|
TIBORCA történe II. 12.
Bóna Mária Ilona 2010.01.14. 11:37
A következő nyáron megszületett harmadik gyermekünk. A szülés előtt három nappal anya agyvérzést kapott. ... Nagyon rosszul esett, hogy csak Györgyit ismerte föl és állandóan őt kérdezgette, hogy van-e teje, tud-e szoptatni? "Húgom", pedig úgy válaszolgatott neki, mint aki érti, és mint akinek ez természetes.... Szeptemberben Orsolya iskolás lett. Napközibe nem vették föl, mert az "anyja nem dolgozott, otthon volt gyesen"! Most már két kisgyereket kellett árkon-bokron át, rángatni ebédidőben, ebéd utáni alvásidőben, hogy nővérkéjüket hazakísérjék. Útközben elfolyt a tejem, mert szoptatási időre esett a mindennapos kényszerű "kirándulás", miközben kisbabám éhesen ordított a babakocsiban!... Míg - apajogú társadalmunkban - ő volt a hivatalos "gondviselője" a családnak, addig én gondoskodtam mindenről és mindenkiről, még férjemről is. Igaz, közben a semmire nem elegendő segélyen kívül nem volt önálló jövedelmem, tehát férjem negyedik eltartottja lettem. Öt szakmával nagyon rossz volt olyan férfi eltartottjának lenni, aki pont az "emancipáltságomat" kérte rajtam számon három gyerek mellett is! TIBORCA története
II. f., 12. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Anya agyvérzése, Orsi iskolája és a harmadik gyerek
A következő nyáron megszületett harmadik gyermekünk: Mihály. A szülés előtt három nappal anya agyvérzést kapott. Miközben nagyon boldog voltam, hogy harmadszor is megtörtént velem a csoda: gyerekem született, nagyon aggódtam anyáért! Az volt az első gondolatom, hogy hogyan tudok majd a város másik feléről odautazni három kisgyerekkel, hogy segítsek?
Szeptemberben Orsolya iskolás lett. Végül is a lakóhelyünktől körülbelül öt buszmegállónyira lévő iskolába vették föl. Útközben, át kellett mennie egy vasúti átjárón és egy buszvégállomáson, ahol akkoriban gyilkoltak meg egy fiatal nőt. Ez is fokozta az egyébként is túlzott aggódásomat.
Reggelente apja kísérte az iskolába. Délben én mentem érte - most már két kisgyerekkel.
A két-hónapos kisbabát délben betettem a babakocsiba és irány a forgalmas útvonal. Nándika fogta a babakocsit oldalt és kicsi lábaival szaporán menetelt. Nem késhettünk el, mert akkor meg kellett várni a 45 perccel későbbi csengetést, mert csak ezután tárult fel újból a kapu és csak akkor lehetett bemenni az előtérbe kislányomért.
Napközibe nem vették föl, mert az "anyja nem dolgozott, otthon volt gyesen"! Ezért sem tudott apukája a hazakísérésben segíteni.
Most már két kisgyereket kellett árkon-bokron át, rángatni ebédidőben, ebéd utáni alvásidőben, hogy nővérkéjüket hazakísérjék.
Útközben elfolyt a tejem, mert szoptatási időre esett a mindennapos kényszerű "kirándulás", miközben kisbabám éhesen ordított a babakocsiban!
Mire hazaértünk, a sírástól kimerült picinyemnek kénytelen voltam tápszert főzni, miközben tudtam, hogy az egészséges anyatej semmivel sem pótolható!
Orsolya, pedig az iskolában ott folytatta, ahol az óvodában abbahagyta. Egyszerűen kikapcsolt és alig várta, hogy, hazaérjen, mert külön "neki az anyukája mindent elmagyaráz". Jók lettek volna ezek az együttlétek tanulás ürügyén, de nem lehet úgy tanulni, miközben az egyik öcsike sírdogálva mondogatja, hogy:
- Engem mostmáj senki sem szejet!
A másik kistestvér, pedig a kiságyban óbégatva követeli - ami természettől fogva járna neki is - az anyai gondoskodást!
*
Két hét múlva Györgyivel meglátogattuk anyát. Nagyon rosszul esett, hogy csak Györgyit ismerte föl és állandóan őt kérdezgette, hogy van-e teje, tud-e szoptatni?
"Húgom", pedig úgy válaszolgatott neki, mint aki érti, és mint akinek ez természetes.
A kórházból kifelé menet nem tudtam a zokogást abbahagyni.
- Ugyan Ilus! Nincs ennek semmi értelme!
Szólt rám Györgyi a beavatottak fölényével.
Az volt az érzésem, hogy akar még valamit mondani, de azután meggondolta magát. Akkor kellett volna erőszakosabbnak lennem! Igen is magyarázza meg, miért nézett rajtam keresztül és őrajta nem!?
Miért? Miért?
És mi az, hogy nincs értelme annak, hogy sírok?
