|
TIBORCA történe II. 11.
Bóna Mária Ilona 2010.01.09. 06:50
Visszatérve kislányomra: az óvoda nem tartotta iskolaérettnek. Berendeltek, hogy aláírassanak velem egy kérdőívet.Az anyák napi műsor óta már ezen sem lepődtem meg. Azon azonban igen, ahogy előadták az indoklást:- "Farkas Orsolya tipikusan beszűkült, gyeses gyerek, még beszélni sem tud. Még egy-két évig nem lesz iskolaérett." - "Hogy-hogy még beszélni sem tud? Már egy éves korában kerek mondatokkal fejezte ki magát, meg foglalkoztam is vele..." - "Akkor meg agyonnevelte. Van ilyen. Ugyanaz a reakció abban az esetben is. Nagyon nehéz a bolond(!) gyereket megkülönböztetni a zsenitől. Mindkettő eltér az átlagtól. Különben is minek magának ez a harmadik gyerek, ha ennyi problémája van?" Minden esetre kértem gyermekem pszichológiai vizsgálatát. ... A foglalkozásokat vezető szakemberek nagyon természetesen, kedvesen és leginkább szakszerűen viselkedtek a gyerekekkel. Orsolya iskolaérettnek bizonyult. De nem is ez volt a legfontosabb, mert ha valóban nem lett volna az, én lettem volna a legjobban amellett, hogy ne menjen még iskolába! "Kiderült" az is, hogy: "Orsolya, nagy mesemondó és ezért szeretni fogják az iskolában". Nem is értették, hogy hogyan merült fel az iskolaéretlenség, meg, hogy nem tud beszélni?
TIBORCA története
II. f., 11. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Csodák márpedig vannak!
Legtöbbet Jóskáról ábrándoztam, fantáziáltam. A másik álmom egy kertes ház volt. Szerettem volna visszaköltözni Pesterzsébetre, hogy legalább Jóska unokatestvére és a barátnőm közelében lehessek.
Hátha, így összefutunk néha – tiszta véletlenül – „készakarva”!
Amikor a cég visszautasította a felvételi kérelmemet, nagyon összevesztünk Nándival. Attól fogva elviselhetetlenül ellenséges lett velem. Semmibe vette mindazt, amit a háztartásban, meg a gyerekek körül végeztem. Semmibe vette azt a derűt, gondoskodást, ahogy otthont, családot teremtettem magunk köré…
Bánatomban varrtam magamnak egy színházi ruhát és időnként felvettem esténként és abban vártam haza. Megdicsérte, majd megkérdezte, hogy:
- mész valahova?
- Nem, neked vettem föl.
- Nem zavar a munkában, meg, hogy tönkreteszed?
- Nem, mert akkor varrok másikat…
Ezzel le is volt zárva a téma. Úgy vetett rám egy pillantást közben, hogy egy új bútordarab nagyobb érdeklődést váltott volna ki nála.
Már szerelmes filmet sem néztem a tv-ben, mert akkor annyira kiborultam, hogy csak hisztiztem, meg hisztiztem. Azt meg nagyon szégyelltem a gyerekek előtt.
Szép, napsütéses október után, talán november elején, valamilyen szerelmes-film volt a tv-ben és én elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem. Teljesen a hatása alá kerültem. Akkor, egész éjjel Jóska után vágyakoztam. Majd elaludtam és vele álmodtam. Álmomban olyan volt, mint régen, amikor táncoltunk összesimulva…
Azon az éjjel boldog voltam vele, nagyon-nagyon. Annyira elevennek éreztem az együttlétünket, hogy amikor felébredtem, sokáig nem is akartam elhinni, hogy csak álom volt…Napközben is az ő arca, szeme, szája, kezének, ujjainak formája- simogatása volt előttem. Szégyellem, de még akkor is, amikor a gyerekeimre néztem.
Földöntúli boldogság költözött egész testembe, lelkembe.
Már nem vágyódtam a szerelemre. Helyette egy újabb kisbaba képe lebegett előttem. Arra vágytam, hogy még utoljára átélhessem milyen az, amikor életet adok… De, úgy, hogy nem kell aggódni a megélhetés miatt. Nem kell rettegni a gyerek apjának elutasítása miatt.
Egy délelőtt éppen készülődtünk lemenni a játszótérre. Kinéztem közben az ablakon, és a szomszédos házból pont akkor jött ki az ismerős testnevelő tanárnő öt kicsi gyerekével. A férje beült a gépkocsiba a legnagyobb gyerekkel, mert mentek valahova.
Milyen nagy család, és senki nem ordítozik az idegességtől, hogy holnap éhen fognak halni – gondoltam szomorúan.
Elfogott a vágy, meg az irigység.
Eszembe jutott nagymama, meg a tanya, meg-hogy milyen békességes szeretettel nevelték föl nagyszüleim a hét gyereküket!
