|
TIBORCA történe II. 17.
Bóna Mária Ilona 2010.01.19. 19:34
- Na, meséld csak el szépen, hogy is volt?! - Réka hajában tetűt talált a nagymamája, ezért bejött az iskolába reklamálni. Ekkor kihívták a körzeti védőnőt és sorban ki kellett menni, és mindenkinek megnézték a haját. - De ezt az üzenetet a napközis tanító néni írta be, nem a védő néni. Hogy lehetséges ez? - Az úgy volt, hogy a Tünde néni segített a védő néninek és ő is szólított gyerekeket, akiknek megnézte a fejét. Nekem hozzá kellett kimenni és az enyémet ő nézte meg. - Hogyan nézte meg, ha nem tudja megkülönböztetni a hajtetű serkéjét, vagyis petéjét a hajkorpától? - Úgy nézte meg, hogy nem is nyúlt hozzá a hajamhoz, hanem megfogta a csuklómat, és a fejemhez verdeste a kezemet. Így ni! – Mutatta. – És, akkor látta meg a „valamit” a hajamban. Azután kiállított engem meg még két gyereket a táblához és elkérte az ellenőrzőnket. Én meg sem néztem, hogy mit írt bele. ... Leültem Orsi íróasztalához és kimásoltam az Emberi testből az ide vonatkozó részt az üzenőbe.Majd, kifejeztem nemtetszésemet a méltatlan bánásmód miatt. Azt hiszem, hogy arra is megkértem a „tanító nénit”, hogy ugyanolyan nyilvánosan kérjen elnézést a történtek miatt, mint amilyen nyilvánosan megszégyenítette gyermekemet!
TIBORCA története
II. f. , 17. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Elöntött a forróság a szégyentől
El lehet képzelni, hogy mennyire elkeseredett voltam. Az a fajta társas magány gyötört engem is, ami „szüleim” házasságára is jellemző volt. Sokszor gondoltam rájuk, vagyis arra, hogy gyerekkoromban mennyire elítéltem őket, amiért képtelenek voltak megértésben és szeretetben élni!
Nagyon örültem minden kis figyelem- vagy szeretetmorzsának. Olyan mohón csipegettem ezeket a ritkán fellelhető megnyilvánulásokat, mint az éhes városi galambok az eléjük szórt kenyérmorzsákat.
Így jártam akkor is, amikor a KÖZÉRT-ben összetalálkoztam volt osztálytársammal, barátnőm: Irénke második férjével.
- Mi ez az óvoda?
Kérdezett rám a hátam mögött állva a felvágottas pultnál. Amint megfordultam, nagyon megörültem, hogy láthatom Mihályt.
- Szia. Ők, az én gyerekeim.
- Na ne mond? Ennyi?
- Miért? Három gyerek: az nem is olyan sok. Ha jól tudom ti is hármat neveltek.
- Igen, igen…
Válaszolt olyan hanghordozással, mint aki kerülni szeretné ezt a témát.
Néztem az arcát, a ragyogó barna szemét és arra gondoltam: „Még mindig milyen szép ember. Csak, valahogy olyan furcsa idegenség, lelki távolságtartás volt a szemében, hogy nem mertem meghívni őket hozzánk. Pedig, már olyan nagyon szerettem volna a barátnőmmel találkozni és egy jót beszélgetni! Nagyon szerettem volna a gyerekeit is megismerni…
Ugyanazzal a távolságtartással szembesültem, mint amit férjhez menésem után tapasztaltam a munkahelyemen.
Mintha nem is ugyanaz a Tiborca lennék! Lehet, hogy már tényleg nem vagyok ugyanaz?”
Ezen morfondíroztam, miközben lemérettem valamilyen felvágottból húsz dekát, meg tizenöt deka eidami sajtot. Gondoltam, majd megvárom a KÖZÉRT előtt. Amint megfordultam, hogy ezt megbeszéljem vele, már nem láttam sehol. Csalódottan bandukoltunk hazafelé. Orsi tolta a kis sportkocsiban Misikét. Nándi és én cipeltük a bevásárló szatyrot.
- Anyu ez mi?
Odanéztem, de nem tudtam mit válaszolni, mert befelé figyeltem a gondolataimra.
- Anyu, nem figyelsz. Mi ez, mi ez?
