|
TIBORCA történe II. 20.
Bóna Mária Ilona 2010.01.21. 23:46
Magamra kanyarítottam az otthoni dzsekimet és kiszaladtam a kapuhoz. Ropogott a hó a körömcipőm alatt. Irénkéék újra megnyomták a csöngőt és még trombitáltak is a magukkal hozott színes papírtrombitával. Igazi szilveszteri hangulatot varázsoltak abba a házba, amelyben eddig a szomorúság volt az uralkodó hangulat. Alig nyitom ki a kaput egy feketeség szalad befelé a kertbe. De úgy, mintha hazajött volna! Egy fekete, hosszú szőrű juhászkutya volt! Kedves, játékos, mint a vendégkutyánk.- Ez a tiétek! Nektek hoztuk.
TIBORCA története
II. f., 20. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Első és utolsó szilveszteri házibulink
Legközelebb mi mentünk hozzájuk, majd ők mihozzánk. Akkor már ősz volt és megkezdődött a tanév. Amiért ők már régen nem jártak iskolába és gyerekeik is nagyobbak voltak, mint a mieink, nem jelentett túlságosan nagy eseményt az újabb tanévkezdet.
Irénke első gyermeke, akivel még akkor volt áldott állapotban, amikor utolsó éves ipari tanulók voltunk, már nem lakott otthon. Amikor először mentünk hozzájuk látogatóba, hiába kerestem és érdeklődtem utána.
Az volt a válasz: „- elment…”
Nekik is volt egy (apja után) Mihály nevű fiúk, aki két évvel korábban született Orsinál. Judit, a kislányuk, szintén két évvel volt idősebb kis-Nándinál.
Mind a négy gyerek annak az iskolának volt a tanulója, ahova Irénke, Mihály és én jártam a nyolcadik befejeztéig.
Ettől fogva volt úgy, hogy megéreztem: esetleg gondolnak egyet és átugranak hozzánk. Ilyenkor sütöttem valamilyen sós pogácsát is az édes süti mellé. Rászoktam a rendszeres takarításra és hajmosásra is.
Nándi, viszont – mint házasságunk óta MINDIG – a hétvégéket használta tanulásra és a munkahelyi restanciái ledolgozására.
Ezért aztán nagy gondot okozott minden alkalommal, amikor „megleptek” bennünket! Rettenetes kettősségben feszengtem végig ezeket a látogatásokat…
Nándi mellett a szilveszterek voltak a legelviselhetetlenebbek. Amikor még a koldus is örült Budapesten az újévnek, mi még akkor is otthon kornyadoztunk.
Borzasztó volt!
Főleg a lakótelepi kilenc év alatt. Mert: alattunk, felettünk, mellettünk- jobbról és balról ünnepeltek, csillagszóróztak hajnalig.
Megünnepelték az újabb gyermekáldást, az újabb diplomát, az új lakást, névnapot, születésnapot, stb…
Csak nekem volt tilos az ÖRÖM! El is neveztem férjemet Savonarolának. Savonarola kortársa volt Michelagelonak. A nagy szobrász-festő, fájó szívvel nézte végig, amint Savonarola beszédének hatására levetették az emberek a színes, díszes ruháikat, ékszereiket. Kidobálták lakásaikból a festményeket, szobrokat, gobelineket és máglyán elégették azokat. Megszűntek a házi-muzsikálások, az udvari mulatságok…
Savonarola a dominikánus szerzetes – 1493-tól Toszkána dominikánus érseki helynöke, és az 1494-es Firenzei Köztársaság szellemi vezéregyénisége – szigorú törvényekkel szabályozta a vallásos életet. Ezekkel a törvényekkel valóságos „siralom völgyévé” tette a földi létet.
Hasonló módon gondoskodott férjem is arról, hogy az én életem is ilyen „siralom völgye” legyen mellette.
Karácsony első napján mi mentünk családostul Irénkéékhez. Másnap, viszont ők jöttek hozzánk. Ilyenkor kénytelen-kelletlen Nándinak is magára kellett hagynia az íróasztalát, amivel úgy tűnt, mintha összenőtt volna.
