|
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 1.
Benedek Elek 2010.01.21. 21:57
Hogy szabadság, egyenlőség, testvériség forrasztotta egybe a honfoglaló magyart: ezt már nemcsak a hagyomány őrizte meg. Följegyezték a régi krónikások; a jelenkor tudós történetírói is ezt vallják, ezt bizonyítják. S a 48-iki törvényhozás, midőn a föld népét bevette az alkotmány sánczai közé; midőn egységes nemzetté tette ennek az országnak mindenrendű és nyelvű lakosságát: valóképpen visszaadta azt a Szentháromságot, melynek zászlaja alatt indúlt honszerző útjára a magyar, amely zászló azonban - alig száz esztendővel a honfoglalás után - sárba hullott. Csaknem ezer esztendő véres küzdelme s csöndes munkálkodása tudta fölemelni e zászlót a sárból s a honfoglalás ezer éves ünnepe mellett a legnagyobb s legszebb ünnepünk most következik: ünnepelvén a népszabadság, a szegény, elnyomott nép fölszabadulásának ötven éves fordulóját. forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE
ÍRTA
BENEDEK ELEK
BEVEZETÉS.
Szabadság, egyenlőség, testvériség: a népek e Szentháromsága forrasztotta egy testté-lélekké a honfoglaló magyart. Egy nagy család ez a nép, melyet közszükség s közakarat indított honszerző utjára az őshazából, hogy, a ma is élő s tiszteletben tartandó néphit szerint, megkeresse s elfoglalja Atilla örökét. Szent ez a hit, ezer éve őrzi szivében a magyar nép: nincs arra ok, hogy e hitében megzavarjuk.
Hogy szabadság, egyenlőség, testvériség forrasztotta egybe a honfoglaló magyart: ezt már nemcsak a hagyomány őrizte meg. Följegyezték a régi krónikások; a jelenkor tudós történetírói is ezt vallják, ezt bizonyítják. S a 48-iki törvényhozás, midőn a föld népét bevette az alkotmány sánczai közé; midőn egységes nemzetté tette ennek az országnak mindenrendű és nyelvű lakosságát: valóképpen visszaadta azt a Szentháromságot, melynek zászlaja alatt indúlt honszerző útjára a magyar, amely zászló azonban - alig száz esztendővel a honfoglalás után - sárba hullott. Csaknem ezer esztendő véres küzdelme s csöndes munkálkodása tudta fölemelni e zászlót a sárból s a honfoglalás ezer éves ünnepe mellett a legnagyobb s legszebb ünnepünk most következik: ünnepelvén a népszabadság, a szegény, elnyomott nép fölszabadulásának ötven éves fordulóját.
Ez a nagy, ez a nevezetes alkalom szülte e könyvet, melyben az »Istenadta« népnek történetét irom. Annak a népnek a történetét, melynek »egyik kezében ekeszarva, a másikban kard«; mely ezer esztendőn át hullatta vérét a honért, amelynek ő nem volt szabad gyermeke; hullatta véres verejtékét a földre, mely nem volt az övé s melyhez mégis megható hűséggel ragaszkodék! A nép történetét irom, annak a népnek a történetét, mely ezer esztendő óta dereka ennek az országnak; ereje, tápláló vére a nemzetnek; mely megőrizte hiven a régi jó erkölcsöket, jellemző vonásokat; megőrizte a viseletet; és megőrizte a szép magyar nyelvet, akkor, midőn a főnemesség már-már elvesztette nyelvét, nemzeti karakterét...
A nemzet... Ez a szó, a mai értelmében, üres szó volt jó kilenczszáz esztendőn keresztül. Uri és paraszt nép lakta e földet, kölcsönös szeretet, bizodalom nélkül.
Az úr magának élt; a paraszt is magának.
Magának, ha előbb rossz kedvvel lerobotolta, amivel urának tartozott. Akkor került a sor reá. A maga dolgára.
Egymás búját, baját nem érezték. Közös czélok csak nagy ritkán melegíték úr és paraszt kebelét. Ritkán, rövid időre, hogy még messzebb távolodjanak egymástól.
Egy nyelvet beszéltek, egy Istent imádtak: mégsem voltak testvérek. Közös czélok, közös vágyak, reménykedések nem lelkesítették. Ami egyiknek üdvösség volt, a másiknak kárhozat. Amely forrásból életvize bugyogott az egyiknek, halálvize a másiknak. Urban és parasztban egy volt közös csupán: a föld, az édes anyaföld mérhetetlen szeretete s kilenczszáz esztendőnek nagy nyomorúságai, keserü tapasztalatai után fakadhatott csak e szeretetből egy másik: egymásnak a szeretete, megbecsülése. Kilenczszáz esztendő véres és békés küzdelmei, rettenetes emlékű parasztlázadások s az ezeket mindig nyomon követő ujabb meg ujabb elnyomatások után lett úr és paraszt ujra egy testté, lélekké, azzá, ami volt a honfoglalás idejében s aminek látja ma és tudja az egész világ: nemzetté.
Mi e könyvnek a czélja?