-Kisnyúl.
Mondtam szórakozottan.
- Kisnyúl? Ez nem válasz. Mi van veled? Miért nem válaszolsz rendesen?
- Igazad van kisfiam. A kisnyúl tényleg nem válasz a te kérdésedre. Mit is akartál kérdezni?
- Mi ez?
Kérdezte ismét, és rámutatott az út mellett felállított óriásplakátra.
- Fogalmam sincs. Ez egy olyan, színes folthalmaz, amiről mindenkinek más jut az eszébe. Neked mi jut az eszedbe?
- Semmi. Én azt szeretném tudni, hogy te mit gondolsz róla
- Most nem tudom.
- Most nem, máskor meg igen?
- Igen…
- Igen, nem, igen… ez sem válasz.
Mondta lehajtott fejjel az érzékeny kisNándi. Elnevettem magamat és adtam neki egy puszi-sorozatot a feje-búbjára.
- Hogy te milyen aranyos vagy! Édes kis csillagom! Ne haragudj! Kárpótlásul, ma este mesélek neked a Fehér tollúból. Jó?
- Jó, de aztán tényleg!
Hazaértünk és fürdés után „tényleg” leültem az ágya szélére és felolvastam neki egy újabb fejezetet a kihalóban lévő, fehér tollú- óriás- sas-családról.
Előfordult, hogy mindketten elaludtunk mese közben.
Orsi ébresztett föl, mert szeretett volna bepakolni másnapra a táskájába. Ilyenkor, a ceruzatartó doboznak támasztottuk az órarendet, és abban a sorrendben beraktuk együtt a táskájába a könyveket, feladatlapokat, füzeteket.
Természetesen, előtte megnéztem, hogy éppen hol tartanak és, ha volt valamilyen írásos feladat, akkor azt leellenőriztem. Ilyenkor megnéztem az „Üzenő”-jét is. Ez egy kis alakú szótár-füzet volt. Ebbe írták bele az iskolai programokat. Tanulmányi kirándulások, különböző ünnepségek és rendezvények időpontját, a befizetni valókat, stb.
Egy ilyen alkalommal látom, hogy az utolsó bejegyzésben: arról „tájékoztatnak”, hogy védőnői ellenőrzés volt az iskolában és „valamit” találtak Orsi hajában. Orsi ezt már nem várta meg, mert lehasalt az ágyára és végre olvashatott valamit, ami éppen érdekelte.
Nagyon szeretett olvasni. Nem is értette, hogy Nándinak miért „kell” még mindig felolvasni, amikor már ő is tud olvasni?
- Kicsi lányom! Ez a felolvasás csak ürügy az együttlétre, arra, hogy vele is egy kicsit „kettesben” legyek! Ez nekem is jó, meg a testvérednek is.
Ettől fogva egyre többször láttam, hogy felolvas kisebbik testvérének… Most is ez történt. Odaült Misike kiságya mellett a kisszékre és halkan felolvasott öcsikéjének.
- Gyere csak ide kislányom! Mesélj! Mi az a „valami”, amit találtak a hajadban?
- Azt mondták, hogy tetves vagyok!
- És, ezt csak most mondod?
- Remélem, mondtad, hogy én hetente megmosom a hajadat és mindig ellenőrzöm a fejedet.
- Igen, de azt mondták, hogy valami fehér van benne és az biztos tetű.
- Na, meséld csak el szépen, hogy is volt?!
- Réka hajában tetűt talált a nagymamája, ezért bejött az iskolába reklamálni. Ekkor kihívták a körzeti védőnőt és sorban ki kellett menni, és mindenkinek megnézték a haját.
- De ezt az üzenetet a napközis tanító néni írta be, nem a védő néni. Hogy lehetséges ez?
- Az úgy volt, hogy a Tünde néni segített a védő néninek és ő is szólított gyerekeket, akiknek megnézte a fejét. Nekem hozzá kellett kimenni és az enyémet ő nézte meg.
- Hogyan nézte meg, ha nem tudja megkülönböztetni a hajtetű serkéjét, vagyis petéjét a hajkorpától?