Míg ott ült mögötte, nagyon magabiztosnak tűnt. Csak amikor felállt mellőle látszott rajta némi bizonytalanság, amit arroganciával igyekezett ellentételezni.
Közeledett a szilveszter. Úgy készültem, hogy ezt most aztán át fogjuk mulatni!
Harmincnyolc éves voltam és még soha nem szilvesztereztem!
Igaz, Nándi sem, de őt ez úgy látszik hidegen hagyta! Mint utolsó éves főiskolás, a diplomamunkájára és az államvizsgájára koncentrált. Olyannyira, hogy minden mást, feleséget, gyerekeket, barátokat kizárt az életéből.
Ma sem tudom, hogy miért csinálta? Talán, mert tudta magáról, hogy neki csak így sikerülhet? Vagy tudta, hogy az örökös tanulási- és vizsgázási mizériára hivatkozva elhatárolhatja magától mindazt, amit a család jelentett neki? Nem tudom!
Nem tudom, mert soha nem válaszolt a feltett kérdéseimre őszintén. Mindig dührohamot produkált és övön aluli vádaskodásokkal rám terelte a figyelmemet. Ilyenkor belementem az örökös magyarázkodásokba, ahelyett, hogy céltudatosan kifaggattam volna! Utólag, mindig könnyebb okosnak lenni!
*
Szóval, ott tartottam, hogy elérkezett szilveszter napja. Egész délelőtt sütöttem, főztem, miközben jó zenéket hallgattam a rádiómagnón.
Már vacsora előtt megfürdettem a gyerekeket, és szépen- ünnepélyesen felöltöztettem őket. Férjemnek is kikészítettem a vasalt öltönynadrágját és az ingét.
Már a két ünnep közötti héten méretemre igazítottam - anyától örökölt - rozsdabarna loknis szoknyámat, amihez aranysárga horgolt pulóvert vettem föl. A pulóver követte a testem vonalát. Megnéztem tükörben, hogyan érvényesül jobban a derekam kacsúsága. Akkor, ha a szoknyán kívül, vagy a szoknyán belülre teszem a pulóver deréktól lefelé eső részét. A szoknyán-„belül” változat tetszett jobban.
Kipirult arccal, csillogó szemmel mentünk át estefelé Irénkéékhez. Ott volt az édesanyja is. Mihály szüleivel egy udvarban laktak. Mihály anyukája is hozott át egy tálca süteményt és beszélgettünk egy jót. Úgy örültem az anyukáknak! Olyan nagyon jó volt az érdeklődésük középpontjában lenni. Még Nándi is igyekezett udvariasan válaszolgatni a kérdésekre. Úgy vettem észre, hogy nekik tetsző választ kaptak mindenre, amire kíváncsiak voltak. Láttam rajtuk, hogy nagyon jó vélemény alakult ki bennük Nándiról és a családomról. „Ilyenkor Nándi is úgy tud mesélni, mint, aki szerves része a család mindennapjainak!” Ez csak egy pillanatra nyilamlott belém. Csak annyira, hogy nem tudta elrontani az ünnepi hangulatomat. A gyerekek is jól szórakoztak egymással. Szép fényképeket készített Mihály és Irénke rólunk. Egyik legszebb időszaka volt életünknek!
Még akkor nem sejtettem, hogy ez lesz az első – és egyben az utolsó - ilyen vidám óévbúcsúztatónk!
Nehezen tudtam a gyerekeket összeszedve hazamenetelre bírni! Otthon, gyorsan ágyba parancsoltam őket, majd meséltem egy keveset nekik.
Míg Irénkééknél voltunk havazni kezdett. Gyönyörű fehérségbe burkolta a tájat a tiszta hó. Meggyújtottam a karácsonyfa égőit és vacsorához hívtam Nándit.
Nándi átöltözött otthoni ruhára és leült az íróasztalhoz, hogy neki tanulni kell! Ekkor már éreztem, hogy itt baj lesz!
- Nem igaz, hogy nem bírsz ki egyetlen estét, vagy éjszakát velem és a barátaimmal! Miért vagy ilyen?
- Nem nagyon szeretem én a te barátaidat. Nekem nagyon kínos őket elviselni. Ma már voltunk náluk. Nem értem miért kellett áthívni őket?
