|
TIBORCA történe II. 21.
Bóna Mária Ilona 2010.01.25. 18:29
Soha nem felejtem el, amint rádobták a láncos hurkot Kormos nyakára és bevonszolták a rácsos fémketrecbe, majd feldobták a ketrecet a furgon fémplatójára! Még egy utolsó pillantást vetettem a kutyára. Találkozott a tekintetünk. A fekete gombszemek olyan kétségbeesetten-szomorúan néztek rám, hogy míg élek nem felejtem el azt a pillantást! - De, azt hiszem beteg volt ő is, amikor elvitette Nándi a zöldkereszttel. - Akkor orvosi kísérletre fogják használni…- mondta apa.- Itt van. Aztán többé ne vállaljatok kutyát, mert nektök nem való!- Hogy mondhatsz ilyet? Én láttam, hogy milyen nagyon bearanyozta a gyermekeim életét az elmúlt öt hónap alatt!- Mégiscsak az urad a házigazda! Neki nem való semmilyen jószág, mert nincs szíve, érzéke hozzá! Nándi másnap nagybevásárlást rendezett a közeli ABC-ben. Még édességet is vett a gyerekeknek. Némi elégtételt éreztem, amikor Orsi megjegyezte: - De jó lett volna, ha előbb tudsz apu pénzt szerezni! Akkor meg tudtuk volna a kis Buksit gyógyíttatni. - Még mit nem! Az olyan luxus, amit mi nem engedhetünk meg magunknak! - A Móniék még nálunk is szegényebbek és mégis elvittek egy kiskutyát. Kérjük tőlük vissza! - Még csak az hiányzik! Vagy én, vagy a kutya! - Inkább a kutya… Mondta kis-Nándi csendesen, alig hallhatóan. Majd felállt az asztaltól és lefeküdt az ágyára. Belefúrta fejét a kispárnájába. Éreztem: sír.
TIBORCA története
II. f., 21. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Újabb kutyatörténetek: Kormos
Így kezdődött az új évelső napja. Tudtam: ilyen lesz mind a háromszázhatvanöt nap! Ezen az sem változtatott, hogy ebben az évben Nándi eljutott az első diplomamunka megírásához. Mivel amúgy is otthon voltam, le tudtam gépelni. Erre sem kellett költeni. Ráadásul, minden problémás részt megbeszélhettünk, vagyis: mire úgymond megbeszéltünk valamit, jól összevesztünk.
Nándi nem tűrte sem azt, ha helyesírási hibát találtam a kéziratban, sem azt, ha megkértem:
- Értelmezd ezt a mondatot, mert nincs benne sem alany, sem állítmány. A magyar beszédtől teljesen idegen ez a fogalmazás. Segíts átfogalmazni, mert csak te tudhatod, hogy mit akarsz ezzel a mondattal mondani!
- Ezt egy másik diplomamunkából vettem. Ebből a párttitkár tavaly kitűnően államvizsgázott. Borzasztó, hogy olyasmibe is beleszólsz, amihez nem értesz.
- Hát jó! Úgy látszik sértegetéssel akarsz visszakozásra kényszeríteni! Ez most nem fog sikerülni, mert szakmai hiúságból nem vagyok hajlandó mindenféle baromságot leírni! Sok butaságot leírtam a pártértekezleteken, amikor jegyzőkönyveztem. Akkor még nem voltak gyerekeim. Most, azonban más a helyzet. Ez: a gyermekeim apjának a diploma munkája. Ennek olyannak kell lennie, ami miatt soha ne kényszerüljünk szégyenkezésre!
Végre, 1985-ben sikeresen megvédte a diploma munkáját! Annyira vártam ezt a napot, hogy nagyon! Azt hittem, hogy lesz végre a gyerekeimnek apjuk, nekem pedig férjem. Még volt egy hátsó szándékom is azzal, hogy ő diplomás értelmiségi lett és ezzel – legalább ő – megszerezte a jogosítványt ahhoz, hogy beleszólhasson a vezetésbe. Azt is gondoltam, hogy majd, mint valami pajzsot tolhatom magam előtt az életben maradás küzdőterén!
Rosszul hittem, mert férjemnek fizetett állása volt az, hogy szolgált egy munkaadó, (párt)állami céget. Azért meghatározó ez, mert ugye a családnak még mindig ő volt az egyetlen keresője.
*
Az új év márciusában Kormos hetet kölykedzett. Addig is sok gondot okozott szegény kutyus, de ezzel a hét kiskutyával megpecsételődött a sorsa!
Iszonyú veszekedések közepette, Nándi készített Kormosnak egy kutyaólat. Elbontottuk a budit és annak a deszkaanyagából meg a tetőszerkezetéből egész takaros házat barkácsolt. Egy gond volt, hogy iszonyú nehéz lett, mert megmozdítani sem tudtam.
