|
TIBORCA történe II. 18.
Bóna Mária Ilona 2010.01.19. 19:42
Ott hagyott engem a kutyával és a problémával. Azt hiszem tavaszi szünet volt az iskolában és éppen otthon volt a két iskolás gyerek is. Visszamentem a házba. Gondterhelten elmondtam nekik, hogy - itt fekszik egy kutya, a kapuban és kéretlenül mindenkit megugat, aki el mer menni a házunk előtt. Így, mindenki azt hiszi, hogy a mi kutyánk. Aki becsöngetett az előbb, összeszidott, amiért „kizártuk a kutyánkat”. - Engedjük be! – Hívjuk be! - De jó lenne! Mondták a gyerekek „sztereóban”, szinte egyszerre. - Nem lehet, mert ez egy nagy kutya és még megetetni sem tudnánk semmivel. - Én, majd nem kérem az ebédemet, hanem neki adom… - Én, meg a vacsorámat… Mire bármit is mondtam volna, Orsi már be is engedte a nagy állatot. Azonnal elkezdett vele a kertben futkározni, hancúrozni. „Ezt a kutyát az Isten küldte, hogy ne legyünk annyira magányosak! Alig tettük ki a rajzlapot a kapura, hamarosan a nagy kutyaugatást csengetés követte. Szaladtam a kulccsal. - Mi ez a nagy dög? - kérdezte férjem köszönés helyett. - Remélem, nem hiszitek azt, hogy itt maradhat? Most azonnal ki kell zavarni az utcára!
TIBORCA története
II. f. 18.r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A Seszták-féle újságcikk
Az írás többé-kevésbé megfelelt annak, amiről írtam neki, vagy amiről beszélgettünk. Kivéve két fontos dolgot: 1.) azt írta a cikkben, hogy „ebéd után” nem vihettem haza kislányomat az óvodából. Ennek pont az ellenkezője volt igaz, mert azért hadakoztam hónapokon keresztül a lakótelepi óvodában, hogy ebéd előtt vihessem haza gyermekemet, mert minden nap főztem a kisebbik gyereknek, magamnak és jó lett volna együtt ebédelni! Valamint, rettenetes gondot okozott, hogy pont ebédidőben, evés utáni altatási időben kellett - a kisebbik gyereket nyúzgálva - az óvodába rohangászni a nagyobbik gyerekért.
2.) Az írás végén azt írta: „… arról álmodik, hogy iskolában tanít. Éppen ezért, mielőtt lejár a GYES, szeretné a „tanítói tanfolyamot” elvégezni…”
Akkor már évtizedek óta Tanítóképző Főiskola volt a hivatalos neve az oktatási intézménynek. Ahova még csak a felvételi kérelmet sem nyújthattam be, mert nem tudtam legalább három- a pályán eltöltött „gyakorlati” évet igazolni!
Arról az ördögi körről keseregtem Áginak, ami ekörül kialakult és én sehogy nem tudtam a támasztott feltételeknek megfelelni! Tehát: nem igaz, amit arról cikkeznek, hogy a szocialista társadalom mindenkinek biztosítja a továbbtanuláshoz való jogot!
Azt is belátom, hogy ezt mégsem írhatta le a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség lapjában…
Így, az évtizedek távlatából: nyilvánvaló, hogy ettől fogva kezdték a különböző rangú „tanerők” félteni tőlem a „pálya presztízsét”!
Ezt nagyon nehezen viseltem, mert férjem örökké azzal tüzelt, hogy
- ezek az emberek, sehol sincsenek hozzád képest! Miért hagytad, hogy varrónőként kerülj bele az újságba? Ezzel a „skatulyával” nevetségessé tett az újságírónő és te hagyod, hogy mindenki hülyét csináljon belőled!
- De, ha egyszer, valóban varrással keresem mostanában a kenyerem, nem mondhatok mást. Hiába képesítőztem még három szakmából az érettségin, egyiket sem használtam hivatalos munkavégzés során! Ráadásul úgy tanultam meg az ezekkel kapcsolatos ismereteket, hogy igazán soha nem érdekelt és soha nem is szerettem volna sem könyvelő, sem statisztikus, sem vállalati tervező lenni! Hogyan mondhattam volna bármelyiket a foglalkozásomnak?