- Azért, mert szilveszter van! Tudom, hogy úgysem tanulnál, hanem a tv-t bámulnád. Nincs eleged abból, hogy passzívan nézed, ahogy mások szórakoznak?
- Hát, inkább nézem a tv-t, mint jópofáskodom a te állítólagos „barátaiddal”! Különben sem az én világom az övék!
- Csöngettek! Te menj ki ajtót nyitni, mert az mindenhol a házigazda dolga!
- Nekem cipőt kell venni, meg föl kell öltözni…
Magamra kanyarítottam az otthoni dzsekimet és kiszaladtam a kapuhoz. Ropogott a hó a körömcipőm alatt. Irénkéék újra megnyomták a csöngőt és még trombitáltak is a magukkal hozott színes papírtrombitával. Igazi szilveszteri hangulatot varázsoltak abba a házba, amelyben eddig a szomorúság volt az uralkodó hangulat. Alig nyitom ki a kaput egy feketeség szalad befelé a kertbe. De úgy, mintha hazajött volna! Egy fekete, hosszú szőrű juhászkutya volt! Kedves, játékos, mint a vendégkutyánk.
- Ez a tiétek! Nektek hoztuk!
Hirtelen nem is tudtam, hogy mit tegyek, vagy mondjak. Szívből örültem, mert tudtam, hogy a jószándék, az örömszerzés vezérelte barátaimat. Meg aztán, az első pillanatra a szívembe lopta magát Kormos. Mert ez volt a kutya neve. Mire bementünk a házba, már mindhárom gyerek felkelt az ágyból és felöltözött kinti ruhába. Férjem, a bekapcsolt tv előtt ült. Azt hiszem ekkor már nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy Nándi nem örül a vendégeknek. Amikor tudomást szerzett a kutyáról, egyenesen ellenséges lett. Míg a gyerekek kint ismerkedtek vele, addig Irénke megpróbálta bevonni férjemet a dekorálásba. Feldíszítették lampionnal, színes krepp papírból készített girlanddal, meg lufival a házat.
Kivettem a frissen sült sajtos pogácsát a sütőből. Mindenki nagyon dicsérte. Az előző tepsi pogácsa érkezésükkor ott illatozott az asztalon.
- Már az utcán lehetett érezni a finom pogácsa illatot! De most, hogy ettem is belőle tudom, hogy nem csak illatos, hanem nagyon finom is!
- Köszönöm Misi! Ez igazán kedves tőled!
- Tőled kedves, hogy fáradoztál vele!
- Ezt tudod miért mondja? Mert én nem szoktam, mert nem is tudok sütni!
- Mikor összekerültünk azt mondja nekem Irén: - nem szeretek főzni. Én meg mondom: nem gond. Meg aztán soha nem jelentett problémát, hogy mit együnk. Valami mindig került az asztalra…
Boldog voltam. Csak férjemre nem mertem ránézni, mert attól féltem, hogy elég egy rosszalló pillantása ahhoz, hogy szertefoszoljon ez a boldogság.
Míg a gyerekek az udvaron hancúrozva Kormossal ünnepeltek, mi bent beszélgettünk. Alig ültem le, Nándi odaült mellém és odasziszegte a fogai között:
- A gyerekeknek ilyenkor már rég ágyban kéne lenniük!
Majd jól megbetegszenek! Most nem aggódsz értük? Az a dög akár meg is haraphatja őket. Mi van akkor, ha valamilyen nyavalyája van és elkaphatják tőle? Ki kérte őket, hogy idehozzák? Remélem, hamar hazamennek és viszik magukkal!
Nem szóltam semmit, mert a gyomrom összeugrott és attól féltem, hogy a többi üreges szervem is begörcsöl.
Irénkére néztem, aki nagyon csinos ruhában volt és még az arcát is szolidan kisminkelte. Megnyugodtam, mert vidám volt. Még soha nem láttam ilyennek. Éreztem: örömforrás neki is, hogy örömet szerezhet másoknak! Nem is értettem Nándit! És ezen az éjszakán nem is akartam érteni! Behoztam a kis szobába a magnós rádiót és elindítottam a magnókazettát.