Egyik délelőtt éppen átszaladt Irénke egy-két fűzfaággal.
- Megmetszettem a fűzfánk szoknyáját. Gondoltam, hozok a nyesedékből egy-két ágat. Hova szúrjam le? Hol akarod, hogy legyen az udvarban egy fűzfátok?
Nem tudtam hirtelen mondani semmit, mert egyre csak az járt az eszemben, hogy megmondjam-e neki az igazat? Az lenne a legjobb, ha semmit nem hozna többé, mert a Kormos miatt annyira megharagudott rá Nándi, hogy soha az életben nem fog tőle elfogadni semmit!
Amiért nem válaszoltam a kérdésére - megállt a kút mellett és körülbelül egy méterre a kútgyűrűtől – beszúrta a földbe a fűzfavesszőket.
- Látom, van háza a kutyának. Nagyon jó!
- Jónak, jó, de nagyon nehéz. Itt rossz helyen van, mert Kormos nem megy bele.
- Vigyük akkora oda, ahol heverészni szokott.
- Ott, az almafa alatt van a kedvenc helye.
- Akkor vigyük oda!
- Nem lehet, mert nagyon nehéz.
- Nem létezik, hogy ketten ne bírnánk el!
Nekiveselkedtünk. Azt hiszem, rosszul emelhettem, mert egy éles, szúró fájdalom hasított bele a bal lágyékomba. Nem mertem szólni, mert Irénkének nem okozott gondot az óriási súly cipelése. Amint helyén volt a ház, biciklire pattant és már haza is kerekezett.
Ekkor értettem meg, hogy Mihállyal hogyan voltak képesek ketten felépíteni a kétszintes új házukat!
Pár hét múlva észrevettem, hogy baloldalt a lágyékom fölött, a szeméremdomb mellett kidudorodik valami.
Elmentem a családorvoshoz, hogy megkérdezzem: mitől lehet ez?
- Valószínű, hogy lágyéksérv. Beutalom a szakorvosi rendelő sebészetére.
A sebészeten kiderült, hogy valóban lágyéksérvem van.
- Meg kell operálni minél előbb, mert bélelzáródással járhat az ilyesmi, és az életveszélyes is lehet!
- Nekem kicsi gyerekeim vannak, akik felügyeletét meg kell oldani arra az időre, míg kórházban leszek.
- Rendben van. Jöjjön vissza, ha be tud feküdni, akkor majd megírom a beutalót a Dél-Pesti Kórházba.
Szerencsére, a férjem után – ugyanúgy, mint a gyerekek - jogosult voltam az ingyenes kórházi ellátásra.
*
Egy csomó dolgot el kellett az új év tavaszán intézni. Például, Misikét be kellett az óvodába íratni a következő tanévre. Ugyanúgy, mint a testvéreinek, neki is kötelező volt iskola előkészítőn részt venni. Ha tudom, hogy az általános iskolában van iskola előkészítő, nem kínlódok az óvodával! Meg aztán, szerettem volna elhelyezkedni minél előbb, ezért jobb megoldásnak tűnt Misike óvodai elhelyezése.
Bíztam abban is, hogy itt Pesterzsébeten nem fog megismétlődni az a tortúra, amit végig kellett Orsival szenvedni a lakótelepi óvodában!
Anyósomnak is megírtam levélben, hogy be kellene a kórházba – sérvműtétre – feküdni. Amiért a „saját” anyámtól nem várhatok segítséget, őt szeretném megkérni, hogy utazzon fel Pestre arra az egy hétre. Hamar meg is jött a válasz, hogy számíthatok rá. Menjek csak nyugodtan, majd ő vigyáz a gyerekekre és főz rájuk.
Úgy döntöttem, hogy a nyári szünet lesz a legmegfelelőbb időpont az operációra.
Aggódtam a kutya miatt, mert a sok kiskutyáról egyre nehezebben tudott Kormos gondoskodni. Teljesen lefogyott. Szabályosan csont- és bőr lett szegény! Húst magunknak sem vettem, ezért száraz-kenyeret, meg tejet adtam neki, vagy többnyire az én vacsorámat etettem meg szegény kutyával. Hónapokon keresztül, mint egy élő pajzs, úgy álltam férjem és a kutya közé. Ezért kellett valamit kitalálni mire kórházba megyek… Érezhette Kormos a Nándiból felé áradó negatív kisugárzást és gondolatokat, mert amikor eljött az ellés ideje, óriási vermet ásott a háza alá és ott hozta világra a kicsinyeit. Napokig elő sem akart jönni, még enni sem. Bennem és a gyerekekben, viszont teljesen megbízott.
