilit otthonról. Ezt feltették az ágya mellé a kisszékre. Éppen ezen ült, amikor „Heteske” - hirtelen „feléledve” – „friss hegyilevegőt” kent az arcára make-up tubusából. Alig tette el a szépítő szereit, amikor belépett a kórterembe egy negyven év körüli fiatalember. Tett egy lépést, majd teátrálisan széttárva a két karját felkiálltott:
- Erzsikém! Drágám!
Csak akkor jöttünk rá, hogy kihez jött, amikor „Heteske” az ágyából ugyanolyan színpadiasan széttárva a karját üdvözölte látogatóját:
- Béluskám! Egyetlenem!
Szegény „Nyolcaska”, meg ott trónolt a bilin, iszonyú kínok közepette!
- Kérem, menjenek ki! Kérem!
Nyöszörögte elcsigázottan.
„Itt tenni kell valamit, de nagyon gyorsan!” Gondoltam, majd emelt hangon megszólítottam a szerelmespárt. Akik annyira egymással voltak elfoglalva, hogy szemlátomást megszűnt körülöttük a világ. Béla leült Erzsikéje ágyára és egymást átölelve csókolóztak.
- „Heteske”! Erzsike! Uram! Legyenek szívesek kimenni, mert itt betegek vannak, akik éppen beöntést kaptak!
- Bocsánat!
Mondta Béla és felállva elindult az ajtó felé, miközben csókokat dobált és lehelt a tenyeréből „Erzsikéje” felé.
Szerencsére, annyira a hetes ágyra fókuszált, hogy a látószögén kívül esett mindenki más. Így: a bilin trónoló „Nyolcaska” is.
- Elnézést, ha valakit zavartunk volna Bélámmal!
Mondta Erzsike, akire az Erzsike néni sokkal jobban illett volna – még Bélától is. De én aztán igazán nem ítélhetem ezt meg! A szerelem mindent elfed és ez így van jól! Gondoltam, miközben hallgattam Erzsike beszámolóját szerelméről.
Ebből aztán kibontakozott az a tipikus helyzet, amikor az idős ember egzisztenciáját használja fel egy fiatalabb az életben maradásra… „Tipikus történet.” Gondoltam magamban, de valami megmagyarázhatatlan derű lengte őket körül.
Mitől lehet ez? Talán a két ember egyéniségében rejlik a magyarázat? Az biztos, hogy itt két ember, olyan viszonya tárult elénk, amelyben az örömszerzés volt a fő cél! Az, hogy még ilyen kórházi körülmények sem tudták őket kizökkenteni önmagukból, irigyeltem őket! Csak azért voltak megmosolyogni valók, mert groteszk körülmények között adták rendhagyó önmagukat. Örkény István egypercesei jutottak az eszembe és évek óta először jókat kacagtam magamban.
A látogatás végén bejött a társalgóból „Ötöske” és nagyon leteremtette „Heteskét”, miután végighallgatta a vitáját „Nyolcaskával”.
- Egy ilyen vénasszonynak több esze lehetne…! Kezdte óvó-nénis, kioktató stílusában.
Ettől fogva nem figyeltem oda. Levettem a kisasztalról a könyvemet és megpróbáltam olvasni. Még azon sem bánkódtam, hogy Nándi nem jött be meglátogatni. Kicsi gyerekeimre gondoltam, és már tervezgettem: hogyan fogom nekik ezeket az élményeimet elmesélni…
- Vége a II. fejezetnek –
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
