| Történelem : A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 2. A honfoglaló magyarok. |
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 2. A honfoglaló magyarok.
Benedek Elek 2010.01.21. 23:05
A tiszta magyar faj, a hét törzsre oszlott magyar nép, melyhez a nyolczadik, a kabarok törzse, Lebediában szegődött, azóta már ezer éves életében ekkor élvezte a legtisztább, a szó igaz értelmében eszményi szabadságot. Nem korlátlan, féktelen szabadság volt ez. Az a nép, mely karddal szerezte meg e földet, nem lehetett fegyelmezetlen tömeg, amelynek minden tagja a maga esze után indul s a közös munkában kénye-kedve szerint vesz részt. Mert ember és ember közt, a maga dolgának tetszés szerint való végzésében, nem volt ugyan külömbség, szabad és független volt ennek a nagy népcsaládnak minden tagja; de a közérdekű dolgok intézésére, végrehajtására vezér kellett, akinek, midőn a nép összesége által elfogadott tervek, határozatok végrehajtására került a sor: parancs volt a szava. Mi tette a külömbséget ember és ember közt? Nem a születés, hanem az egyéni kiválóság. Az ész, erő, vitézség; a jellem tisztasága, megbizhatósága. Nyilvánvaló, hogy ezek s ezekkel rokon tulajdonságok emelték Árpádot elsővé a legelsők, a legjobbak között; aminthogy viszont jellembeli fogyatkozások: gyávaság, árulás, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság s más egyéb bűnök már a honfoglalás előtt szolgává sülyeszthették a tiszta magyart is. forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE
ÍRTA
BENEDEK ELEK
ELSŐ KÖTET
A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG
A honfoglaló magyarok.
A honfoglaló magyarok száma. - Egyenlőség. - A családi élet. - Az itt talált népek. - A nagy-
és kisbirtok. - Állattenyésztés. - Halászat. - A tanya. - »Ázsiai« gazdaság. - Megjelenik a kereszt.
Kétszázötvenezer főnyire becsülik történetiróink a honfoglaló magyarok számát: férfit, nőt, gyermeket együtt. Kétszázötvenezer főnyi nagy család tört át a vereczkei szoroson s huzódott le a Tisza mellé: itt kezdődik a honfoglalás, annak az áldott, szép földnek a megszerzése, melynek a neve ezer esztendő óta: Magyarország. Jöttek a tiszta magyar fajjal mindenféle keverék-népek is, különösen szlávok, többnyire kénytelen-kelletlenül, de bizonyára sokan önként, jókedvvel is. Amazokat a kényszerűség, emezeket a reménykedés füzte a honkereső magyarhoz: hátha ennek az elszánt, vitéz népnek a társaságában sorsuk jobbra fordul.
A tiszta magyar faj, a hét törzsre oszlott magyar nép, melyhez a nyolczadik, a kabarok törzse, Lebediában szegődött, azóta már ezer éves életében ekkor élvezte a legtisztább, a szó igaz értelmében eszményi szabadságot. Nem korlátlan, féktelen szabadság volt ez. Az a nép, mely karddal szerezte meg e földet, nem lehetett fegyelmezetlen tömeg, amelynek minden tagja a maga esze után indul s a közös munkában kénye-kedve szerint vesz részt. Mert ember és ember közt, a maga dolgának tetszés szerint való végzésében, nem volt ugyan külömbség, szabad és független volt ennek a nagy népcsaládnak minden tagja; de a közérdekű dolgok intézésére, végrehajtására vezér kellett, akinek, midőn a nép összesége által elfogadott tervek, határozatok végrehajtására került a sor: parancs volt a szava. Mi tette a külömbséget ember és ember közt? Nem a születés, hanem az egyéni kiválóság. Az ész, erő, vitézség; a jellem tisztasága, megbizhatósága. Nyilvánvaló, hogy ezek s ezekkel rokon tulajdonságok emelték Árpádot elsővé a legelsők, a legjobbak között; aminthogy viszont jellembeli fogyatkozások: gyávaság, árulás, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság s más egyéb bűnök már a honfoglalás előtt szolgává sülyeszthették a tiszta magyart is.