Felváltva vettük el tőle a 3-4 kicsit és babusgatva sétáltattuk őket. Orsi kivette a játékbabát a babakocsiból és a kölyköket tette helyébe. Kis-Nándi és Misike fogták két oldalt a kocsit, és átszellemült arccal tologatták a babakocsit a kiskutyákkal.
Egy életre szóló pozitív élménnyel lettek gyermekeim gazdagabbak, míg Kormos nálunk volt...
Egy alkalommal, férjem hazajött a munkából és a szokott vehemenciával leteremtette az éppen kint játszadozó gyerekeket. Kormos a szidalmazott gyermek elé állt és nagyon határozott ugatással bekergette férjemet a lakásba. Ezt követően kimondottan gyűlölte a kutyát és a kicsinyeit.
A dühtől acsarkodva kiabált velem, hogy
- holnap éhen fogunk halni, mert már annyira nincs pénzünk. Most azonnal intézd el a kiskutyákat!
Szerettem volna végre nyugalmat a házban, mert teljesen kikezdte az idegeimet a hónapok óta tartó ordítozás a kutya miatt. Egy este nem adott pénzt ennivalóra, mondván:
- nincs miből!
Már minden élelmiszer alapanyagom kifogyott és kénytelen voltam a gyerekeket is vacsora nélkül lefektetni. Kimentem az udvarra a felmosó vödörrel. Megtöltöttem a kerti csapnál vízzel és elindultam a kutyaól felé. Egyetlen kiskutyát sem találtam a kutyaólban. Kormos, mintha megérezte volna, hogy mi készül a kölykök ellen, ismét lehordta őket a háza alatti verembe. Csakhogy ekkor már olyan nagyok voltak a kölykök, hogy bizony, szép sorban előmásztak.
Én meg ott álltam és hulló könnyem homályán át próbáltam megfogdosni a kiskutyákat, hogy benyomjam őket a víz alá. Olyan nagyon kedves kis élőlény egy kiskutya, hogy képtelen voltam megtenni velük azt, amire készültem!
Orsi is, mintha megérezte volna, kijött hálóingben és köntösben. Egy rajzlap volt a kezében, amire ráírta, hogy
„KISKUTYÁK AJÁNDÉKBA ELVIHETŐK!”
Kerestem egy átlátszó, műanyag irattartót és abba beletettem, majd celux ragasztószalaggal kiragasztottam a kapura.
Buksi
Már másnap mind a hét kiskutya gazdára talált. Pontosabban, a hetediket, egy fehér zoknis kis fekete gombócot – a Buksit – nem voltak hajlandók odaadni. Annyira ragaszkodtak hozzá, hogy eldugták a sufniban. Úgy találtam rá, hogy Kormos ott nyüszített a sufni ajtóban. Bentről, viszont a kiskutya nyivákolt elkeseredetten.
Végül is férjem „megoldotta” a problémát.
Másnap egy zöldkeresztes autó állt meg a házunk előtt.
- Önök ajánlották föl a kutyájukat elvitelre?
Nem mertem mondani, hogy nem, mert már annyira elcsigázott a küzdelem ezért a kutyáért, hogy hagytam, tegyék a dolgukat!
Soha nem felejtem el, amint rádobták a láncos hurkot Kormos nyakára és bevonszolták a rácsos fémketrecbe, majd feldobták a ketrecet a furgon fémplatójára! Még egy utolsó pillantást vetettem a kutyára. Találkozott a tekintetünk. A fekete gombszemek olyan kétségbeesetten-szomorúan néztek rám, hogy míg élek nem felejtem el azt a pillantást!
Ezután nagy döngéssel rácsapták a fémajtót, majd elhajtottak.
Már „csak” a kis Buksit kellett volna „elrendezni”, mert megbetegedett. Azt hiszem szopornyicás lett. Már rég be kellett volna oltatni a kutyabetegségek ellen, de honnan szerezzek állatorvosra pénzt, ha még ennivalóra sem volt?
Nem bírtam tovább, átmentem a szomszéd utcában lakó apához megkérdezni, hogy
- ilyenkor mit kell tenni?
- Azt miért nem lehetett időben beoltatni azt a kiskutyát?
- Nándi nem adott rá pénzt, mert még ennivalóra sincs.
- Azt hova lett a többi kölyök?
- Kiírtuk egy rajzlapra, hogy kiskutyák elvihetők és egy nap alatt el is vitték őket. Ezt a Buksit, annyira megszerették a gyerekek, hogy nem adták, inkább eldugták.
- Az anyakutya nem beteg? Mert lehet, hogy tőle kapta el a kölke.
- De, azt hiszem beteg volt ő is, amikor elvitette Nándi a zöldkereszttel.
- Akkor orvosi kísérletre fogják használni…- mondta apa.
