|
TIBORCA történe II. 14.
Bóna Mária Ilona 2010.01.14. 11:38
... a vidékről toborzott, munkásszállón elhelyezett 1200-1500 építőipari szakmunkástanuló - a három tanulóéve alatt - miért csak a szálló-munkahely-képző-kocsma-szálló útvonalat ismerhette meg a fővárosból, a világ egyik legszebb városából? Annyira foglalkoztatott a probléma, hogy még a gyes alatt elkészítettem a "Szakmunkástanulók patronálásának lehetséges módjai" című dolgozatot és megküldtem a Vállalat Illetékes Vezetőinek. Választ sem kaptam, csak üzenték, hogy: „Törődjön a saját gyerekeivel!”. ... Miután elfogytak az egy év alatt igénybe vehető betegápolási táppénzes napjaim, kénytelen voltam fizetés nélküli szabadságot kérni a vállalat "legfelsőbb" vezetőjétől, a párttitkártól. Kaptam egy hónapot, és amikor az sem volt elég, - mert Misi három nap után újból rákezdte a furcsa, kruppos köhögést, miközben belázasodott - ismét kérni kényszerültem, amit a következő, törvénytelen megjegyzéssel utasítottak el: - "Ha magának nincs szüksége a fizetésre, lépjen ki!". ... Nap és pengeéllel vágódtak sugarai az arcomba. Kicsalta könnyeimet. Most nem éreztem melengető melegét. Fázósan összébb húztam kopott kabátom és sálam magamon. - Sehol egy gyerek! Zökkentem vissza rosszat sejtve a valóságba. Egyre csalódottabb voltam. Úgy képzeltem, hogy az én szöszi buksim már a kapunál észrevesz és szalad felénk. Én, leguggolok, mint máskor és kitárt karokkal elkiáltom magam: „Kijön az én házamba?”- „Én, a ticsfijad, Misi!”
TIBORCA története
II. f., 14. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Teljes testi-lelki odafordulás helyett …
Az én családomban is tragikusra fordult a helyzet.
Sajnos, kisebbik fiammal is letelt a gyes, visszamentem a volt munkahelyemre dolgozni. Hajnalban kellett a gyerekeket ébreszteni, hogy legyen idő a reggelire, a "nyugodt" készülődésre. Azután mégis rohanva mentünk a buszhoz, majd az óvodához.
Nándika nagycsoportba, Misike a kiscsoportba nyert fölvételt. Télen nagykabátban öltöztettem át előbb az egyik, majd a másik gyereket, mert hiába tudtak már öltözködni a saját kis tempójukban, azt nem tudtam kivárni. Pedig, akkor tekintették "megérkezett"-nek aznap a gyereket, ha szülője átöltöztetve bekísérte a foglalkoztatóba.
Ilyen előzmény után, mire reggel beértem a munkahelyemre háromszor fürödtem meg a saját izzadtságomban. Az arcom, pedig könnytől volt maszatos, mert iszonyú hosszúnak tűnt az az idő, mire újra mehettem értük.
A gyerekek utáni leküzdhetetlen vágyakozásom sokszor megvonási tüneteket produkált.
Kicsinyeim, pedig NEM hisztiztek, sírtak. Mégis, az a néma dermedtség, ahogyan betuszkoltam őket nap, mint nap a foglalkoztatóba - miközben mosolyogni próbáltam, nagyokat nyelve a könnyeimen – nem lehet elfelejteni!
Ahogy öltöztettem őket és egy-egy kövér könnycsepp a kezemre hullott a drága-kis szemekből(!), nem lehetett frusztált düh nélkül megélni!
(Mindezt annyi fizetésért, ami a lakásfelújításra fölvett kölcsön havi törlesztő részletére sem volt elegendő!)
Nemhogy a mások gyerekeit nem nevelhettem, de a sajátjaimat sem!
Mert a neveléshez jelenlét kell! Teljes testi-lelki odafordulás!Hogyan? Ha reggel hatkor elköszönök tőlük és csak este hatkor láthatom őket viszont?!
És akkor is még rohanni kellett bevásárolni, mert napközben nem hagyhattam el a munkahelyemet, meg időm sem volt rá.
Ó, pedig mennyire nem érdekelt, hogy mennyi gépet hogyan, merre vittek és hogy kinek meg miért!
