|
TIBORCA történe II. 13.
Bóna Mária Ilona 2010.01.14. 11:38
Kisebbik fiam első születésnapján költöztünk Pesterzsébetre. ... A komfort nélküli szoba-konyhás-éléskamrás házból azonban egy nyár alatt - férjem és szakmunkás barátai - komfortos, fürdőszobás házat varázsoltak. Semmitől nem szenvedtem úgy a lakótelepen, mint a magánytól! Ekkor még nem sejtettem, hogy előbb-utóbb itt is az vár majd rám: a magamra-maradás… Anya gyorsan gyógyult. Bizakodó szívvel és tele reménnyel közöltem vele a hírt, hogy - itt lakunk a szomszéd utcában. Annyira biztos voltam benne, hogy szeretni fogják a három gyereket legalább, ha már engem nem szerettek! Felsikoltott, amikor ez eljutott a tudatáig és azt mondta: - "Szent ég! Még csak ez hiányzott! Aztán nem lesz ám ide átfutkosás örökké azzal a sok kölökkel!" Nagyon-nagyon fájt, annyira, hogy azt hittem ennél rosszabb már nem jöhet. Dehogynem! ... Apa olyan elutasító lett, amilyen még soha. Olyan lett, mint aki végleg leszámolt velem. Kisfiam csak annyit kérdezett: - "miért nem köszön nekünk a "nagypapa"?”... Ismét beteg lettem A gyengeségtől a gyerekeket sem tudtam ellátni. Ekkor átjött anya, és nagyon összeszidott, hogy feléje sem nézünk:- "Tőletek akár fölfordulhatna az ember!" - nyöszörögte az ilyenkor szokásos: „nagybeteg” stílusában. Férjem nem bírta tovább és rendreutasította anyát.
TIBORCA története
II. f., 13. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A nagy költözködés
Kisebbik fiam első születésnapján költöztünk Pesterzsébetre. Az öreg, kertes házat jól ismertem még gyerekkoromból. Naponta elmentem előtte munkába menet. Apától tudtam meg, hogy eladó. Sajnos csak férjem tudta megnézni. Beszámolt arról: "olyan piszkosak a falak, hogy feketék". Így egy gyors "tisztasági festés" után költözhettünk csak. (A következő évben derült ki, hogy a "fekete kosz", tulajdonképpen penész volt.)
Bizony itt nem "működött" semmi sem "gombnyomásra"! A komfort nélküli szoba-konyhás-éléskamrás házból azonban egy nyár alatt - férjem és szakmunkás barátai - komfortos, fürdőszobás házat varázsoltak.
Megpróbáltam igazi "gazdaasszonyként"tüsténkedni az emberek körül, úgy ahogy nagymamámtól láttam a tanyán, aratás idején. Odafigyeltem arra, hogy ételt, italt, jó szótkapjanak azok, akik a szabadságuk alatt eljöttek hozzánk a régi házat otthonná varázsolni, mert az egy varázslat volt, amit véghezvittek!
Férjem ekkor már sok helyen dolgozott, mint "fusi-munkás", de azt még sehol nem tapasztalta, hogy ilyen "figyelemmel, törődéssel vették volna bárhol is körül őt és társait". Nem győzött csodálkozni, mert nem ismert erről az oldalamról. Attól félt, a legjobban, hogy a felfordulásban ott fognak a kisgyerekek nyűglődni "láb alatt" és azt a férfinép igazán nem szereti. Ő, meg kiváltképp nem…
Arra sem gondolt, hogy közös ismerőseink voltak, akik nálunk dolgoztak. Ezért sem okozott gondot a rengeteg kényelmetlenség, meg talán azért sem, mert végre sokadalom vett körül. Semmitől nem szenvedtem úgy a lakótelepen, mint a magánytól!Ekkor még nem sejtettem, hogy előbb-utóbb itt is az vár majd rám: a magamra-maradás…
Olyan derűvel és nyugalommal foglalkoztam gyermekeimmel, hogy egy sírás, egy nyafogás nem volt soha.
