|
TIBORCA történe II. 15.
Bóna Mária Ilona 2010.01.17. 12:49
Fölnyaláboltam az én drága kicsi fiamat és kivittem a vécére – még mielőtt „bent megy ki”! Ráültettem a vécékagylóra. Ha nem tartom meg, belecsúszott volna. Annyi ereje sem volt már, hogy meg tudta volna tartani magát! Most láttam csak, hogy mennyire lefogyott. Soha nem volt kövér, pláne mióta óvodába járt! Három éves kora óta csak fogyott és fogyott. Egyik asztmás roham követte a másikat, hogy ne legyen a baj sem olyan egyhangú, időnként krupptól fuldokolva vitte a mentő a kórházba. Ide, viszont panaszmentes állapotban lett behozva - teljes kivizsgálásra - hogy megtudjuk: „mire allergiás ennyire”. Most itt ül átlátszón, szürkén. Pici orrán gyöngyöző hidegverejtékkel, remegve a gyengeségtől.Még három nap telt el, mire: egy szerdai napon, saját felelősségünkre hazahozhattuk Misikét! Ült az ölemben a fogaskerekűn. Ujjongó boldogság ömlött szét egész testemben, lelkemben. Ilyet akkor éreztem, amikor megszületett. Átöleltem és hálás szívvel gondoltam arra, hogy: „most milyen jó nekem, mert ismét van kit oltalmazón ölbe vennem”!
TIBORCA története
II. f., 15. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Az elviselhetetlen valóság
Helyette elviselhetetlen volt a rideg valóság. Már minden porcikámban remegve, megcéloztam a jelzett épületszárny bejárati ajtaját. Lengőajtó I. zárva. Becsöngettünk, mert közben férjem is odaért. Mentünk egy kékköpenyes után. A folyosón egy jobbra nyíló ajtót tárva-nyitva találtunk. Belépve, nagy gyerekzsivaj hallatszott az elsötétített(!) teremből. Videóztak.
„Ma, nekik is hiába sütött ki a Nap!” Gondoltam, miközben szomorú felháborodással láttam, hogy aki már unta, verekedett a hozzá legközelebb ülővel. Ezalatt, a kék- és fehérköpenyesek egy csoportja karba font kézzel megpróbált a nagy gyerekzsivaj, meg videó-zaj ellenére beszélgetni.
Megzavarva társalgásukat, gyerekünk után érdeklődtünk, mert nem láttuk a zsibongók között. Egy fehérköpenyes kivált a csoportból.
- Jöjjenek utánam! Nem emlékszem név szerint a gyerekre, de megnézem a füzetben.
Lelkem vészharangja úgy zúgott már, hogy a dobhártyám lüktetett tőle. Ájulás környékezett. „Nem lehetek rosszul!” Csendesítettem le zúgolódó aggodalmamat.
„Érzem, kisfiam bajban van. Szüksége van rám! Rám van szüksége!”
Szerettem volna mindenkinek a képébe kiabálni, ordítani. Hadd tudja meg mindenki, hogy: „a gyerekem abba betegszik bele, hogy úgy kezelik, mint egy „társadalmi tulajdon”-ba vett tárgyat! A spártai katonaállam kutyafüle volt ahhoz képest, amit ezek – „szakszerű ellátás” jogcímén művelnek a megszületett gyerekekkel és szüleikkel!”
Rövid lábaim ellenére, kettesével, úgy vettem a lépcsőfokokat, a fordulókban a kunkorokat, mintha most még a gravitáció sem lett volna rám hatással.
Újabb folyosó következett. Majdnem megbotlottam egy gyerekben. A kövön lévő hányadékot – a szemlátomást beteg, kilenc év körüli, duciforma fiúcska – nyöszörögve próbálta összetakarítani. Egy másik gyerek öklendezve szaladt a WC felé. Végre, odaértünk a kórterem nevezetű hodályhoz, ahol legalább húsz, fehérre mázolt vaságyat zsúfoltak össze.
Valamikor, régen: – a hatalmas rozettás ablakokon beszűrődő napsugarak valószínű fényes parkettán és meleg-puha-süppedős szőnyegeken játszadoztak.
Most: - a proletár mosókonyhákból kispórolt, randa, szürke-fekete kőkockákból áradó rideg-hidegséget világították meg tévetegen.
Kétszer végigpásztáztam az ágyakat a tekintetemmel, miközben arra vártam, hogy valamelyikről leugrik a kis szöszi fiúnk és szalad - hozzánk - ahogy csak bír. Végre, férjem felismerte: balra, a második ágyon feküdt Misi.