Sokkal inkább érdekelt az (már a férjem miatt is), hogy a vidékről toborzott, munkásszállón elhelyezett 1200-1500 építőipari szakmunkástanuló - a három tanulóéve alatt - miért csak a szálló-munkahely-képző-kocsma-szálló útvonalat ismerhette meg a fővárosból, a világ egyik legszebb városából?
Annyira foglalkoztatott a probléma, hogy még a gyes alatt elkészítettem a "Szakmunkástanulók patronálásának lehetséges módjai" című dolgozatot és megküldtem a Vállalat Illetékes Vezetőinek. Választ sem kaptam, csak üzenték, hogy: „Törődjön a saját gyerekeivel!”.
Miért volt az nekem annyira személyes szívügyem, hogy a tizennégy éves gyermekek a fővárosba kerülve ne veszítsék el a szülőhelyükhöz való kötődésüket? Azért, mert az olyan, mint amikor egy növényt gyökér nélkül kitépünk "őshonos" élőhelyéről és úgy akarjuk az idegen talajba átültetni!
Itt, ráadásul fiúgyermekekről volt szó, akik a szakmunkásvizsga után több mint két évre bevonultak katonának, így teljesítve sorköteles katonai szolgálatukat. Mire leszereltek, minden családi- otthoni kötődésüket elveszítették. Nem is ez bántott olyan nagyon, hanem az, hogy szinte semmit nem kaptak helyette!
Az ifjúvá serdülés éveit ezeknek a fiataloknak a túlélés jelentette - a töltekezés, a szellemi- testi-lelki gyarapodás helyett; a saját jövőjükre való felkészülés helyett!
Így valósulhatott meg - a spártai katonaállam mintájára - az a politikai diktatúra, amit szovjet tankokkal, fegyverekkel, magyar katonákkal, rendőrökkel és "munkásőrökkel" lehetett fenntartani!
Ezért sem, és azért sem akartam férjhez menni, mert nem akartam, hogy olyan férfi "nevelje" gyermekeinket, aki már nem képes többre, mint szolgai lélekkel szolgálva túlélni a mindennapokat!
Miután letelt a gyes, akkor pont ezeknek a szolgalelkű "Főnököknek" voltam kénytelen dolgozni és újra- és újra kérni tőlük!
Pedig kérnem kellett, mert gyermekeim nem bírták az óvodát és olyan gyakran voltak betegek, hogy többet voltak otthon, mint az óvodában (csak most már betegen és nem egészségesen!).
Miután elfogytak az egy év alatt igénybe vehető betegápolási táppénzes napjaim, kénytelen voltam fizetés nélküli szabadságot kérni a vállalat "legfelsőbb" vezetőjétől, a párttitkártól.
Kaptam egy hónapot, és amikor az sem volt elég, - mert Misi három nap után újból rákezdte a furcsa, kruppos köhögést, miközben belázasodott - ismét kérni kényszerültem, amit a következő, törvénytelen megjegyzéssel utasítottak el:
- "Ha magának nincs szüksége a fizetésre, lépjen ki!".
(Azért volt törvénytelen az elutasítás, mert ekkor már törvénnyel írták elő az egy évet, amit adhatott volna a cég.)
Férjem ekkor nappali tagozatos, politikai főiskolai hallgató volt. A cég iskolázta be és ezzel egy életre lekötelezte őt magának.
Ő, pedig nem állt mellénk, mert akkor kibuktatták volna…
Nem volt más megoldás: megszüntettem a munkaviszonyom, mert nem volt senki a világon, akire rábízhattam volna kisfiamat egy kis időre, míg megerősödik!
Nem hagyott nyugodni a kérdés
Amiért nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy mitől lettek gyerekeim ennyire betegesek, a körzeti gyermekgyógyász beutalta kisebbik fiamat a budai szakkórház szanatóriumi részlegébe, kivizsgálásra.
A szanatóriumban, ahova Misikét bevittük, csak egy héten egyszer, vasárnap volt látogatás.
Már reggel elindultunk. Legalább egy órahosszai buszozás, villamosozás után átértünk Budára és a végállomáson felszálltunk a Fogaskerekű Vasútra.
Amint, zötykölődött velünk, körülnéztem. Körülöttünk a gondtalannak látszó kirándulók sokadalma megtöltötte már induláskor az egész kocsi, minden álló- és ülőhelyét. Különböző korú csoportok, kis családi közösségek: vasárnapi nagymamák és nagypapák, apukák és anyukák kisebb-nagyobb gyerekkel, gyerekekkel; egymás ölében ülő és csókolózó szerelmespárok; mellettük fél-kézzel botra támaszkodó, másik kezükkel görcsösen a fogantyúba kapaszkodó, ülőhelyre hiába áhítozó öregemberek alkották az utasok alkalmi- kis közösségét.