Honnan tudhatta volna, hogy harmincnégy év bizonytalansága keveredett az "anyám" életéért való aggódással!
Honnan tudhatta volna, hogy mit jelentett nekem az, hogy ismét, ha közvetve is, m e g t a g a d o t t?!
Teljes kivizsgálás után anyát átszállították az idegsebészetre, ahol egy agyműtéttel eltávolították a vérömlenyt. Egy hétig volt az intenzív osztályon.
Telefonon érdeklődtem minden nap a hogyléte felől, majd az ismerősök engem hívtak, hogy megtudakolják állapotát.
Így, egyfajta ügyeletet tartottam, amikor szülés után hazamentem a kórházból.
Apa nagyon kiborult idegileg, lelkileg. Számomra mindig is érthetetlen titok maradt, amit soha nem tudtam kideríteni, hogy milyen az a kapcsolat, ami közöttük van?
Ezek után nagy bonyodalmat okozott Kovács László megjelenése a kórházban, akit apa kérésére látogatási tilalommal igyekeztek anyától távol tartani.
K.L. ekkor keresett meg telefonon és rövid bemutatkozás után érdeklődött "anyuka" állapota felől, "ha már látogatni nem engedték".
Azzal mit sem törődött, hogy felbukkanása valóságos lelki válságot okozott!
Mennyire nyilvánvaló volt, hogy nem jelentett nekik semmit, hogy nemrég adtam életet egy új embernek és még gyermekágyas- szoptatós kismama vagyok! Mennyire nyilvánvaló volt, hogy kizárólag, csakis saját problémájuk érdekelte őket és az idősebb jogán elvárták, hogy nekem is az legyen a legfontosabb! Még gyermekeimnél is fontosabb! (Akkor így gondoltam. Ma már, a több ismeret birtokában másképpen gondolom.)
Megpróbáltam a lehetetlent, apában tartani a lelket és K.L. érdeklődését is kielégíteni.
Közben, saját házasságom is úgy tűnt végképp válságba jutott. Gyakran azon kaptam magam, hogy irigylem férjemet, mert az ő életében semmi nem változott azzal, hogy háromgyerekes apa lett.
Míg férjem építgethette karrierjét, mint egy független fiatalember, addig én még csak nem is gondolhattam intézményes továbbtanulásra!
Míg - apajogú társadalmunkban - ő volt a hivatalos "gondviselője" a családnak, addig én gondoskodtam mindenről és mindenkiről, még férjemről is. Igaz, közben a semmire nem elegendő segélyen kívül nem volt önálló jövedelmem, tehát férjem negyedik eltartottja lettem.
Öt szakmával nagyon rossz volt olyan férfi eltartottjának lenni, aki pont az "emancipáltságomat" kérte rajtam számon három gyerek mellett is!
Azt hiszem, hogy kapcsolatunk kezdetén az tette rá a legmélyebb benyomást, hogy önálló, szuverén személyiségnek látott. A közös munkahelyünkön láthatta, hogy nagyon határozottan kiálltam mások és saját érdekeim mellett is és "férfiasan" tudtam küzdeni azért, amiben hittem. Ami a legfontosabb volt számára: nő létemre, emberként is el tudtam magam fogadtatni. (Ma már ezt is másképpen gondolom…)
Az anyaság, pedig igazi "kotlóstyúkot" csinált belőlem. Férjem nem is ismerte ezt az új embert.
Nehezítette a helyzetünket, hogy soha nem volt közös programunk. Beszélgetések helyett csak ingerülten kiabáltunk.
Részben azért, mert egyszerűen nem volt időnk, alkalmunk arra, hogy leüljünk és nyugodt körülmények között megbeszéljük a problémáinkat, mert örökös rohanás és hajszoltság volt az életünk!
Részben, pedig azért, mert valahogy Nándi soha nem adott rá lehetőséget és kifejezetten kerülte azokat az alkalmakat, amelyeket én összeügyeskedtem.
Soha nem tudtam belőle egyetlen, őszinte megnyilatkozást kicsikarni, csak akkor, ha nagyon felmérgesítettem.
Akkor még, azért bíztam abban egy kicsit, hogy majdcsak elfogadja a három szép, értelmes, egészséges gyereket produktumnak és ezzel mégiscsak utat találok a lelkéhez…
Sajnos ebben is csalódnom kellett újra és újra.
Nem tudtam, hogy autoriter (rangot, tekintélyt tisztelő) személyisége csak azt fogadja el értéknek, amit a közgondolkodásban is annak tartanak!
Ő olyan körökben dolgozott, ahol még nem a házaspárnak (emberpárnak) született gyereke, hanem az asszonynak, aki azért van gyesen, hogy ne vegye igénybe a férjét semmilyen "gyermekpátyolgatás céljára"! Az ugyanis a nagymamák, vagy a nőrokonok dolga volt.
Az én szerencsétlenségemre nekem nem adatott meg, hogy nagymamával, vagy női rokonokkal szolgáljak!
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