- Úgy nézte meg, hogy nem is nyúlt hozzá a hajamhoz, hanem megfogta a csuklómat, és a fejemhez verdeste a kezemet. Így ni! – Mutatta. – És, akkor látta meg a „valamit” a hajamban. Azután kiállított engem meg még két gyereket a táblához és elkérte az ellenőrzőnket. Én meg sem néztem, hogy mit írt bele.
Eszembe jutottak a saját gyerekkorom emlékei ezzel kapcsolatban. Nagyon-nagy szégyen volt, ha valakinek a fejében tetűt találtak és kiállították a táblához…
Elöntött a forróság. A szégyentől éreztem, hogy lángol az arcom. Levettem a könyvespolcról Az emberi test c. két kötetes könyv egyik kötetét.
A fertőző betegségeknél megtaláltam a tetűkről írottakat. Felolvastam Orsinak, majd elküldtem a fürdőszobába fürdeni. Leültem Orsi íróasztalához és kimásoltam az Emberi testből az ide vonatkozó részt az üzenőbe.
Majd, kifejeztem nemtetszésemet a méltatlan bánásmód miatt. Azt hiszem, hogy arra is megkértem a „tanító nénit”, hogy ugyanolyan nyilvánosan kérjen elnézést a történtek miatt, mint amilyen nyilvánosan megszégyenítette gyermekemet!
Hát, lett is ebből ribillió! Összeszaladt az egész tanári kar.
Az igazgatónő felhívta férjemet telefonon, a munkahelyén és berendelte.
Mi, pedig megbeszéltük, hogy nekem a férjem nem a gyámom és én fogok bemenni a megbeszélt időpontban.
Az igazgatói szobában némi méltatlankodás után hellyel kínált az igazgatónő, majd elkezdett kikérdezni.
Olyan kioktató, felelősségre vonó fensőbbségi stílusban, mint ahogy azt a munkahelyemen a személyzetisek, meg a párttitkárok tették korábban.
Nem hagytam magamat. Egyre csak az „Igazság!” (így, nagy betűvel(!) lebegett a szemem előtt!
- Tünde „néni” az egyik legjobb napközis nevelő az iskolában. Igaz, hogy még csak képesítés nélküli, de levelezőn hamarosan elvégzi a főiskolát…
„Helyben vagyunk: mindenről a képesítés nélküliek tehetnek!” Mint akkoriban mindenhol, ahol valamilyen probléma merült fel. Nem is tudom, hogy miért hittem azt, hogy a bűnbak kultuszával már nem fogok többé találkozni?
Amikor Tünde „néniből” bűnbakot akart csinálni az igazgatója, megpróbáltam rövidre zárni a rapportírozást. A lehető leghamarabb el akartam jönni.
Sajnos, nem engedett. Csak úgy záporoztak a férjemre és rám vonatkozó, magánéletünkkel kapcsolatos kérdések.
Még ezek után is udvariasan próbáltam kitérő válaszokat adni. Csak akkor veszítettem el a türelmemet, amikor kezdett a „beszélgetés” kihallgatássá változni. Röviden elköszöntem és elhagytam az igazgatói irodát.
Kislányomnak ettől fogva nagyon nehéz volt az iskolában. Csak azért nem ismétlődött meg az óvodai diszkrimináció miatt kialakult depressziója, mert már „megedződött”. Magabiztos kiskamasz lett belőle.
Évekkel később tudtam meg, hogy ez csak a látszat szintjén volt igaz. Még számos alkalommal konfliktus keletkezett Orsi körül, ami akkor kezdett megszűnni, amikor az igazgatónő kórházba került és nem tért többé vissza az iskolába.
*
Most, évtizedekkel később jövök rá a sok rossz-történés ok-okozati összefüggéseire.
Még azon a nyáron, amikor férjem KISZ-csoportot vezetett egy bulgáriai úton (Orsi lakótelepi óvodába járása előtt) levelet írtam a Lányok asszonyok c. rádió-műsornak. A GYES-en lévő kismamák között terjedő „falkórság”-ról ment egy sorozat, amihez hozzászólásra biztatták a hallgatókat.
Amiért férjem éppen nem volt otthon és kislányommal huszonegy napos „szobafogság”-ra kényszerültünk a bárányhimlője miatt, nem tudtam megállni, hogy ne írjam le, és ne küldjem el a véleményemet. Hamarosan bejelentkezett hozzám Sárkány Vera riporter és megbeszéltünk egy időpontot. A levelemben az tetszett a műsor-szerkesztőnek a legjobban, hogy nemcsak panaszkodtam, hanem megoldásokat is írtam.