Amint magamról megfeledkezve néztem őket, ismét csodálattal adóztam a Teremtő kifogyhatatlan sokféleségének. Annak, hogy még véletlenül sincs két - teljesen egyforma ember a világon! Most, azonban valami nagyon zavart.
Talán az, amiben egyformák voltak alkalmi útitársaim. Még ki sem indult a vonat a végállomásról, máris előkerültek a füstölt-hús- és fokhagymaszagú uzsonnák, cukros- rágós- és „szotyis” zacskók.
- Igaz is: ami itt, a Kárpát-medence alföldjein megterem, azzal jól lehetne lakatni egész Európát.
Fordultam férjem felé, miközben fennhangon befejeztem a gondolatsort.
- Hogy jön ez most ide? Női logika…
- Nem kell bántanod! Ne félj, most nem fogok politizálni.
- Megáll az eszem! Ő meg akarja etetni egész Európát, miközben a gyereke szanatóriumban van. Egész Európa: ez a legnagyobb gondja!
Mondta méltatlankodva, összeszorított fogai között, miközben – a fejét meg sem mozdítva – alulról pislogva körülnézett.
- Majd, ha Orsi földrajzos lesz, akkor tanulni és tanítani fogja…
Fejeztem be a témát, ábrándozva az ablaknál ülve. (Az orrunk előtt ment ki az előző fogaskerekű, így jutott ülőhely a következőn.)
Szemben velem férjem ült. Úgy nézett rám, ahogy a normális figyeli a másikon az őrület kezdődő tüneteit.„Meg kellene nyugtatnom.” – Gondoltam, és kinéztem az ablakon. Az elvonuló tájból semmit nem láttam, mert befelé figyeltem.
Lelkem képernyőjén szöszi fiam tündökölt „premierplan”-ban. Repeső ujjongással szálltam volna hozzá a szanatóriumba, miközben lassan, nagyon lassan döccengetett a fogaskerekű állomásról állomásra…
- Látom, már gondolatban ott vagy.
Jegyezte meg férjem, miután – állítólag – harmadszor kérdezte tőlem ugyanazt és az szemlátomást el sem jutott a tudatomig.
- Bocsánat, de már annyira szeretném látni!
Válaszoltam elfúlón, mert közben „elsötétedett” a képernyő! Beleremegtem az aggodalomba. „Biztos baj van vele! Valami baja eshetett!” Kondult meg lelkem vészharangja. Megborzongtam. Fáztam. November volt. A párás nyirkosság hidegen áttolakodott a ruhámon, a bőrömön át a lelkemig hatolt. Ezt az érzetet az sem enyhítette, hogy zárt helyen voltunk. Sőt, kifejezetten zavart, hogy nem bőghettem, ordíthattam kedvemre! Egy hete már csak viselkedtem, viselkedtem!
- Itt már havazott. Nézd, megmaradt a hó a kertek-alján! Budán mindig hidegebb van pár fokkal, mint Pesten. Látom, fázol.
Konstatálta férjem némi aggodalommal a hangjában azt, amit a szemével látott. Néztem őt, miközben eszembe jutott Saint-Exupéry kis hercegének egyik mondása: „Az igazán lényeges dolgok a szem számára láthatatlanok.” Vajon meg tudom-e valaha tanítani erre a fajta „látásra”? Kérdeztem – inkább csak magamtól, szomorúan.
- Igen, nem öltöztem elég melegen. Nem gondoltam volna, hogy itt ennyivel hidegebb van.
„Tán csodállak, ámde nem szeretlek,” „S képzetem hegyvölgyedet nem járja.” Gondoltam Petőfi verssoraival arra, hogy én: a róna neveltje, nehezen alkalmazkodom a hegyi viszonyokhoz. Az alföld című vers memorizálásával próbáltam elűzni a „vészmadarat”, de hiába! Rám telepedett, nagy-sötét szárnyaival teljesen befedett. Nem tudtam tőle „bekapcsolni” lelkem képernyőjét.
- Gátszakadás! Mindjárt kitör!