Ha a magyar fegyelmezetlen, gyűlevész, az igazi szabadságot a féktelenkedéstől megkülönböztetni nem tudó nép, - aminek ellenkezőjét bizonyítja hadviselésük módja a honfoglalás idején, - elfoglalhat ugyan jó nagy darab földet a mai Magyarországból; elfoglalhatja talán az egész országot: egy pár esztendőnél tovább aligha van maradása itt. Apránként elzüllődtek volna a törzsek, nemzetségek, ha nincs meg bennök az az erős családi érzés, mely a család tagjainak egymáshoz való ragaszkodásában s a családfők iránt mind e mai napig élő hagyományos tiszteletben nyilvánult, s mely a magyarnak egyik legszebb vonása volt minden időben. Ragaszkodás egymáshoz, tisztelet az öregebbek, értelmesebbek iránt: ezek a tulajdonságok fölöslegessé tették a zsarnoki, kényuri vezetést; a hadviselésre szükséges fegyelemnek mindennél megbizhatóbb eszköze volt a népnek e két tündöklő erénye.
A régi magyar családi élet tisztaságát még az akorbeli ellenségeink sem tagadhatták. Míg más pogány, nomád népeknél a többnejűség volt szokásban, ami már magában lehetetlenné teszi a családi élet tisztaságát: a meddig csak a történelem világa mellett visszanézhetünk, a magyar embernek sohasem volt egyszerre egynél több felesége. A viszony férj, feleség, szülő és gyermek, testvér és testvér közt akkor is csak olyan természetű lehetett, mint ma a föld népének még jó nagy részénél: patriarkális. Az asszony a férjét így szólítja: uram. Az asszonynak tehát a férfi ura, de ez nem annyit jelent, hogy az asszony az ő urának szolgálója. A férfi a család feje, több az asszonynál, mert erősebb. Ő védi a gyöngébb asszonyt. Az ő erős karja védi a sátrat, a házikót, a családot gonosz ember szándékától. Ő szerzi meg a mindennapit. De ha sátra mellől elszólítja a csatakürt, a feleség a család feje, védője, kenyérszerzője, az asszony műveli a földet, őrzi a nyájat a rabszolgákkal. Azokkal, kiket a magyarok magukkal hoztak s azokkal, akiket itt találtak. A magyar asszony tehát a férjnek társa, nem megvetett cseléde. A családi kötelék ereje, tisztasága szereteten és tiszteleten nyugszik: nemcsak az asszony szólítja a férjét uramnak, ezt a megtisztelő szót a gyermek is oda ragasztja az apám-hoz, mondván: apámuram, édes anyjának: anyámasszony. Az öcs a Székelyföldön még ma is bátyámuramnak szólítja a testvérbátyját is, ha az legalább nyolcz-tiz esztendővel idősebb mint ő, s hogy ez a szép patriarkális vonás ősi szokás és nem ujabb keletű, azt igazán fölösleges volna bizonyítani. A régi magyar nyelvből maradtak ránk e szavak: néne, húgom, ükapa, máska - nagyapa vagy dédapa, a szüle, melyek mind azt bizonyítják, hogy a honfoglaló magyar népet erős családi érzés forrasztotta egygyé.
Mind e szép vonások a mellett tanuskodnak, hogy a honfoglaló magyar nép nem volt elvadult, minden lelki műveltség nélkül való tömeg, s ha nem voltak, mert még nem lehettek, irott törvényei, ezeket akkor még bőven pótolta a velök született, apáról fiura szállott erős fogékonyság a tiszta erkölcsök, s nevezetesen a családi élet tisztasága, a családi becsület megőrzése iránt. A férj büntetlenül ölhette meg a hűtelen asszonyt, ami arra vall, hogy e nép kényes volt családi becsületére. Az özvegy asszony, ha gyermek nélkül maradott hátra, csak a férje rokonához mehetett feleségül, ami meg a mellett bizonyít, hogy nagy fontosságot tulajdonítottak a családi kötelék mennél szorosabbra való füzésének. Ma ezt családi politikának neveznők; akkor több volt ez annál: nemzeti politika. Egy honszerzésre indult nép bölcs, józan eszű politikája.
