|
TIBORCA történe II. 19.
Bóna Mária Ilona 2010.01.20. 20:04
- Vagy én, vagy a kutya! -mondta Nándi meggondolatlanul, mert ezt hallva, a fiúk is előjöttek a szobából. - Van neked fogalmad arról, hogy egy ekkora dög mennyit eszik? - Igen, van. - Könnyen elvállalsz minden marhaságot a másik kontójára. Jó lenne, ha csak azt a pénzt költenéd, amit te keresel! - Hát ez nem volt tisztességes tőled! Tudod, hogy semmivel nem bántasz meg jobban, mint azzal, hogy azt veted a szememre: nem hozok pénzt a házhoz! Tudod, hogy nincs kire hagyni a gyereket, míg dolgozni mennék! Arról sem tehetek, hogy a maszek nem hozott több varrnivalót! ... délelőtt csöngetnek. A kutya gazdái voltak. ...- Anyu, mondd, hogy szeretnénk egy kiskutyát! Közben kijött férjem is üdvözölni a házaspárt. Lekezelt velük, majd elkezdett morogni, hogy - sokat eszik egy ilyen kutya, meg most egy hétig mi etettük… - Látom, szeretnének a gyerekek is kutyát. Majd az alomból hozunk egy kölyköt – hálából… - Nem is tudom, hogy kell-e nekünk egy kutya? Ezzel is sok gondunk volt… - mondta férjem. ... - És? Hova lett? - A buszról benézve az udvarunkba, meglátta a gazdája és elvitte. - Egy hétig etettük és még egy kölyköt sem voltak képesek adni az alomból, pedig megígérték. - Ezt már Nándi mondta. Nem is gondoltam, hogy szívesen vette volna, ha hoznak egy kiskutyát? Mintha egészen mást mondott volna a kutya gazdáinak? Alig bírtam megállni, hogy ki ne bökjem az igazságot! „Nándi nem tűrné meg…” Nem mondtam semmit, mert csúnya dolognak tartottam, ha házaspárok kibeszélik egymást. Inkább hallgattam. Ezért az „elhallgatás”-ért aztán később nagy árat fizettem.
TIBORCA története
II. f., 19. r
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Orsi magához kötözte a kutyát
(Kutyatörténet 1: Boby)
Szerettem volna férjemnek elmesélni, hogyan került hozzánk „Pajti”, de olyan ingerült volt, hogy lemondtam róla. Csak néztem szánakozva.
Igen, sajnáltam elsősorban őt, mert ilyen leegyszerűsített sémákban gondolkodik és szemléli az élet dolgait. Másodsorban magunkat sajnáltam, mert ilyen ember fennhatósága alatt kell leélnünk az életünket és felnevelni a gyerekeimet. Ilyenkor mindig az a kényszerképzetem támadt, hogy csak nekem születtek gyerekeim és neki nem…
Még végig sem gondoltam mindezt, Orsi egy szó nélkül kiment az udvarra. Pár perc múlva furcsa csend burkolta be a levegőteret a lakásban és az udvaron.
Anyai gyakorlatomban tudtam, hogy ilyenkor szoktak a rossz dolgok történni… Kimentem Orsi után. Látom ám, az udvari villany gyér fényénél, hogy Orsi rákötötte a kutya nyakára az ugráló kötelének egyik végét, a másikat, pedig a bal bokájára.
- Ha el akarjátok zavarni, akkor én is megyek vele együtt!
Honnan van ez az óriási lázadás ebben a kislányban? Kérdeztem inkább csak magamtól. Egy szó nélkül visszamentem a házba, hogy elmondjam a látottakat Nándinak. Már a bekapcsolt tv előtt szundikált.
- Gyere, nézd meg! Ezt látnod kell! Orsi magához kötözte a kutyát, mert nem akarja, hogy elküldjük.
- Vagy én, vagy a kutya! -mondta Nándi meggondolatlanul, mert ezt hallva, a fiúk is előjöttek a szobából.
- Anyu! Ugye nem fogod a kutyát elzavarni?
- Nem, mert egy ilyen szép kutyát biztos keresni fog a gazdája! Lehet, hogy már holnap jelentkezik érte! Arra a kis időre, viszont nem hinném, hogy akkora gondot okozna a gondoskodás róla!
- Van neked fogalmad arról, hogy egy ekkora dög mennyit eszik?
- Igen, van.