Minden nap főztem. A szakemberek úgy rendezték a munkákat, hogy mindig volt egy ép falrész, melyben az elektromos dugalj használható volt. Egy kétlapos villanyrezsót tettem a sitt-kupac tetejére és sokszor tizenöt főre főztem legalább kétfogásos ebédet. Képtelen voltam ugyanis úgy ebédeltetni a családomat, hogy közben a nálunk dolgozó ismerősök, barátok pedig "hideget" eszegettek volna a táskájukból.
Esténként, pedig ugyanezen a rezsón melegítettem nagyfazékban vizet és a kis műanyag kádban megfürdettem gyerekeimet; és még meséltem is nekik elalvás előtti mesét, hogy a körülményekhez képest, nyugodt legyen az álmuk.
Amikor pedig minden nap együtt elmentünk az ismerős utcákon a boltba bevásárolni, nagyon büszke voltam rájuk! Minden buckának, kőnek, fának története volt, amit elmeséltem gyermekeimnek, akik nem győztek csodálkozni azon, hogy itt milyen sok, kedves idős néni és bácsi él és mind ismerőse az ő anyukájuknak!Szerintem még soha nem láttak ilyen vidámnak!
A száműzetésből hazatérő boldogságával éltem meg ezt a nyarat.
Akkor még nem sejtettem, hogy mi vár, majd ránk!
Úgy látszik valahol, valakik nagyon rossznéven vették ezt a boldogságot, mert hamarosan méricskélő, tanakodó emberek jelentek meg a házunk előtt, majd hatalmas markoló- és földgépek. Kiderült: egy nagyméretű transzformátorházat telepítenek a házunk elé, a ház egyetlen szobájának az ablaka alá. Könyörögtünk, kérvényeztünk az akkori Tanács "Illetékeséhez", de még csak szóra (válaszra) sem méltatták az 500 forintos okmánybélyeggel benyújtott kérelmet!
Amikor a babakocsival kimenni sem tudtam a házból, mert valóságos árokrendszerrel vették körül, sírva kérleltem, hogy
- ne tegyék tönkre három kisgyerekem életét!
Az volt a válasz:
- "Ez közérdek, és ha sokat ugrál, betesszük a kertjébe! Nézzen csak körül, máshol is van ilyen!"
Azóta is ott terpeszkedik a trafó a házunk előtt. Körbeültettem bársonykával, ami egész jól tűri a mostoha körülményeket, mert még virágzik is és a "Gaz" is kipusztul mellőle. (Mellesleg: száz méterre lakatlan terület "kínálja magát", mint trafótelepítési lehetőséget.)
Nagyobbik fiam ettől-e nem tudom, de a trafó üzembe helyezését követően beszédhibás lett. Két évig jártunk logopédushoz és gyakran tapasztalom, ha itthon tartózkodik huzamosabb ideig, ismét előjön a dadogása.
Kislányom, ez év szeptemberében ugyanabban az iskolában kezdte az általános iskola másodikosztályát, amelyikben én is tanultam nyolc évig. (Ahol mindenféle - ingyenes - szakkörökre lehetett járni...) Csík János "igazgató bácsi" éppen nyugdíjba ment és egy generációváltás vette kezdetét.
A "tanító néni" azonban még engem is tanított. Amikor megtudta, hogy új tanítványa háromgyerekes családból jött, hamarosan sort kerített a családlátogatásra. Örömmel konstatálta "pedagógiai hozzáállás"-om. Mindjárt meg is tanított egy-két módszerre, amellyel kislányomat korrepetálhattam matematikából, mert bizony kevesebbet tudott, mint új osztálytársai.
Éreztem, hogy Orsolyának hiányoznak a lakótelepi kis barátai. Ráadásul beilleszkedési problémái voltak, mert az új közösség nehezen akarta befogadni.
Ekkor határoztam el, hogy játszóudvart csinálok az öreg szőlővel betelepített kertből.
Fáradtságos munkával kiástam az öreg tőkéket és csak egy lugasnyit hagytam meg. (Ekkor: nagyon "Fontos- Hivatalos Emberek" jelentek meg nálunk, hogy gyorsan összeírják az udvarban lévő akácfákat és, hogy egy újabb figyelmeztetéssel megregulázzanak.) Majd, férjemfelásta az egészet és elsimította. Én, pedig fűmaggal bevetettem.