De e nép lelki műveltségére nemcsak a családi élet tisztasága vet kedvező világot. Ez a nép több olyan szót ismert, melyek bizonyos műveltségre vallanak s melyeket nem más népektől vett át. A honfoglaló magyarnak megvoltak már e szavai: ész, elme, bölcs, hit, gond, tiszta, ok, okos, igaz, szűz, szemérem stb. S bár mint nomád népnek vadászat és halászat, a házi állatok őrzése volt fő foglalkozása, már az őshazában foglalkozott a föld mívelésével is: buzát, árpát, darát, kölest, kendert, lent termelt s az asszonyok fontak, szőttek, ismerték a kendertörőt, tilót s a szövőszéket. A bor s a sör készítéséhez is értettek. Természetesen, a hosszú vándorlás, a nyugtalan élet, örökös háborúskodás megakasztotta e foglalkozásban, s mikor e földet elfoglalták, jóformán ujra kellett tanulniok a földmívelést. De jó száz esztendő telt el az új hazába való megérkezés után, hogy a magyar komolyan kezdett foglalkozni szántással, vetéssel. Az első száz esztendőt a honfoglalás munkája s a szomszéd országokban való kalandozás foglalja le. A földet többnyire a magukkal hozott rabszolgák s az itt talált népek müvelik.
Minekelőtte tovább mennénk, tudnunk kell, hogy miféle népeket talált itt a honfoglaló magyar.
Ime: Magyarország nyugati és délnyugati része a frankoké volt. Ezek voltak az urak, s szolgáik, kik a földet művelték: a morvák s a szlovének. Keleten: a Tisza mentén s Erdély hegyei közt keverék népek laktak, melyek közt a bolgár válik ki. Az ország ama területén, hol a frank volt az úr, már nagy Károly óta - az akkori viszonyok szerint - rendes módon folyt a gazdaság. Nagy uradalmak voltak, melyeket a szláv szolga nép szántott, vetett, aratott. Mikor a magyarok bejőnek, a szláv népség gazdát cserél. Aki nem áll ellent, azt a magyar fölveszi a maga nemzeti rendjébe, az ellentállót azonban, legyőzvén, szolgájává teszi.
A honfoglalás nagy munkája közben már kezd formálódni a nagy és a kis birtok. A nyolcz törzs vezérei kapják a nagy területeket. Ki a mely területet elfoglalt, ott üti fel szállását. A nemzetségek - 108 volt Kézai szerint - külön-külön nemzetségenként kapnak földet, s az egy-egy nemzetségnek jutott területet egyforma joggal birja eleinte a nemzetség minden tagja. Csak később kapja ki minden egyes ember a maga részét: ezek a középosztály, a középnemesség ősei.
Természetesen, maradt föld a régibb lakosok kezén is, de ezek csak részben voltak szabad emberek. Többnyire a várak környékén laktak, e környék földjét birták, művelték s ennek fejében kötelesek voltak a várak őrizetére, védelmére, általában fegyverviselésre; vagy ha fegyvert nem viseltek, ellátták a vár fegyveres népét a szükséges élelemmel. Amazok a várjobbágyok, emezek a várnépek, kikkel majd közelebbről ismerkedünk meg. Mind az a vár, amit a honfoglaló magyarok itt találtak, mind az, amit a honfoglalás idején építettek, a nemzet közvagyona volt. Ezeket tehát a törzsek fejei nem mondhatták magukénak, csupán védelmükre, felügyeletükre bizta a nemzet. Nemzeti vagyon volt a várakhoz tartozó föld is, melyet tehát nem lehet szabad birtoknak neveznünk, de viszont amint a föld, a népe sem állott egyeseknek a szolgálatában. Ám akkor még nehéz volt külömbséget tenni törzs és nemzet közt, s már Géza s utána különösen szent István, az inkább csak névszerint nemzeti, de valóságban a törzsfők érdekeit szolgáló vagyont királyi vagyonná változtatja, a várak földje és népe a királyi hatalom erősítője lesz.