- Könnyen elvállalsz minden marhaságot a másik kontójára. Jó lenne, ha csak azt a pénzt költenéd, amit te keresel!
- Hát ez nem volt tisztességes tőled! Tudod, hogy semmivel nem bántasz meg jobban, mint azzal, hogy azt veted a szememre: nem hozok pénzt a házhoz! Tudod, hogy nincs kire hagyni a gyereket, míg dolgozni mennék! Arról sem tehetek, hogy a maszek nem hozott több varrnivalót!
Erre a kiabálásra már Misike is kiment az udvarra. Pedig, már rég elmúlt a vacsoraidő, a fürdésidő…
„Istenem segíts!” Az ilyen veszekedések után olyan, furcsa, halálos fáradtságérzet fogott mindig el, hogy azt hittem ez a végelgyengülés. Legszívesebben lefeküdtem volna és soha többé föl sem keltem volna!
Egy ilyen ember mellett úgy sincs semmilyen emberi teljesítménynek, ambíciónak értelme, mert mindent csírájában elfojt!
Én is kimentem az udvarra, hogy megnézzem: mi történik odakint. Nagy kupaktanácsban voltak. Összedugták a kis gyerek-buksikat, középen „Pajtival” – olyan aranyosak voltak, hogy visszatért belém az élet!
Nagyon örültem annak, hogy ilyen fogékonyak a nagylelkűségre. Amint meglátott a kutya, szaladt oda hozzám. Biztos éhes. Ilyenkor etethette meg a gazdasszonya. Futás közben kilengett oldalra a hasa. Most vált egyértelművé számomra: ez a kutya vemhes… Nincs már rajta az ugrókötél.
Hát, így van ez! Orsinak még ennél a kutyánál is fontosabb, hogy ne veszekedjünk az apjával! Az évek során azután rájöttem, hogy Nándi céltudatosan ki is használta ellenünk ezt a gyermeki békevágyat!
Pár nap múlva, még ezen a héten, szombaton délelőtt csöngetnek. A kutya gazdái voltak. Rövid bemutatkozás után a házaspár hölgytagja elmesélte, hogy:
- kocsival mentünk vidékre és utánunk jött úgy, hogy észre sem vettük. Tegnap hazajöttünk és a kutya sehol. Jövök a buszon, és amint állok elgondolkozva, látom a maguk kertjében Bobyt.
Majd a hölgy férje is bekapcsolódott a történet elmesélésébe.
- Mondja a feleségem: tisztára, mintha a mi kutyánk volna!
- Vemhes a drága. Hamarosan megszületnek majd a kiskutyái…
Végül, ezt hallván, gyerekeim könyörgőre fogták a dolgot.
- Anyu, mondd, hogy szeretnénk egy kiskutyát!
Közben kijött férjem is üdvözölni a házaspárt. Lekezelt velük, majd elkezdett morogni, hogy
- sokat eszik egy ilyen kutya, meg most egy hétig mi etettük…
- Látom, szeretnének a gyerekek is kutyát. Majd az alomból hozunk egy kölyköt – hálából…
- Nem is tudom, hogy kell-e nekünk egy kutya? Ezzel is sok gondunk volt… - mondta férjem.
Sokáig vártuk a kiskutyát - hiába.
*
A nyári szünet elején nagy meglepetés ért bennünket.
A vasárnapi „csendes pihenő”-időben csöngettek. Mint mindig, most is én voltam az éberebb és a frissebb. Míg férjem morgott, hogy: „ki az a fasz, aki ilyenkor…?”, addig én végighúztam a fésűt dús, félhosszú hajamon. Még egy pillantást vetettem a tükörbe. De jó, hogy megmostam a hajamat - gondoltam, és szaladtam ki a kulccsal.
Irénke és Mihály voltak. Bekísértem őket, miközben reménykedtem, hátha rendbe tette magát közben Nándi is!
- Ők, az iskoláskori barátaim! - mutattam be férjemnek a vendégeinket.
Majd tovább lelkendeztem:
- Tizenöt-húsz éve, hogy nem láttam őket! Tudjátok, hogy leginkább azért jöttem ide vissza, Pesterzsébetre lakni, mert nagyon hiányoztak a régi barátok? És, ennek is már három éve!
Barátnőm azonnal rátért arra a témára ami miatt jöttek – és ebből kialakult egy párbeszéd közöttünk
- Még ilyet, hogy ti is építkeztetek?