„Jó, hogy nem szalad elénk, biztos beteg. De, hogy nem mosolyog, nem mondja, hogy „anyuci, apuci”?
De még a szemén sem láttam, hogy egyáltalán megismert volna! Olyan idegenül nézett ránk, mintha soha nem tartoztunk volna össze, mintha már nem is kötné semmi e földi léthez! Hevert csak élettelen, nyitott szemmel! Fölé hajoltam, megpusziltam hideg arcát. Tömény hányadék, meg még valamilyen(?) szag csapott meg.
A szeme megmozdult! Csak a szeme! „Mi történhetett vele, amitől olyan messzeségből tud ránk nézni, mintha már nem is evilági lény lenne?”
Az ágy másik oldalán apja hajolt fia fölé. Miután megpuszilta, kerestem a tekintetében, hogy „elmondja”: „Én is látom amit te! Most már én sem hiszek semmi jóban! Itt baj van! De mi az? Te tudod?”
Próbáltam jelezni, hogy tudom. Úgy látszik nem eléggé…
- Kakijni kell!
Nyöszörögte Marci. Felhajtottam gyorsan a paplant, hogy segítsek neki leszállni és kimenni. „Elvégre már négyéves! Ennyi önállóságot el kell(!) várni tőle – még akkor is, ha beteg. Egyébként is a fehérköpenyes mondta, hogy: „A gyerek jól van, nincs vele semmi probléma!”
- Kakijni kejj!
Hallom az újabb nyöszörgést és Misi meg sem mozdul. - „Mi ez?” Nézek át fölötte apjára. Fejcsóválás a válasz.
- Ennek fele sem tréfa!
Mondtam, miután rádöbbentem a helyzet súlyosságára.
Fölnyaláboltam az én drága kicsi fiamat és kivittem a vécére – még mielőtt „bent megy ki”! Ráültettem a vécékagylóra. Ha nem tartom meg, belecsúszott volna. Annyi ereje sem volt már, hogy meg tudta volna tartani magát!
Most láttam csak, hogy mennyire lefogyott. Soha nem volt kövér, pláne mióta óvodába járt! Három éves kora óta csak fogyott és fogyott. Egyik asztmás roham követte a másikat, hogy ne legyen a baj sem olyan egyhangú, időnként krupptól fuldokolva vitte a mentő a kórházba.
Ide, viszont panaszmentes állapotban lett behozva - teljes kivizsgálásra - hogy megtudjuk: „mire allergiás ennyire”.
Most itt ül átlátszón, szürkén. Pici orrán gyöngyöző hidegverejtékkel, remegve a gyengeségtől. És ami kijött belőle? Nem részletezem tovább…
Megkerestem az ügyeletes nővért. Nem tudott róla, hogy bárkinek is a kórteremből diétás étrend járna, vagy entero--betegségre való gyógyszert kellene adnia!
Kerestem az ügyeletes orvost. Nem találtam. Az orvosi szoba – újra és újra – zárva volt. Férjemmel felváltva jártunk az ügyeletesként feltüntetett orvosi szobába bekopogni, hiába. Az ajtó minden alkalommal zárva volt. Egész látogatási idő alatt egyetlen orvossal sem tudtunk beszélni! Közben, a nővérek is, mintha „felszívódtak” volna!
Kár, hogy mi: szülők megfogadtuk azt az orvosi tanácsot, hogy: „Nem kell a látogatással zavarni a gyerekek nyugalmát!” és nem jöttünk egy hétig!
Sokadik próbálkozásomra belebotlottam egy nővérbe az orvosi szoba előtt. Miután elmondtam neki a problémánkat és kértem, hogy segítsen, meglepő módon reagált. Nagyon kioktató, ellentmondást nem tűrő hangon közölte velem:
- Ha sokat hisztizik, akkor majd nem csoda, ha a gyerekén is kitör a pánik, és valóban belebetegszik az ittlétbe! Borzasztó, hogy milyen szülők vannak! Idejönnek egy-két órára, és miután hazamennek, nem győzzük szegény gyerekeiket megnyugtatni! Így nem lehet gyógyítani! Meg kellene az ilyenek miatt a látogatást tiltani!
De, ezt már olyan hangerővel mondta, hogy lehetőleg az egész folyosón és az onnan nyíló szobákban is minden gyereket látogató szülő hallja.
Férjem megsejthette, hogy én „provokálom” éppen a „nővérkét” és otthagyva kisfiát, odajött hozzánk. Autoriter (rang- és tekintélytisztelő) személyiségére jellemző módon csak a rá nézve kellemetlen élethelyzetet érzékelte és azt, hogy: az ő felesége egy „hivatását teljesítő emberrel” kellemetlenkedik.