Bizonyosnak vehetjük, hogy a tiszta magyar faj a vezérek korában alig foglalkozott földmíveléssel. Törzsek és nemzetségek közösen birták a megszállott területet, s habár a vezérek korában már megkezdődik a birtok elosztása, vagy amint a nép ma is mondja: az osztály, a viszonyok lehetetlenné tették, hogy a magyar ember maga szántsa, vesse a földjét. Akkor még a kard könnyebb volt a magyarnak, mint az ekeszarva. Szórványosan, egyik-másik megpróbálkozhatott a földmíveléssel, de általában a részben magukkal hozott szolgák s a részben itt szolgákká tett népek művelték a földet. Talán mondanunk sem kell, hogy a mezőgazdaság legfontosabb eszköze, az eke nagyon egyszerű, idétlen, kezdetleges valami lehetett, mely éppen hogy feldöröszölte a föld szinét. Amilyen a szántás, olyan az aratás. Az elhintett mag gyéren kelhetett ki. Nyilvánvaló, hogy a gazdaságnak főtényezője nem a földmívelés volt, hanem az állattenyésztés. A nagyobb folyamok mentén s az erdőségekben búja legelők voltak, melyek önként kinálkoztak állattenyésztésre. Az állatok legeltetése, a velök való foglalatoskodás: ez volt a honfoglaló magyarnak legkedvesebb s mert a földmíveléshez még nem értett eléggé, a legszükségesebb foglalkozása.
Mikor a magyarok bejöttek az új hazába, rengeteg sok lovat és szarvasmarhát hoztak magukkal. A bécsi képes krónikának egyik képén a költözködő magyarok mellett ott látjuk a lovat, a szarvasmarhát, sőt a tevét is. Juh és kutya nincs a képen, pedig valószinű, hogy ez is volt velük. A disznót vagy nem ismerték még, vagy pogány létükre szándékosan nem tartották. Valóbbszinű, hogy ismerték, de megvetették ezt a tisztátalan állatot. (Érdekes, hogy már Atilla népe és a honfoglaló magyar is huj, huj! kiáltással üzte, hajtotta az ellenséget, s hogy a székely ma is egyedül a disznót hajtja ezzel a szóval. Minden más állatra más e népnek a hajtó, kergető szava. A szarvasmarhát így hajtja ki istállóból, udvarból: hí ki! - a lovat: czo ki! a kutyát: kuss ki! a disznót meg: huj ki!)
Milyen volt a magyar ló? Nemes fajta, de kis növésű. Atyafi az arabs lóval. Fürge, szapora lépésű, kevéssel megelégedő s kitartó. Körülbelől a mai apró székely lóhoz lehet hasonlítani. Ennél a ma már csenevészedni kezdő lónál azonban nyilván erősebb, szélesebb szügyű.
A lóra különös nagy gondja volt a magyarnak. Béla király névtelen jegyzője szerint, Árpádnak nagy ménese volt a Csepelszigeten, a főbb emberek is tartottak nagyobb méneseket, melyeket csikós legények őriztek. Könyvem második kötetében irom a pusztai életet, s ennek az életnek a rajzából nagyjában el lehet képzelni az ősmagyarok pusztai életet is, a ménesekkel való bánás, foglalkozás módját. Mert kétségtelen, hogy a puszta emberei, kik a világ fejlődésétől, haladásától meglehetősen el vannak zárva, a leghivebben őrizhették meg az ősrégi szokásokat. Itt tehát csak jelzem, hogy a ló volt mindig a magyar nép legkedvesebb állatja. A ló után következett a szarvasmarha meg a juh.
Kétségtelennek látszik, hogy az igazi magyar szarvasmarha: a fehér és darúszinű, hosszú szarvú ökör meg tehén már a honfoglaló magyarral jött e földre. Vele jött a juh és a kecske is. A bival is. Ezt a csunya, de annál jobb tejű állatot már Atilla hunjai ismerték, magukkal hozták az őshazából. A magyarok is hoztak magukkal bivalt, mely azonban az idők folyamán mind jobban ritkult. Ma leginkább Erdélyben tartják.