Másnap reggel már hányingerre ébredtem. A következő reggelen még hánytam is, meg egész nap émelyegtem. Aztán, megjött a menstruációm és azt hittem, hogy minden rendben is van. A rosszullétek azonban csak nem akartak megszűnni. Kezdett a derekam gyomortájékon ugyanúgy megduzzadni, mint amikor epehólyag gyulladásom volt.
Így telt el három hónap. Már nem bírtam tovább, elmentem orvoshoz, aki beutalt eperöntgenre. Még meg is kérdezték, hogy
- nem állapotos?
- Á, nem!
Mondtam magabiztosan. Hiszen, tudtam, hogy Nándi fél éve rám sem nézett...
Mindent rendben találtak. Nem volt az epehólyagomnak sem baja…
A vizsgálatok után csak nem lettem jobban. Amikor sorra nem tudtam a zipzárat felhúzni a nadrágomon, meg a szoknyámon, mert úgy megnőtt a derékbőségem, kezdtem gyanút fogni.
Nem volt mit tenni, februárban elmentem a nőgyógyászatra.
Előtte bejelentkeztem ahhoz, akinél kis-Nándit szültem. Sajnos, be kellett mennie a kórházba egy szüléshez. Egy orvos-gyakornok helyettesítette.
- Feküdjön föl! Utolsó rendes menstruációja?
- Egy hete múlt el.
Vizsgálódik, tapogat, majd hamarosan megkérdezi:
- Megtartja?
Hirtelen nem is tudtam, hogy most mi van? Miről beszél? Ezért folytatta:
- Látom, van már két gyereke. Igaz, hogy elmúlt három hónapos, de visszadátumozhatom, hogy ne legyen probléma…
Ettől aztán úgy megrémültem, hogy úgy ugrottam le a vizsgálóról, mint, akinek parazsat tettek a feneke alá. Mit akar és kicsoda itt az én kis magzatommal csinálni???
Mihelyt eljutott a tudatomig, hogy már három hónaposnál is idősebb magzatot hordok a szívem alatt átmentem anyatigrisbe.
Kurtán-furcsán felöltöztem és nem is tudom hogyan mentem ki a rendelőből. Csak azt tudom, hogy nem mertem buszra szállni, mert egyfolytában beszéltem magamban, miközben fülig ért a szám.
Nem tudtam a vigyorgást abbahagyni.
Talán, nem is magamban, hanem Istennel beszélgettem, hogy most mi lesz velem, meg a kicsivel és a meglévő két gyermekemmel…
Otthon Nándi fogadott, ugyanis, ő vigyázott a gyerekekre. Nem kérdezett semmit, mert nem is sejthette a nagy újságot.
- Akkor is megtartom, ha most azonnal összepakolsz és elhagysz minket! Egyedül is fel fogom tudni nevelni mind a hármat…
- Miről beszélsz?
- Gyereket várok. Arról. Már elmúlt három hónapos és boldog vagyok, hogy harmadszor is megtörtént velem ez a csoda! Úgy-hogy nem hagyom, hogy elrontsd a boldogságomat!
- Szegény Tiborca!
Mondta, és ezzel meg is beszéltük. Minden maradt úgy, ahogy éppen volt.
Lakótelep és környéke
Orsika sokat szenvedhetett az óvodában, mert szótlanságba burkolódzott. Csak anyák napja közeledtével oldódott fel, de csakis kisöccse társaságában.
A nagy „ünnep” előtt már kívülről tudta minden társának a szerepét. Egész jeleneteket bábozott el az otthoni "bábszínházban". Annyi maradt "meglepetésnek", hogy titok volt az: melyik szerep az övé.
Eljött a nagy nap. Ünneplőbe öltözve mentünk kisfiammal, akit kivételesen nehéz volt ölben tartani. (Biztos érezte a belőlem áradó, szokatlan feszültséget.)
Egész műsor alatt hiába kerestem kislányomat, mert nem láttam sehol, nem szerepelt egyetlen jelenetben sem.
Már majdnem elsírtam magam, - mert azt hittem, hogy eltűnt a gyerek, anélkül hogy bárkinek is hiányozna, rajtam kívül - amikor kilépett a paraván mögül három másik társával együtt. Majd, egy négysoros köszöntő egyetlen sorát mondta el egészen halkan, alig hallhatóan, hófehér szájjal és arccal.
Azután, odajött hozzám, hogy köszöntsön, de úgy mintha egy érzéketlen báb lenne, fásult egykedvűséggel.
Most sem lehetett vele a szemkontaktust fölvenni. Tudtam, ha Orsolya nem néz rám, nagy a baj...
Igyekeztem elrejteni feldúltságomat, pedig összeomlani láttam ismét hat év nevelői munkáját. Megrendült önbecsüléssel mentünk haza. Már elbizonytalanodtam mindenben...