A tünetet érzékelte és nem a valódi bajt. Nem látott a dolgok mögé. Így nem csoda, ha egy pillanat alatt a nővér mellé állt – még ő is!
- A főiskolán mondta az egyik kollegina, hogy: „Milyen jó hely ez! Örökké hálás az intézménynek, mert míg ő megírta, megvédte a diplomáját, addig itt teljesen rendbe hozták a gyerekét!”.
*
(Bocsásd meg nekem drága gyerekem, hogy én akkor téged ott hagytalak és hazajöttem nélküled!)
*
Otthon bekövetkezett a „gátszakadás”! Belépve a lakásba, mindkét gyerek – Orsi tíz- Nándi hét éves volt akkor – rohant elénk, hogy megtudják hogy van a kisöccsük?
Képtelen voltam emberi hangon elmondani. Kitört belőlem az ordító zokogás.
- Ne ordíts! A múltkor megfogadtuk, hogy nem ordítozunk a gyerekek előtt, mert idézlek: „árthat a lelki fejlődésüknek”! Hamar megfeledkezel a fogadkozásaidról!
Mondta férjem csúfondáros gúnnyal a hangjában, persze már ő is ordítva.
- Értsd meg, már aceton szaga volt Misikének! Tudod, mikor van ez?
- Honnan tudnám? Nem vagyok orvos… És? Miért nem mondtad eddig, ha ez olyan fontos?
- Mert megbénult az agyam a magamra erőltetett viselkedéstől! Attól, hogy olyannak látszódjam, amilyennek elfogadsz! Meg aztán én sem vagyok orvos, így tudni sincs jogom, amit másnak nem tudni is joga van!
- Akkor, meg miért akarsz okosabb lenni a „szakembereknél”?
- Dehogy akarok! De miért nem ismered – legalább te – el, hogy a kilenc évi GYES alatt (anyaként, társadalmi státuszom alapján egy senkiként ugyan) elolvastam kisebb könyvtárra való szakirodalmat a gyermekgondozásról, a gyermeknevelésről! Nem értelek, hiszen a könyvek zömét te vetted nekem. Azt hiszed, hogy csak a te bosszantásodra tudom belőlük, amit tudok? Nem! - a rohadt életben!
- Milyen izé… szaga volt a gyereknek?
- Aceton.
Mondtam elfúlón és lelkem képernyőjén, közben tisztán láttam az életveszélyes kiszáradástól aléltan, élettelen-szürkén fekvő kicsi fiamat, és majdnem „megszakadt” a szívem a tehetetlenségtől!
- Míg én itt győzködlek, lehet, hogy meghal, ha nem kap sürgősen infúziót! Az aceton-szag már az életveszélyes kiszáradás tünete…
Gargalizált ki belőlem zokogás közben a végső fölismerés.
- Azt, mármint infúziót csak orvos adhat! Nővér, orvosi utasítás nélkül, saját kezdeményezésére nem teheti! Érted már végre, hogy miért fontos annyira, hogy orvos vizsgálja meg, a lehető leghamarabb Misikét?
Mondtam, összekulcsolt kézzel, hulló könnyektől maszatosan, olyan esdeklőn, ahogy Istenhez szokás fordulni a bajban.
Azt hiszem akkor már tudta: mi az, amit elvárok tőle. Mert, elrohant, valószínű telefonfülkétől-telefonfülkéig – és telefonon orvost kerített egy másik épületből.
(„Elintézte”, hogy megvizsgáljon téged, drága kicsi fiúnk!)
Másfél óra múlva újra hívta, most már az orvos által megadott számot és beszámolt a vizsgálat eredményéről.
- Hogyan csináltad?
- A portást kapcsolták sokadszorra és utasítottam, mintha a „Hivatalból” keresnék egy ügyeletes orvost, és akkor kapcsolt egy másik épületbe.
- Tehát: nem, mint szülő, hanem mint hivatalos- „fontos elvtárs” kerested meg őket?
- A cél szentesíti az eszközt!
Mondta magabiztosan, és úgy néztem rá, mint egy machiavellista „hős”-re.
Még három nap telt el, mire: egy szerdai napon, saját felelősségünkre hazahozhattuk Misikét!
Ült az ölemben a fogaskerekűn. Ujjongó boldogság ömlött szét egész testemben, lelkemben. Ilyet akkor éreztem, amikor megszületett. Átöleltem és hálás szívvel gondoltam arra, hogy: „most milyen jó nekem, mert ismét van kit oltalmazón ölbe vennem”!
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