Próbáltam tartani magamat, nehogy sírva fakadjak. Újra és újra láttam azokat a vádló kutyaszemeket és éreztem, hogy valahol most nagyon szenved…
- Nagy csibész a te férjed kislányom! Az lesz a legjobb, ha elaltatod azt a kiskutyát! Itt a telefonszáma az állatorvosnak. Csak egy százasba fog kerülni. Van rá pénzed?
- Nincs.
- Itt van. Aztán többé ne vállaljatok kutyát, mert nektök nem való!
- Hogy mondhatsz ilyet? Én láttam, hogy milyen nagyon bearanyozta a gyermekeim életét az elmúlt öt hónap alatt!
- Mégiscsak az urad a házigazda! Neki nem való semmilyen jószág, mert nincs szíve, érzéke hozzá!
Fogtam a cédulát, amin a telefonszám volt és nehéz szívvel, remegő hangon kihívtam az állatorvost, hogy nézze meg a beteg kiskutyánkat, akit valószínű el kellene „altatni”… Másnap délután három órára beszéltük meg. Úgy rendeztem a dolgot, hogy a gyerekek ebéd utáni alvási idejében, szinte észrevétlenül „elrendezzük”. A biztonság okáért kívülről kulcsra zártam a bejárati ajtót.
A kiskutya már nem tudott lábra állni. Csak feküdt, szinte élettelenül. Az állatorvos ránézett és azt mondta:
- Be kellene vinni az állatklinikára. Infúzióval még meg lehetne menteni, de az nagyon költséges kezelés és nem is biztos, hogy sikerrel járna. A legjobb lesz elaltatni.
Nem tudom, hogy mi történhetett a kiskutyával, mert hirtelen felállt és remegő lábakkal elindult a kutyaól felé. Úgy kellett megfogni, hogy visszavigyem az állatorvoshoz. Azt hiszem, ekkor figyelhetett föl Orsi az udvaron történtekre, mert az ablakon át lehetett hallani, hogy sírva kérlel:
- Anyu ne bántsátok a Buksit!
Az állatorvos rettenetesen lassan felszívta az anyagot az injekciós tűbe és belenyomta a kiskutyába. Örökkévalóságig tartón agonizált szegény jószág! Elfordítottam a fejemet, hogy ne lássam. Amikor már azt hittem, hogy vége, visszafordultam és láttam, hogy még mindig rángatódzik a kis teste! A nagy zöld legyek meg már ott dongtak körülötte a hirtelen jött kánikulában.
Nem emlékszem, hogyan köszöntem meg és fizettem- majd kísértem ki az állatorvost. Arra, viszont nagyon jól emlékszem, hogy mindhárom gyerek ott állt az ablakban és azt kiabálták: - Gyilkos!
Miközben megpróbáltam a kerítés tövében elásni a kis kutyatetemet, olyan gyengeség és remegés jött rám, hogy teljesen elhagyott az erőm. Nekem még soha nem tartott ilyen sokáig kiásni egy gödröt, mint akkor!
Már nem voltam magamnál, amikor kizártam az ajtót. De össze kellett szedni minden erőmet, hogy elmagyarázzam a gyerekeknek, hogy miért kellett Buksit „elaltatni”.
Bementem a fürdőszobába lezuhanyozni. Sokáig folyattam a vizet magamra, anélkül, hogy észrevettem volna: kifogyott a boylerből a gyerekek esti fürdővize.
Aztán, újra erőt vettem magamon, mert hogyan tudtam volna gyermekeimet máskülönben megnyugtatni? Szerencsére, visszatért a bizalmuk irántam, és egymás kölcsönös erősítésével gyógyítgattuk a lelkünket.
Nándi másnap nagybevásárlást rendezett a közeli ABC-ben. Még édességet is vett a gyerekeknek. Némi elégtételt éreztem, amikor Orsi megjegyezte:
- De jó lett volna, ha előbb tudsz apu pénzt szerezni! Akkor meg tudtuk volna a kis Buksit gyógyíttatni.
- Még mit nem! Az olyan luxus, amit mi nem engedhetünk meg magunknak!
- A Móniék még nálunk is szegényebbek és mégis elvittek egy kiskutyát. Kérjük tőlük vissza!
- Még csak az hiányzik! Vagy én, vagy a kutya!
- Inkább a kutya…
Mondta kis-Nándi csendesen, alig hallhatóan. Majd felállt az asztaltól és lefeküdt az ágyára. Belefúrta fejét a kispárnájába. Éreztem: sír.
Ott maradt a sok finomság „nagy”-Nándinak, aki a győztesek vidámságával ült le az asztalhoz. Nem is sejtette, hogy ekkor veszítette el a bizalmunkat!
Ez volt az a fordulópont a kapcsolatunkban, amikor már akkor is kételkedtem benne, ha kérdezett!
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