- Vess magadra! Soha többé nem fogsz a „varrónő”-skatulyából kikerülni!
- Elég szomorú, hogy olyan a közgondolkodás, ami egy szakmunkásról eleve fel sem tételezi a műveltséget és az élet dolgaiban való kulturált eligazodást!
Azt hiszem ekkor érlelődött életre szóló elhatározássá bennem, hogy én olyan varrónő leszek, aki egész életében tovább fog tanulni! És, az így szerzett ismeretekkel fogom a társadalmi elfogadhatóságomat megvalósítani!
„Álom, álom, édes álom…!” – gondoltam még én is erről az álmodozó idealista életfelfogásomról.
*
Ekkor már túl voltam azon a szomorú tapasztalaton, amit a pesterzsébeti tanács személyzeti osztályvezetőjénél szereztem. Szorongató helyzetben voltam, mert hamarosan letelt harmadik gyermekemmel is a GYES.
Ezért aztán azt is valami iszonyú kettősséggel éltem meg, hogy kisfiam harmadik születésnapjára készültem. Az örömöm keveredett a jövő miatti iszonyú szorongásommal.
Akkoriban sokat sírtam, mert semmiképp nem akartam visszamenni ahhoz a céghez, ahol férjem akkor már harmadik számú „csúcs”-vezetővé lépett elő a ranglétrán. Örökösen eszemben volt az a „pálfordulásuk” kollégáimnak, amivel már a házasságkötésünket fogadták.
Amikor férjemmel megosztottam ezeket a negatív gondolataimat, arra biztatott:
- Próbáld meg! Hátha itt, Pesterzsébeten könnyebben be tudsz valamelyik iskolába kerülni, mint képesítés nélküli.
Még ezen a tavaszon gondoltam egy merészet és egy napon levelet írtam az oktatási osztályvezetőnek, aki a személyzetishez irányított. Teljesen jóhiszeműen beállítottam a tanácsra. (A rendszerváltozás előtt így hívták az önkormányzatokat.)
Amikor a személyzetisnő kijött az ajtó elé és esze ágában sem volt, hogy behívjon, már tudtam: a problémámmal rossz helyen kopogtattam! Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy mi járatban vagyok.
- Hamarosan letelik a harmadik gyerekemmel is a GYES. Kilenc évig voltam otthon és ez alatt az idő alatt leérettségiztem és szerettem volna továbbtanulni a Tanítóképző Főiskola levelező tagozatán. Azonban, ehhez előbb el kellett volna helyezkedni, mint képesítés nélküli nevelő egy általános iskolában. Amiért a kicsi gyerekemet nem tudtam rábízni senkire…
- Egyedül neveli a gyerekeit?
- Nem, férjemmel együtt élünk, de ő is továbbtanul már évtizedek óta.
- Van valamilyen szakmája?
- Igen, öt is. Szabás-varrás, gyors- és gépírás és az érettségivel még három…
- Akkor miért nem marad a suszter a kaptafánál?
*
Ilyen előzmények után mentem vissza dolgozni a gépraktárba. Ilyen előzmények után lett nagycsoportos óvodás Nándika és kiscsoportos Misike. Ilyen körülmények között írtam meg és küldtem el a vállalat vezetőinek „A szakmunkástanulók patronálásának lehetséges módjai” című dolgozatomat. Ilyen előzmények után írtam panaszos leveleimet tv-nek, rádiónak, és folyóiratoknak, különböző újságoknak. Ilyen előzmények után „virágzott ki” minden évben – ősztől tavaszig – a ház belső falain a penész; amitől örökös légúti betegségeik, fulladási- köhögési rohamaik voltak gyermekeimnek.
Ilyen körülmények között derült ki, hogy valójában három-keresztes hisztamin allergiájuk és penész allergiájuk van.