*
Szomszédasszonyom szerelmes lett és állandóan átjött elmesélni, hogyan fejlődik a kapcsolatuk. Kicsit sajnáltam a férjét, de tudtam, hogy neki is van szerelme.
Ekkoriban divat kezdett lenni a nyitott házasság, amit én elítéltem.
A szüleim, ugyanis abban éltek és azt hittem, hogy az az oka annak, amiért nem volt idejük a gyerekeikre, meg az unokákra…
Az orvosok értetlenül konstatálták, hogy nekem, a "harmincnégy éves kismamának nem volt szüksége semmilyen terhességmegtartó kezelésre".
Ekkorra tanult meg egész testem-lelkem anyául. Ekkorra alakult ki bennem a teljes, feltétel nélküli azonosulás anyaszerepemmel. (Talán ez a dolog nyitja?)
*
Visszatérve kislányomra: az óvoda nem tartotta iskolaérettnek. Berendeltek, hogy aláírassanak velem egy kérdőívet.
Az anyák napi műsor óta már ezen sem lepődtem meg. Azon azonban igen, ahogy előadták az indoklást:
- "Farkas Orsolya tipikusan beszűkült, gyeses gyerek, még beszélni sem tud. Még egy-két évig nem lesz iskolaérett."
- "Hogy-hogy még beszélni sem tud? Már egy éves korában kerek mondatokkal fejezte ki magát, meg foglalkoztam is vele..."
- "Akkor meg agyonnevelte. Van ilyen. Ugyanaz a reakció abban az esetben is. Nagyon nehéz a bolond(!) gyereket megkülönböztetni a zsenitől. Mindkettő eltér az átlagtól. Különben is minek magának ez a harmadik gyerek, ha ennyi problémája van?"
Ez olyan típusú beszélgetés volt, amiben "otthon" a "szülői" házban volt részem. Lehet, hogy most is anya és Györgyi volt a sugalmazó?
Most értettem meg kislányomat igazán és ordítani tudtam volna a tehetetlenségtől! Attól, hogy nem tudtam megvédeni a rosszindulattól! Mit élhetett át szegény gyerek kilenc hónapig? Meg tudom-e valaha is védeni? Hogyan tovább, ha már most, a kezdeteknél ilyen csúfosan végződött az én "csudálatos" nevelésem?
Minden esetre kértem gyermekem pszichológiai vizsgálatát. A XI. ker. Nevelési Tanácsadóban, pszichológusok irányította, különböző foglalkozásokon megfigyelték egyéni- és csoportos tevékenységben: feladattartását, memóriáját, szocializációs- kommunikációs- és logikai készségét. A foglalkozásokat vezető szakemberek nagyon természetesen, kedvesen és leginkább szakszerűen viselkedtek a gyerekekkel. Mi szülők, bemehettünk a foglalkoztatóba, és jelen lehettünk a csoportos megfigyeléseknél. Utána összegezték a tapasztaltakat és minden szülővel, négyszemközt ismertették azokat.
Orsolya iskolaérettnek bizonyult. De nem is ez volt a legfontosabb, mert ha valóban nem lett volna az, én lettem volna a legjobban amellett, hogy ne menjen még iskolába! "Kiderült" az is, hogy: "Orsolya, nagy mesemondó és ezért szeretni fogják az iskolában". Nem is értették, hogy hogyan merült fel az iskolaéretlenség, meg, hogy nem tud beszélni?
Így kezdődött az a tortúra, amitől Nándikából is, a nyugodt, derűs kisgyerekből egy örökké úton levő, felborult életrendű, szorongó kisfiú lett. Ráadásul ezután következett nővére "beiskolázása" és úton volt egy kistestvér is...
Teljesen pánikba estem!
Mániákusan vissza akartam költözni - ha egy viskóba is de legyen egy kis kertem, ahol szabadon játszhatnak gyerekeim, miközben levegőznek - gyerekkorom színhelyére.
Ott jó volt iskolába járni. Ott tudtam, hogy milyenek az emberek, az iskolák, a tanítók, a követelmények...
A lakótelepi lakókörzetünk szerinti iskola "sport tagozatos" volt. Ide voltam köteles(!) gyerekemmel jelentkezni. Ezt követően értesített az iskola a felvételi időpontjáról. Elképzelni sem tudtam, hogy miből áll, majd a felvételi. Már nem is csodálkoztam azon, hogy Orsolya nem felelt meg. Hiába balettozott már két éve, mert a döntő követelmény, amelynek a hat éves kislány nem tudott megfelelni: a kötélmászás volt! Ha ezt tudtam volna! Otthon beszereltünk volna valamilyen kampóra egy kötelet és gyakoroltattam volna azzal a szegény gyerekkel!
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