Motyogtam. Férjem növekvő aggodalommal nézett. Láttam, hogy nem ért engem. A vasúti zajtól(?), az utasok lármájától(?), de nem volt biztos abban, hogy jól hallotta-e amit mondtam…
Olyan túláradó érzelemmel kötődtem gyerekeimhez, hogy meg kellett tanulnom a viselkedés védőgátjait kiépítenem. Ha a gátak átszakadni látszottak, férjem „segítségemre” volt. A másságával, ha közvetve is, meg tudta akadályozni, hogy az érzelmek árja elsodorja a számunka fontosat, nekem: a legfontosabbakat! Most, azonban hiába próbálkozott, mert éppen nem jött létre a „fogaskerekek” együtt forgása.
Az ő racionalitása, gyakorlatiassága és az én romantikus, ideálokat kergető érzelmességem úgy csikorgott, akadozott házasságunkban, mint két- különböző léptékű, együttforgásra össze kényszerített fogaskerék. Majdnem elsírtam magam, miközben végiggondoltam eddigi, közös életünkön.
- Jaj, nem látom a gyereket!
Suttogtam és minden erőmmel lenyeltem kibuggyanni készülő könnyeimet.
- Mindjárt ott leszünk és láthatod. Ne izgulj, nem lesz semmi baja! Hiszen, csak kivizsgálásra vittük be egy hete. Itt, a jó levegőn, szakszerű gondozás mellet olyan, mintha üdülne.
Megérkeztünk végre abba a megállóba, ahol le kellett szállnunk. Rátérünk a Béla király útra. Ellenszenves, régi-újgazdagok villanegyedében vitt az utunk az állami tulajdonú szanatóriumhoz. Soha nem irigyeltem mások gazdagságát, csak a szegénységet éreztem méltatlannak, mert a szegénység degradál. Ezért, most irigyen gondoltam arra, hogy „bezzeg itt sehol egy gyerek! Ha nekünk ilyen házunk lenne…” néztem vágyakozva az egyik, kétszintes sokablakos villaházra. Örökzölddel beültetett, hatalmas kertjébe, imitt-amott hófoltos, még mindig zöldellő pázsitjára odaképzeltem játszadozó gyerekeimet…
Közben, kitisztult a levegő, felszállt a reggeli pára. Kisütött a Nap és pengeéllel vágódtak sugarai az arcomba. Kicsalta könnyeimet. Most nem éreztem melengető melegét. Fázósan összébb húztam kopott kabátom és sálam magamon.
- Sehol egy gyerek!
Zökkentem vissza rosszat sejtve a valóságba.
- Nézd, a Nap is kisütött! Biztos kint levegőznek a parkban.
Mondta férjem, még mindig gyanútlan bizakodással.
- Biztos túlmentünk! Mikor érünk már oda? A múltkor, amikor hoztuk a gyereket, sokkal rövidebb úton mentünk.
- Ugyanez az út volt, csak most hosszabbnak érzed. Én már látom is, innen a harmadik a „mi” kastélyunk.
Képtelen voltam tovább uralkodni magamon. A hideg verejték kövér cseppekben folyt végig a hátamon. Már a fogam is vacogott. A nagy, sötét vészmadár egyszer csak felkapott és akaratlanul is futni kezdtem. Férjem a portánál ért utol. Míg a portás Misike adatait keresgélte a nyilvántartásban, türelmetlenül elindultam. Utánam kiabálta az épületszárnyat, mert képtelen voltam őket megvárni.
A hatalmas villaházból átalakított szanatóriumot elhanyagolt, valamikori növényekkel betelepített park vette körül.
Most: olyannak tűnt, mint egy kihalt börtönudvar. „Sehol egy gyerek! Rossz jel!” Egyre rosszabbul éreztem magam. Egy kertészféle- ember füstgomolyban kotorászott. Avart égetett. „Biztos nem ismeri a komposztálást!” Tolakodott elő a gondolat zaklatott agyamból. „Sehol egy gyerek! Jobb is, hogy ilyen füstbe nem hozzák ki őket!” Egyre csalódottabb voltam. Úgy képzeltem, hogy: anyáskodó gondozók felügyelete mellett kint fognak játszadozni a parkban és az én szöszi buksim már a kapunál észrevesz és szalad felénk. Én, leguggolok, mint máskor és kitárt karokkal elkiáltom magam: „Kijön az én házamba?”- „Én, a ticsfijad, Misi!”
Mondod, miközben becsapódó meteorként veted magad karjaimba.
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