Valóságos, kis játszóhelyet hoztunk létre.
Gépész barátaink még hintát is kovácsoltak a család gyerekeinek. Így, a második osztály befejeztével már jöhettek hozzánk Orsolya új osztálytársai és belőlük kikerült kis barátai vendégségbe! Már az is örömmel töltött el, hogy hagyták magukat szeretni!
Ekkor, egy újabb támadás következett, környezeti ártalommal úgyis túlterhelt lakókörnyezetünkben.
Az is kellemetlen volt, hogy a szűk utcában kétféle busz járt oda-vissza, de amikor a megállót közvetlen a házunk elé helyezték? Rettenetes zajjal, fékcsikorgással érkeznek ezek a böhömnagy járművek a megállóba, majd tömény, méreg- füst-felhőt lövellve indulnak ki. (A járdaszegély és a járda közötti földsávon lévő fák - már ami a trafótelepítés után még megmaradt - mind kipusztult tőle.)
Ekkor kaptam a "szüleim" szomszédságában élő, nyugdíjas bácsitól életfa (tuja) csemetéket. A haldokló rózsabokrok helyére ezeket ültettem az előkertbe. Ma már négyméteres élő fallal védik a házat és a benne lakókat!
Ármány és szeretet
Anya gyorsan gyógyult, és amikor a közelébe költöztünk, már újra tudott beszélni, járni. Bizakodó szívvel és tele reménnyel közöltem vele a hírt, hogy
- itt lakunk a szomszéd utcában.
Annyira biztos voltam benne, hogy szeretni fogják a három gyereket legalább, ha már engem nem szerettek!
Azonban, anya most is tudott nekem újat nyújtani és övön aluli ütéssel padlóra küldeni. Felsikoltott, amikor ez eljutott a tudatáig és azt mondta:
- "Szent ég! Még csak ez hiányzott! Aztán nem lesz ám ide átfutkosás örökké azzal a sok kölökkel!"
Nagyon-nagyon fájt, annyira, hogy azt hittem ennél rosszabb már nem jöhet. Dehogynem!
Amikor már egy kicsit berendezkedtünk - megállapodtunk (konszolidálódtunk) át átnéztem hozzájuk, hogy nem kell-e valamiben segíteni. Az utcánkban ("szüleim" utcájában, ahol fölnőttem), lépten-nyomon megállítottak az emberek, hogy:
- "Ugye, milyen nehéz három gyerekkel segítség nélkül, most, hogy a mama ilyen beteg lett? Mindig rohant szegény, hogy megy az unokákra vigyázni, meg segíteni! Ez lett a vége! Föláldozta szegény magát!"
Próbáltam udvariasan egy igent hebegni, meg, hogy
- az valószínű a "húgom" gyerekeire való vigyázást jelentette...
Türtőztettem magam, de hazaérve kiabálva, zokogva mondtam el a falaknak és a kikerekedett szemű gyerekeknek:
- még hogy föláldozta magát miattunk? Fölháborító ekkora alakoskodás, hazudozás! Meg ne tudjam, hogy bármelyikőtök megpróbál nekem valaha is füllenteni, vagy hazudni!
Apa is olyan elutasító lett, mintha nem is ő sírt volna a telefonba nekem, hogy:
- "Mi lesz szegény anyáddal? Hogyan fogom talpra állítani segítség nélkül, a nagy sérvemmel?"
Még azt is fölajánlotta, hogy adjuk el a lakásunkat, ő is eladja a házát és vegyünk egy nagyot, aminek van két külön-bejáratú lakrésze! Össze akart velünk költözni! Mi történhetett közben, amiről én nem tudtam?
Szegény anyósanyámmal is vitába keveredtem, mert - anyai szívében olyan erős volt a féltés - sehogy nem akarta azt, hogy "szüleim" közelébe jöjjünk.
- "Bárhova arankaam, csak oda ne!" – mondta.
Milyen igaza lett! Azt is megmondta előre, hogy: „Soha nem fogják a gyerekeket szeretni!”