Kétszer is ki kellett jönnie a riporternek, mert – állítólag csak „nyekeregtünk” az első riport alkalmával készült hangszalagon. Így aztán az a változat került adásba, amelyiken nem voltak rajta a javaslataim.
A környezetemben senki nem beszélt velem arról, hogy hallottak volna a rádióban. Legfeljebb, még távolságtartóbbak lettek, mint voltak.
A javaslataim azonban sorra kezdtek megvalósulni - nélkülem.
Például: sorra megnyíltak a kismama klubok. Beindult a Családi kör a tv-ben, majd megjelent a Gabi-Mami és a Gyermekünk című újság. Ebben az utóbbi folyóiratban megjelent a nyitott házasságról szóló, Üzenet c. egész oldalas írásom.
Visszatérve a riportot követő időkre, el kell mondanom, hogy a rádióinterjú után tűnt föl Budán az állítólagos testvérem – ott, a cukrászda előtt, a buszmegállóban.
Azután, amikor gyermeket várt - és az utolsó hónapokban nálunk lakott - elmesélte, hogy hallotta az interjút. Éppen dolgozó-szombat volt és bent volt a KTSZ műhelyében, amikor meghallották a „húgom”-éval azonos családnevet.
Kihangosították a rádiót és leállt a műhely, úgy hallgatták, amikor megtudták, hogy „Györgyi testvére” beszél.
Azt nem mondta, hogy tetszett-e az embereknek, amit mondtam…
Ettől fogva ő is megírta a véleményét ezeknek az újságoknak. Egyszer, a Nők Lapjában megjelent egy részlet abból a leveléből, amelyikben arról háborgott, hogy Magyarországon a „férfiak középkori elmaradottságban élnek és gondolkodnak” a párkapcsolatról és a házasságról.
Akkoriban Nándinak „járt” a munkahelyén egy csomó folyóirat, hetilap, meg mindenféle újság. Ezeket rendszeresen hazahozta, hogy majd itthon kiolvassa. Amiért itthon sem volt rá ideje, én olvastam el azokat az írásokat, amelyek érdekeltek. Pl.: a Magyar Ifjúságban indított egy sorozatot Seszták Ágnes a „Mitől védjem meg a női becsületet?” címmel.
Ezt megelőzően, jelent meg Bíró Dávid szociológus azon tanulmánya, amely a magyarországi férfi-halandósági ráta túl magas voltáról szólt. Ez a munka nagy publicitást kapott, amit sorozatos felháborodás követett. Ugyanis, Bíró Dávid - a lehetséges okokat kutatva - első helyen az alkoholizmust említette. Az alkoholizmusért, viszont – közvetve - a nőket tette felelőssé.
A nagymennyiségű, nagy felháborodással megírt levelek hatására indították ezt a bizonyos sorozatot a Magyar Ifjúságban. Erre én is megírtam a történetemet és a magam verzióját.
Seszták Ági hamarosan egy kis cédulát dobott be a postaládámba, azzal, hogy szeretne meglátogatni, és ha beleegyezem, akkor hívjam fel az általa megadott telefonszámon. Fel is hívtam egy nyilvános fülkéből – mert, akkor már Pesterzsébeten laktunk, és reményünk sem volt arra, hogy itt valaha is hozzájuthatunk egy telefonvonalhoz!
Eljött hozzám a megbeszélt időpontban és nagyon lényegre törően kérdezett. Közben, elmesélte Bíró Dávid magánéleti kálváriáját - amit a kisfiáért folytatott - az őt elhagyó, volt feleségével.
- Végre egy férfi, aki igazi apaként viszonyul gyermekéhez! – kiáltottam föl, amikor elolvastam a történetét, majd folytattam:
- Milyen igazságtalanság, hogy éppen tőle akarja ezt elvitatni gyermekének anyja! - mondtam Áginak szomorúan.
Már éppen megegyeztünk abban, hogy semmi nem működik „normálisan” társadalmunkban, amikor hazaért férjem, aki egyértelműen elutasító volt vele.
Hamarosan megjelent az interjú, Az én egyetlen művem a családom címmel.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