Az állattenyésztés mellett a vadászat és halászat főbb foglalkozása a honfoglaló magyarnak. Foglalkozásnak nevezem, mert kétségtelen, hogy a nép zöme nem időtöltésből üzte sem a vadászatot, sem a halászatot. Az erdő vadjaira, a folyók halaira egyenesen rá szorult, nem úgy mint a ma élő nép. A vadak husa élelemül, bőre ruházatúl szolgált. A halászat már az ős hazában egyik főfoglalkozása, mit az új hazában megszakítás nélkül üzhetett. Folyamaink bővelkedtek a halakban. A honfoglaló magyar tanyának nevezte a halászó helyet, (annak nevezi ma is a halásznép) a folyamok tanyákra voltak felosztva, melyeknek mind megvolt, s megvan ma is a maga külön neve, sőt néhol, nevezetesen a Székelyföldön, ma is tanyaviznek mondják az álló, vagy csöndesen folyó vizet, mely első tekintésre inkább haltermő, halászó helynek látszik, még ha nem is halásznak benne. Nyilvánvaló, hogy a magyar nép először a halászó helyeket nevezte tanyának s csak később használta e szót a mezőgazdaságban, tanyának nevezvén azt a szállást is, ahol állandó tanyát vert s ahol szántóföldje, rétje, legelője volt.
Tul a Dunán, hol a honfoglalás idejében a frankok voltak az urak, mint már említettem, a honfoglaló magyarok már meglehetősen rendezett gazdasági életet találtak. Voltak nagyobb királyi és uri birtokok, ezeken házak, gazdasági épületek. Már az Alföld jóformán szűz talaj volt, itt a magyarság a maga módja szerint kezdett a gazdaságba. Itt indul meg az ősi magyar, egyik német iró szerint: az ázsiai gazdaság, melynek egyes jellemző tulajdonságai a mai napig megmaradtak, aminthogy a honfoglaló magyar pusztai életének is több jellemző vonása megmaradt mind e mai napig.
Míg túl a Dunán a frankok a hármas forgó rendszert alkalmazták a gazdaságban s ezt átvették a honfoglaló magyarok is, az ország többi részében, nevezetesen az Alföldön, a Tisza mentén, az Ázsiából hozott szokások honosultak meg. A sátorhoz, a kalibához legközelébb fekvő területet gabonával vetették be, a távolabb esőt legelőnek hagyták. Természetesen, a legelő jóval nagyobb volt a szántóföldnél. Magyar falukról még szó sem lehet ez időben. Szállások, tanyák voltak s a honfoglalás első idejében még tart az ázsiai nomád élet: más a lakóhelyük télen, más nyáron. Arra huzódnak, hol marháiknak jobb legelőt találnak. De mihelyt a törzsek és nemzetségek megállapodnak s egy bizonyos területet állandó birtokul foglalnak el: közösen birják ugyan eleinte a földet, a legelőt, az erdőt, de ez a közösség nem tart sokáig. A törzsek közt levő különben sem szoros kötelék már a honfoglalás első száz esztendejében felbomlásnak indul. Géza vezér erőszakosan bontja fel a törzsszerkezetet, s töri meg a törzsfők hatalmát, de másfelől valószinü, hogy a főbb, a vezéremberek is, kik szerencsés háborúkból rabszolgákat hoznak, maguktól is csakhamar rájőnek, hogy ez már nem közös szerzemény, ezek a szolgák az ők szolgáik: oktalanság volna tőlük, ha nem tisztán a maguk számára használnák ki őket a szállás körül, a gazdaságban. Kiki magának. Aki birja, az marja. A frank urak is így csinálták, példát vehettek tőlük. És már a vezérek korában kezd kiformálódni a nagy urak rendje. Csak a nemzetségi s ági kötelék még ez időben szorosabb, ez is lassanként lazulni kezd. A merzeburgi és augsburgi szerencsétlen kimenetelű csaták után észre tér a magyar. Belátja, hogy a külső országokban való kalandozás miatt elvesztheti azt a földet is, melyet elfoglalt, s melyet rabszolga, tehát ellenséges nép művel, jóformán ellenőrizetlenűl. Osztozkodnak. Felosztják a szántóföldet, kaszáló rétet, csupán a legelő s az erdő marad még közösnek. Nemcsak az egyes emberre, az egész népre komoly életkérdés volt az oktalan kalandozás félbehagyása, az állandó lakhely alapítása s ezzel a föld rendes művelése.