- Már kétszer, mióta ide költöztünk. Először 1981-ben, amikor teljesen fel kellett újítani, majd 1983-ban, amikor fűtéskorszerűsítettünk.
- Milyen szép kívülről is!
- Azt speciel nem mi csináltuk, hanem még az előző tulaj.
- Ez volt a nagy átverés, mert olyan jól mutatott kívülről!
- Belül, meg penészedik.
- Csak nem?
- Gyere nézd meg! Fürtökben lóg a penész a fürdőszoba mennyezetéről!
Közben meg kellett mutatni az egyetlen rendes lakószobát is, amit átengedtünk a gyerekeknek. „Végre, elérkeztünk a legnagyobb büszkeségemhez: bemutathattam a gyerekeimet!”
- Ők a gyerekeink: Orsi, Nándi, Misi.
- De helyesek a pipikék! Mondta Mihály, hogy a KÖZÉRT-ben látott a gyerekekkel.
- Igen, találkoztunk, de mielőtt meghívtalak volna benneteket hozzánk, eltűnt.
- Igen?
Körülnéztek, és szemlátomást kerestek valamilyen ülőalkalmatosságot. Ezért, lehívtam őket a toldaléképületből átalakított kis szobába és ott folytattuk a beszélgetést.
- Gyertek, üljetek le itt a lenti szobában. Ez a mi szobánk Nándival.
- Hogyhogy ez a ti szobátok?
- A gyerekek mégiscsak hárman vannak…
- Ez hogy-hogy alacsonyabb, mint a főépület?
- Meg mélyebben is van.
- Ezt a toldaléképületet egy albérlőnek építette a ház előző tulajdonosa. Volt rajta egy ajtó az udvarra. Azt befalaztuk és egybenyitottuk a házzal.
- Kivertétek a főfalat?
- Muszáj volt, mert szükség volt még egy szobára. Nándi tanul én meg varrok. Kell a hely…
- Nagyon jó lett ezzel a lépcsővel, meg melegpadlóval. Ügyesek vagytok!
Mondta barátnőm. Majd előszedte a szatyorból az üveg bort és átadta a házigazdának. Nándi meg kivitte a konyhának berendezett előszobába és visszajött üres kézzel.
Irénke és Mihály, leültek a betolt rekamiéra, mi pedig a saját székeinkre. Nándi az íróasztala előttire én, meg a varrógép-asztal előttire.
Annyi mindent szerettem volna kérdezni tőlük, de az építkezés témája kimeríthetetlennek tűnt számukra.
Megkerestem a konyhában a bort és kinyitottam, majd összeválogattam négy egyforma méretű műanyagpoharat.
A gyerekek miatt műanyag poharat használtam. Semmit nem itattam velük forrón. Így, nem volt gond, hogy műanyagból készültek. Meg aztán nem törtek olyan hamar, mint az üvegpoharak. Vagy ha el is tört, akkor sem vált balesetveszélyessé. Ekkor jöttem rá arra, hogy még egy rendes tálcám sincs, amire rátehetném az üveget és a poharakat!
Zavarban voltam, mint akkor, amikor férjem munkahelyi vezetőit sem tudtam illendően megvendégelni.
Bementem a gyerekszobába és körülnéztem: mit kérhetnék tőlük kölcsön.
A „Saci” fantázia nevezetű gyerekszoba bútorhoz tartozott egy asztalka formájú ülőke, amiről, ha levettem a habszivacs párnát olyan volt, mint egy kis zsúrasztal. Erre kerítettem egy kis terítőt és levittem a „felnőttszobába”. Amikor meglátta Mihály, hogy „cipekedek” azonnal felugrott, hogy segítsen.
Különösebben, nem volt nehéz a kis bútordarab, de annyira szokatlan volt a gesztus, hogy teljesen „elvarázsolt”.
- Elnézést kérek, de mi nem tartunk itthon semmilyen „felnőtt” innivalót. Rendes borospoharunk sincs…
- Ne mondjátok, hogy még sört sem szoktatok venni? Mi a fenét iszol?
Fordult Nándi felé ez utóbbi kérdéssel Mihály.
- Tejet iszunk. Hét végére 5-6 liter tejet szoktam venni – válaszolt Nándi.
- Csinálok szódavizet a szifonban és, amit anyósom küld málnaszörpöt azt isszuk, meg teát… - magyaráztam a bizonyítványunkat én is.
- Szörnyű? Csak nem vagy abstinens? – fordult újra férjemhez Misi.