Ilyen előzmények után kényszerültem a cégtől fizetés-nélküli- gyermekápolási szabadságot kérni. Ilyen körülmények között tagadta ezt meg tőlem a munkahelyi párttitkár. Ezzel, arra kényszerítve engem, hogy kilépjek! Történt mindez, férjem- gyermekeim apjának hallgatólagos beleegyezésével!
Ilyen körülmények között kezdte meg főiskolai tanulmányait férjem. Ilyen körülmények között vágtunk bele egy fűtéskorszerűsítésbe. Ilyen körülmények között jöttek ki hozzánk „látogatóba” férjem munkahelyi vezetői.
Ilyen előzmények után kapott kisebbik fiam kétoldali tüdőgyulladást, amit allergiás tünetnek diagnosztizált a gyermekgyógyász. Ezzel a tüdőgyulladással egy hétig volt az intenzív osztályon, majd egy hónapot a gyermek fül- orr- gégészeti osztályon a kórházban. Ezt követően került a szanatóriumba, ahonnan saját felelősségünkre hoztuk haza. Ilyen körülmények között akarták férjemet behívni tartalékos katonai szolgálatra…
Ezt a sok rosszat megelőzve jelent meg rólam, családomról az a bizonyos interjú a Magyar Ifjúságban. De: az is lehetséges, hogy nincs is összefüggés az interjú megjelenése és az azt követő sok rossz történés között?
Kutyatörténet 1.: Boby
Ismét otthon voltam és „nem dolgoztam”. Egy délelőtt becsöngetett egy idősebb hölgy a kapucsöngőn. Alig léptem ki a lakásból, máris nagy kutyaugatást lehetett hallani, amit a hölgy igyekezett túlkiabálni:
- Milyen csúnya dolog, hogy kizárják szegény kutyájukat!
Nem voltam biztos abban, hogy jól hallom, amit mond, ezért a kapuhoz szaladtam. Akkor látom, hogy egy nagy farkaskutya fekszik a járdán, közvetlen a kapu előtt.
- Nem a miénk ez a kutya. Elképzelni nem tudom, hogyan került ide?
Miközben ezt kimondtam elment előttünk egy járókelő, akit hevesen megugatott a kutya, majd rám nézett, hogy megdicsérem-e? Nem dicsértem meg, mert féltem tőle.
- Ilyen nagyszerű kutyát kizárni? Borzasztó, hogy milyen emberek vannak!
Kiabálta túl a kutyaugatást az idős hölgy, majd fejcsóválva folytatta útját.
Ott hagyott engem a kutyával és a problémával. Azt hiszem tavaszi szünet volt az iskolában és éppen otthon volt a két iskolás gyerek is.
Visszamentem a házba. Gondterhelten elmondtam nekik, hogy
- itt fekszik egy kutya, a kapuban és kéretlenül mindenkit megugat, aki el mer menni a házunk előtt. Így, mindenki azt hiszi, hogy a mi kutyánk. Aki becsöngetett az előbb, összeszidott, amiért „kizártuk a kutyánkat”.
- Engedjük be! – Hívjuk be! - De jó lenne!
Mondták a gyerekek „sztereóban”, szinte egyszerre.
- Nem lehet, mert ez egy nagy kutya és még megetetni sem tudnánk semmivel.
- Én, majd nem kérem az ebédemet, hanem neki adom…
- Én, meg a vacsorámat…
Mire bármit is mondtam volna, Orsi már be is engedte a nagy állatot. Azonnal elkezdett vele a kertben futkározni, hancúrozni.
„Ezt a kutyát az Isten küldte, hogy ne legyünk annyira magányosak!„– gondoltam titokban…
- Anyu! Mi legyen a neve?
- Ez nem egy kiskutya. Már biztosan van neve, és csak arra hallgat. Próbálgassátok az összes, népszerű kutyanéven szólítani és, amelyikre hallgat, legyen az a neve!
Lett is nagy hangzavar, mert mindhárman kiabálni kezdték a különböző kutyaneveket, amik eszükbe jutottak.