A harczkedvelő magyart azonban nemcsak a vesztett csaták terelik új irányba. A pogány hitet megingatja a keresztény vallás lelkeket hódító ereje. Egyfelől a szláv lakosság papsága, másfelől a külső országokból jövő papság, különösen az olasz, megkezdi a hittérítés nagy művét: új világ nyílik meg a magyar nép előtt. A magyarnak ősi jelleme a türelmesség. Nemcsak hogy nem bántotta hitükben a rabszolga népeket, melyek keresztények voltak, de lassanként ezek a népek s e népek papjai terjesztőivé lesznek a keresztény hitnek s Géza vezér korában már megkezdi áldásos hódító utját a kereszt. Ám a papok, az idegenből jövő papok, nemcsak híttérítő munkát végeznek: megkedveltetik a néppel a földmívelést is. Szent István király bőkezűen osztogatja a papságnak a földet s ez, értvén a gazdasághoz is, egyszerre kettős hivatást teljesít, nagy, áldásos hivatást: a vallás eszközeivel műveli a művelődésre fogékony magyart, szelidíti a sok hadakozásban durvult erkölcseit; ugyanakkor a föld okszerübb mívelésének tanításával megkedvelteti a gazdaságot, s ezzel a nép szívét mintegy a magyar földhöz köti. Az édes anyaföldhöz.
Tudjuk jól, hogy, bár sok kellék megvolt a magyarban a keresztény hit tanainak felfogására, elfogadására, a térítés mégsem ment könnyen. Megnehezítette ezt a magyarnak egyik dicséretes jellemvonása: az ősi hagyományokhoz való ragaszkodás. És nem kevéssé nehezítette meg az a körülmény, hogy a papság nem értette a nép nyelvét s e miatt nehezebben tudott férni eszéhez és szívéhez. Gyöngébb jellemű népre végzetessé is válhatott volna az idegenség e föllépése hazánkban: a magyar azonban fölvette az új hítet, de nem adta cserébe az ő magyarságát. Ha a papság kereszténynyé tette, ő meg magyarrá a papságot: így vált tökéletes áldássá a keresztény vallás. Ha másként történik, ma nem lehetne megirni a magyar nép történetét...
A tizedik század vége táján, Géza vezér halála után, a keresztény vallás már elterjedett az egész országban, de ezt az országos elterjedést nem szabad szó szerint vennünk. A magyar még lelkében a pogány hitet vallotta, ha föl is vette a keresztségét, s szivesebben hallgatta az öregek regélését a honfoglaló Árpádról, a hét vezérről, kik »visszavették« Atilla földjét; kürtös Lehelről, aki kürtjével agyonütötte a német császárt, s ezzel, a pogány hit szerint, szolgájává tette a másvilágon; Botondról, a köpczös termetű, széles vállú, nagy erejű Botondról, ki buzogányával nagy likat ütött Byzancz vaskapuján s csuffá tette a görög óriást. Nem, abban nem lehet kételkednünk, hogy a nép szivesebben hallgatta a regéket, - akkor még történeteket, - mint az idegen papok érthetetlen vagy kevéssé értett beszédjeit. Oly nagy és kiváló embernek kellett jőni, aminő volt István, a dicsőséges szent István király, aki nemcsak fel tudta fogni a keresztény vallásnak a magyar népre s az egész országra üdvös hatását, de volt arra való ereje, hatalma is, hogy azt a néppel el is fogadtassa. Szép szóval és erővel, ahogy lehetett.
A fő, hogy, ha nem is tökéletesen még, de valamennyire meg tudta nyerni a magyar nép szívét a keresztény vallásnak s ezzel megvetette Magyarország, a magyar nép ma már ezer éves életének igazi fundamentumát.
<< előző következő >>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