Később megtudtam, hogy Györgyi lépett színre és ő volt az, aki nem tudta elviselni, hogy apja engem kért meg, hogy segítsek! Még, amikor anyát a kórházban rehabilitálták, kiköltözött apához a két gyerekkel. Boriska „nénikémnek” legalább hat hagyatéki tárgyalása volt Kecskeméten, pedig hagyott hátra végrendeletet. A hatodik tárgyalásra „derült ki”, hogy végrendeletében testvéreit nevezte meg örökösnek. Apa a rá eső részt mind lányának adta, mert éppen szanálta a vasút a házát és lehetősége nyílt befizetni egy OTP öröklakásra.
Ezt mind csak mostanában tudtam meg.
Akkor csak értetlenül csodálkoztam, hogy honnan van Györgyinek hirtelen annyi pénze, hogy mindent kicseréljen?
- "Az új lakásba már csak nem viszem a régi holmit, meg bútort?" - mondta,
miközben szomorúan néztem a kis, magunk eszkábálta berendezésünkre.
Hogyan lehetséges az, hogy én egy kartondoboz ruhaneműt sem helyezhettem el "szüleimnél", mert nem engedték meg?
Az ő, egész lakberendezését, viszont hónapokig kerülgették, sőt úgy telerakta Györgyi a szülői házat, hogy megmozdulni sem tudtak tőle!
Hogyan lehetséges, hogy míg építkeztünk „nagypapa”, - a legendásan ügyes ezermester - egyszer sem jött át megnézni sem „unokáit”, sem azt, hogyan haladunk a munkákkal? Sőt! Apa olyan elutasító lett, amilyen még soha.
Olyan lett, mint aki végleg leszámolt velem.
Most már a látszatra sem adott, mint gyerekkoromban. Nyíltan szapult minket az ismerősök előtt. Gyerekeimet idegbetegnek, férjemet csibésznek nevezte.
Én, meg - szerinte - egy szerencsétlen kis cselédje lettem az uramnak, aki "kivakaródzott" mellettem.
Mitől változott meg ennyire?
Nyaranta fájó szívvel néztük a kertből, amint "nagypapa" kézen fogta két "saját" unokáját és elsétáltak a házunk előtt. Kisfiam csak annyit kérdezett:
- "miért nem köszön nekünk a "nagypapa"?”
Ismét beteg lettem.
Már ágyban feküdtem. A gyengeségtől a gyerekeket sem tudtam ellátni. Ekkor átjött anya, és nagyon összeszidott, hogy feléje sem nézünk:
- "Tőletek akár fölfordulhatna az ember!" - nyöszörögte az ilyenkor szokásos: „nagybeteg” stílusában.
Férjem nem bírta tovább és rendreutasította anyát. Elmagyarázta neki:
- Nem látja, hogy beteg a lánya?
Erre olyan jajveszékeléssel ment haza, hogy apa ordítva átrohant, mondván:
- ne traktáld a feleségemet a betegségeiddel, mert "csak agyon krenköli magát" miattad!
Már nem tudott megtéveszteni egyik sem. Gyanakvó lettem és csak arra vártam: mikor derül ki anya hirtelenjött, kissé megkésett "anyai" aggódása irántam.
*
Erre is sor került hamarosan, mert az történt ugyanis, hogy apa kénytelen volt tudomásul venni azt: felesége kizárólag kedvese kedvéért volt hajlandó meggyógyulni, és életben maradni. Anya éjjel, nappal csak sírt és azt mondogatta:
- "A Lacit akarom!"
Apa nagy szégyenkezve elballagott a legközelebbi telefonfülkéhez és meghívta vendégségbe az illető férfiút. Ettől kezdve, ha K. L. kijött anyához, akkor apa kivonult a galambházba.
Apa, nem bírván sokáig a sértő helyzetet, elpanaszolta lányának a dolgot.
Györgyi, mint mindig, ha színre lép: lehengerlő stílusában fölhívta K.L. feleségét, és megkérte adja át férjének, hogy „többé be ne tegye a lábát az ő szülei házába”! A nyomaték kedvéért még levélben is megírta mindezt és elküldte Kovács Lászlónénak.
Megvolt a nagy botrány, kiborulás, haldoklási jelenet. Nekem kellett elkísérni anyát az orvoshoz, mert fölment ismét a vérnyomása kétszáz fölé!
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