- Nem. Én a tejet jobban szeretem, mint a sört.
- Hova keveredtünk mi? - kérdezte Mihály viccesen, miközben a feleségére
nézett. Irénke csak mosolygott, vagy néha felkacagott a maga jellegzetes módján. Már az iskolában is szerettem, ahogy nevetett. Jó volt újra hallani.
Férjem, viszont nem mindig érti a viccet, főleg, ha az ő személyét érinti. Aggódva néztem az arcát, hogy most éppen hogyan fogadja Mihály megjegyzéseit.
Láttam rajta, hogy megkeményednek a vonásai és arra vár, hogy elmenjenek végre. Én meg most kezdtem érezni a kezdeti feszélyezettség oldódását.
Nagyon szerettem volna, ha maradnak még, és együtt isszuk meg a bort, amit hoztak, miközben jót kvaterkázunk. Talán ezért, belefogtam egy témába vágó történet elmesélésébe.
- Tudjátok, hogyan jártam vele az első randin, amikor beültünk egy presszóba?
Ezzel a kérdéssel sikerült a figyelmet magamra irányítani, vállalva, hogy esetleg Nándi megsértődik.
- A pincér odajött az asztalunkhoz és megkérdezte: mit kérünk? Nándi rám nézett várakozón. Én, meg vissza rá, de én hozzátettem még, hogy - azt iszom, amit te. Ő, meg kijelentette: - én meg azt, amit te. Erre, nem volt mit tenni, kértem fél konyakot, meg egy üveg sört. Ő, meg semmit nem kért! Amikor a pincér letette elé a konyakot, nekem, pedig töltött a pohárba a sörből, - ott a pincér előtt odatolta elém a konyakot, miközben megjegyezte: - ez is oda lesz! Hát én majd elsüllyedtem!
- Nem öntötted rá? - reagált azonnal Mihály, miközben rám nézett kérdőn.
Csak néztem vissza nagy csodálkozva. Hogy lehet az, hogy nem tudja: én soha nem voltam olyan helyzetben, hogy ilyesmit megengedhessek magamnak!
Hogy lehetséges az: semmit nem ért az egészből még a gyerekkori barátom sem. Úgy látszik ő sem vett észre semmit abból a testi-lelki terrorból, amiben felnőttem. Ugyanúgy, mint az unokatestvére, életem egyetlen szerelme: Halmos Jóska! De jó lenne megkérdezni, hogy vajon mi van vele? Tényleg hivatásos katona lett, vagy, azóta már ő is pályát módosított?
Miközben ezen gondolkoztam, Irénke törte meg a kínos csöndet.
- Láttam, szépen megcsináltátok a kertet. Kutyátok is van?
- Nincs, de majdnem lett…- válaszoltam szomorúan, majd Nándi felélénkülve
átvette a szót.
- A múltkor jövök haza a munkából. Este volt, és amint a sötétben rakom be a kulcsot a zárba, belülről egy hatalmas fenevad felágaskodik a kapun és úgy ugatott, majd frászt kaptam!
- Aztán, mi lett vele?
- Nálunk volt majdnem egy hétig.
- A „pipikék” mit szóltak hozzá?
- Nagyon örültek neki... – feleltem, visszavéve a szót férjemtől, mert Irénke a
gyerekekről kérdezett.
- Nem féltek tőle?
- Nem! Azonnal nagyon jó barátok lettek. Még a nevét is majdnem eltalálták! Jókat játszottak, hancúroztak a német juhász nősténnyel.
- És? Hova lett?
- A buszról benézve az udvarunkba, meglátta a gazdája és elvitte.
- Egy hétig etettük és még egy kölyköt sem voltak képesek adni az alomból, pedig megígérték. - Ezt már Nándi mondta. Nem is gondoltam, hogy szívesen
vette volna, ha hoznak egy kiskutyát? Mintha egészen mást mondott volna a kutya gazdáinak?
- Képzeljétek, mi tegnap voltunk a kutyamenhelyen. Ott olyan aranyos kutyák, meg cicák vannak! Ingyen el lehet hozni. Még örülnek is neki, ha gazdára talál valamelyik állat.
Alig bírtam megállni, hogy ki ne bökjem az igazságot! „Nándi nem tűrné meg…”
Nem mondtam semmit, mert csúnya dolognak tartottam, ha házaspárok kibeszélik egymást.
Inkább hallgattam. Ezért az „elhallgatás”-ért aztán később nagy árat fizettem.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