Végigvezetni az olvasót a magyar történelem kevésbbé ismert, járatlan ösvényein. Eléje teríteni a magyar népnek, a föld népének ezer esztendős történetét; hol jobbra, hol rosszabbra forduló állapotát; végigvezetni a törekvések, küzdelmek ezer esztendős utján, amely törekvéseknek, küzdelmeknek hol nyilt, hol rejtegetett czélja ez volt: szabadság, egyenlőség, testvériség.
Nehogy az olvasó félreértse szándékomat. E könyvnek nem lehet czélja már begyógyúlt sebeknek felszaggatása. Ellenkezőleg: az a becsületes czélja van, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség Szentháromságában egygyé lett népek közt a szeretetet még bensőbbé tegye, urat és parasztot, a szó nemes értelmében egy testté s lélekké forraszszon össze.
Történetet írok, szívemben mély szeretettel a föld népe iránt, melynek véréből való vér vagyok én is, de nem gyűlölettel az iránt az osztály iránt, mely nemcsak ura s elnyomója tudott lenni a népnek, de szerető édesatyja is s mely végül önként, kényszerítés nélkül, példátlan lelkességgel, maga küzdi ki a nép szabadságát, osztja meg vele jogait, osztozik vele a közterhekben!
Való igaz, hogy a nemesség nemcsak a nép, de a maga érdekében is cselekedett, midőn a népet a földdel együtt fölszabadította, de e könyv olvasói ne feledjék, hogy a nemesség zöme saját maga ellen vélt cselekedni, midőn a nép felszabadításáért lelkesűlt s igy amit tett: az ő részéről, az ő legjobb hite szerint, nagylelkű lemondás volt a kiváltságokról s becsületes osztozkodás a néppel jogokban és terhekben.
Azt gondolom, apró részletezés nélkül is kitűnik az elmondottakból, mi lehet könyvem tartalma s minő az iránya. A föld népének története, állapotának, életének rajza e könyv a szolgaságtól a szabadságig.
A honfoglaló magyar nép életemódjának, műveltségi állapotának rövid rajzával kezdem könyvemet, úgy megyek át annak megrajzolására, miként alakúlnak a különböző rendek, osztályok s mint sülyed a tiszta magyar faj egy része jobbágygyá. A föld népének a nemességgel való viszonya, a népnek állapota s küzdelme a szabadulásért: ez húzódik végig könyvemen. A parasztlázadások egész sorával találkozik könyvemben az olvasó. Kezdve az erdélyi parasztság 1437-iki lázadásán, lehető hűséggel irom meg a különböző parasztlázadásokat, nevezetesen: a Dózsa-lázadást, ezt a nagy parasztdrámát; a Péró-féle lázadást; a Hora- és Kloska-lázadást; nem is emlitve itt a kisebb paraszt lázadásokat. Hogy királyaink minő háborukat viseltek, hol s kikkel hadakoztak: nem az én könyvembe való, s csak annyiban érdekel ez vagy az a történeti esemény, amennyiben megvilágítja, érthetőbbé teszi a nép szomorú állapotát, szabadulásért való küzdelmeit. Könyvemnek aránylag legnagyobb része lesz e század első felének története, mikor a nemességnek színe-java hatalmas akczióba kezd a nép felszabadításáért. A magyar nemzet történetének legszebb lapjai ezek: a Széchenyiek, Kossuthok, Bezerédjek stb. kora. És nagy szerep jut a költőknek, kik többnyire a nép fiai s kik a toll erejével küzdenek a vérükből való vér felszabadulásáért. Természetes, hogy külön fejezet illeti meg Petőfit.
Ez könyvemnek nagy vonásokban rajzolt első kötete. A második kötet a most élő népet rajzolja: a bölcsőtől a sírig. Végig kisérem a népet a szó való értelmében, születésétől haláláig. A fészekrakáson: a házépítésen kezdem. Hogyan építi házát a magyar ember? Mik a nevezetesebb külömbségek e tekintetben az ország különböző vidékein? Mint fejlődött az építkezés az idők során?
Aztán jön a családi élet megalapítása. Az ezzel kapcsolatos lakodalmi szokások. A gyermek ápolása, nevelése. A gyermek iskolába kerül. Milyen a falusi iskola? Milyen volt régen, milyen ma? A nép nyelve általában s tájak szerint. A nép hite, vallása. Költészete. A nép ruházkodása, viselete, a nevezetesebb eltérések.
A katonaélet: régen és most. A katonaságból haza kerűl a legény: kezdődik a gazdaság. Milyen az a magyar paraszt-gazdaság? Elvezetem az olvasót a pusztára, az erdőre. Az alföldi magyar tanyájára s a székely sovány, keskeny földjére. Külön helyet követel a pásztor élet. És a magyar halász. S a magyar mesterember.
Hát a községi élet? És az alkotmányos jogok gyakorlása? A restauráczió? A követválasztás?
Igen, a bölcsőtől a sírig kísérem a népet: a halottas házhoz, meghallgatni a siratót, a néplélek e kevésbé ismert kincsét, s a temetőbe hol még láthatók a sírkövek közt a régi, harczias világra emlékeztető kópjás fejfák.
Nagy útra viszem az olvasót, aki velem tart; de hiszem, hogy - ha csak könyvemnek hőse, a nép iránt való erős szeretetemben túl nem becsültem erőmet - utunk nemcsak nagy, hanem érdekes és tanulságos is leszen.
következő >>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