- Orsi! Nándi! Misi! Nem jó, ha egyszerre kiabáltok különböző neveket, mert a nagy hangzavarban semmit nem ért belőle. Beszéljétek meg, hogy ki legyen az, aki elkezdi szólítgatni. Nekem most be kell menni főzni. Vigyázzatok nagyon, mert nem ismerjük a kutyát és lehet, hogy beteg. A beteg állatok kiszámíthatatlanok! Még meg is haraphat benneteket!
Legszívesebben kint maradtam volna, de dolgom volt a konyhában. Örültem a jószágnak, de aggódtam is, mert aznap pont kifogytam a készleteimből és éppen fogalmam sem volt, hogy mit fogok főzni a gyerekeknek! Most meg itt van ez a kutya is? Mivel fogom megetetni?
Volt pár szem krumpli, amiből főztem krumplilevest. Még volt egy zacskó tej is a hűtőben, így arra gondoltam, hogy abból meg főzök tejbegrízt. Alig gondoltam végig, Orsi már szaladt is ki a kilyukasztott tejes zacskóval, meg egy műanyag tállal, hogy megitatja a „Pajti”-t tejjel. Vagy fél litert be is lefetyelt, szinte egy-szuszra.
„Úgy látszik a Pajtira hallgat. Hamar kinyomozták.„ - gondoltam vidáman.
Tetszett, hogy ilyen életrevalóan viszonyultak gyerekeim az egészhez.
- „A tejbegríz viszont „kilőve!”
Ismét bementem a kamrába és keresgélve találtam fél zacskó széles-metélt száraztésztát, meg anyósom küldte diót. Így lett a második fogás diós-tészta.
Az első hívó-jelre („tá-tia-tá” fütyülve) beszaladtak és kezet mostak. Majd kipirult arccal asztalhoz ültek. Régen láttam őket ilyen vidámnak!
Már besötétedett, amikor férjem még mindig nem jött haza.
Orsitól kértem egy rajzlapot, amire jó nagy, nyomtatott betűkkel kiírtuk:
VIGYÁZZ, MERT KUTYA VAN A HÁZNÁL!
CSÖNGESS, HA BE AKARSZ JÖNNI!
Alig tettük ki a rajzlapot a kapura, hamarosan a nagy kutyaugatást csengetés követte. Szaladtam a kulccsal.
- Mi ez a nagy dög? - kérdezte férjem köszönés helyett.
- Ez egy németjuhász nőstény kutya, de gyere gyorsan, majd bent mindent elmondok! Pajti! Helyedre! Nem bánt! Ő a ház gazdája! Elhallgat!
Kiabáltam végül egy nagyot. Erre aztán hátrament. De azt hiszem akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy akit beengedtem a kapun, a házhoz tartozik.
- Ez szörnyű! Majd frászt kaptam, amikor a kulcsot be akartam dugni a zárba és egyszerre felhatalmasodott ez a dög belülről és szörnyű ugatásba kezdett. Először azt hittem, hogy eltévesztettem a házszámot, de láttam, hogy a bal saroktól ez a második kapu. Nem tévedés én itt lakom. De ez a kutya még azt sem engedte meg, hogy kizárjam a kaput.
- Nem láttad a rajzlapot a kapura rögzítve? Óriási betűkkel ráírtuk Orsival, hogy: Vigyázz, mert kutya van a háznál! Csöngess, ha be akarsz jönni!”
- Én, semmit nem láttam a sötétben csak azt, hogy óriási mancsaival egy medve, vagy valamilyen szörnyeteg felágaskodik belülről. Majd összecsináltam magamat!
- Ha, ha, ha… - nevettünk vidáman. Orsi kiszaladt, és levette a rajzlapot, hogy megmutathassa az apjának.
- Én akkor sem láttam!
- Pedig az utcai villany fénye pont rávetült…
- Remélem, nem hiszitek azt, hogy itt maradhat? Most azonnal ki kell zavarni
az utcára!
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