- Emlékszel, Misi? A tánciskolában erre tapostunk egymás lábán.
- Csak te az enyémen – szólt közbe.
- Ne haragudj, nem akartam!
- Ugyan, nem képzeled, hogy emiatt haragudtam egy percig is!
- Akkor jó. Mi lenne, ha kipróbálnánk mire emlékszünk azokból a táncórákból?
- Szabad?
- Igen.
- Nagyon csinos vagy. Feltűnően jól áll ez a sárga pulcsi.
Táncoltam! Egy férfi átölelt és észrevette, hogy jól áll rajtam a ruha! Zavaromban ráléptem a lábára.
- Táncolni, viszont még most sem tudsz!
- Persze, mert – kivéve egy alkalmat – azóta sem táncoltam! Van annak már huszonegy éve legalább: Jóska szalagavatóján! Tényleg, mit tudsz róla?
- Semmit. Nem tartjuk a kapcsolatot.
Elengedte a derekamat és az ablakhoz húzott. Látod, milyen gyönyörű fehér lett minden? Nincs meleged?
- De igen.
Kinyitottuk az ablakot. A kutya meghallotta gazdája hangját, amint beszélgettünk és odaszaladt az ablakhoz. Mellső lábával felkapaszkodott az ablakpárkányra. Fekete gombszemével vidáman nézett Mihályra. Mihály megsimogatta a kutya fejét és megpaskolta az oldalát. Mondott neki valamit az elfogódottságtól rekedtes hangon. Azt hiszem ekkor köszönt el tőle. Most kellene megmondani, hogy ne hagyják itt, mert Nándi nem akarja! Nem mertem ünneprontó lenni. Ahogy Mihály megsimogatta a kutyát arra gondoltam, hogy szívesen lennék ilyen férfinak akár a kutyája is! De lenyeltem a szavakat, mielőtt mondattá formálódtak volna. Csak álltunk ott az ablakban: megfeledkezve házastársainkról, minden gondunkról, bajunkról. Néztük a hóesést és a fehér hóban vidáman futkározó fekete szőrcsomóval játszó gyerekeket és észre sem vettem, hogy átöleli a vállam, és én úgy bújok hozzá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga! Istenem! Miért büntetsz azzal, hogy nekem csak a másoktól ellopott pillanatokra jut a boldogságból? A bűntudat zökkentett vissza a valóságba. Kiperdültem Mihály karjából, mintha a függönyből gabalyítanám ki magam. Szememmel kerestem Irén és Nándi tekintetét. Úgy éreztem magamat, mint egy tolvaj, akit rajtakapnak!
- Betessékelem most már a gyerekeket és meg próbálom újra lefektetni őket.
Mondtam és, szinte kimenekültem az udvarra, ahol nagy volt a vidámság. Nem volt könnyű becsalogatni őket. Amikor végre ágyban voltak, már csak pár perc hiányzott az éjfélből. Megkértem Nándit, hogy bontsa fel a pezsgőt. Én, elővettem az egyetlen (konyakos) pohárkészletünket és abba töltöttünk a pezsgőből. Koccintottunk és megcsókoltuk egymást. Nándi, a szokott módon kurta puszit adott, majd udvarias beszélgetéssel töltöttük az időt, míg Misi – úgy igazán – megcsókolta feleségét. Ezután jött a baráti puszi, ami Nándi részéről semmivel sem különbözött attól, amit nekem adott. Misi, viszont engem is átölelve magához húzott, hogy éreztem: beleropog a derekam, és úgy puszilt arcon jobbról, balról.
Irénkét is átöleltem, mintha a testvéremet ölelném, és úgy adtunk egymásnak két „repülő” puszit, miközben boldog új évet kívántunk egymásnak.
Olyan őszintén kívántuk, hogy boldogok legyünk mindannyian, családostul, hogy nem is értettem, hogy miért sírtam, amikor hajnal-felé elmentek. Talán, mert Nándi azonnal minősítette őket és a nekünk hozott ajándék-kutyát… Mondta, mondta a sok negatív észrevételét. Olyan kitartóan, mint ahogy a szú rágja járatát a fában. Nándi is úgy rágta a maga „járatait” a lelkemben.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
