TIBORCA történe II. 10.
Bóna Mária Ilona 2010.01.09. 06:49

Bizony mondom: elutasítás volt a válasz, méghozzá nem is akármilyen módon! - "Nem mehet haza csak ebéd után, mert meg kell tanítanunk rendesen: késsel-villával étkezni!" Tetszik érteni? Mintha én kézzel-lábbal evésre tanítottam volna otthon! Bántott ez a stílus. Alig vártam, hogy végre szakemberekkel beszélhessem meg a nevelési problémáimat. Helyette úgy kezeltek, mint aki illetéktelenül tolakodik. Azért, azt megkérdeztem, hogy:- Milyen volt Orsolya első napja? Hamar meg is bántam, hogy kérdeztem, mert a következő választ kaptam:- Minek akarja azt maga tudni, hogy milyen a gyerek az óvodában?... Tudomásul kellett vennem: egyetlen lehetőségem, hogy legalább saját gyerekeimet nevelhetem! Végigjárva a környék iskoláit, kiderült, hogy rám nincs szükség a pályán. Tudomásul véve a dolgok ilyetén alakulását, kezdtem lemondani arról, hogy tanítónő legyek. Férjem, azonban nem tudta elfogadni döntésemet.
TIBORCA története
II. f., 10. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Mi vagyunk a tárgyakért?
A következő évekre úgy emlékszem vissza, mint életem legszélsőségesebb történéseinek éveire.
Kisfiammal, másfél év múlva telt volna le a három év gyermekgondozási szabadság.
Arra is gondolnom kellett, hogy kislányom ekkor kezdi meg az általános iskolai tanulmányait. Az ezt megelőző tanévkezdettel, kötelezően óvodába, iskola-előkészítőre kellett íratni.
Soha nem felejtem el, hogy milyen büszkén kísértem őt óvodába az első reggelen! Valósággal repesett a szívem az örömtől.
Orsika is alig várta, hogy együtt lehessen kortársaival, akiket hiányolt a játszótérről. (Amiért nekik nem született kistestvérük, már három éves korukban kezdhették az óvodát.)
Voltak ugyan rossz előjelek, de, mint mindig: lelkesedésem mindent elfedett!
Első meglepetésem az volt, hogy az első szülői értekezleten egy hosszú listát kellett arról összeírni, hogy mi mindent kell beszerezni és összekészíteni ahhoz, hogy kislányom óvodába járhasson.
Ezt követően, egész nyáron a játszótér helyett a városba zarándokoltunk, hogy mindent időre be tudjunk szerezni.
Ráadásul, kisfiamnak ezzel teljesen felborult az életrendje. Ekkortájt kezdett szobatiszta lenni. Míg jártuk az üzleteket a városban (biztos, ami biztos) kénytelen voltam a tiltakozó kisgyereket bepelenkázni; aki zavarodottságában visszaszokott a pelenkába pisilésre.
Ezt bizony kudarcként éltük meg mindketten: ugyanis, akkor csakis "szobatiszta" kisgyereket vettek be a gyermekintézményekbe!
Orsika is az említett demográfiai csúcsban született. Az üzletekben mindig az ő méretének kijelölt cikkek polcai voltak üresek. Kész hőstettnek számított, hogy időre mindent be tudtunk szerezni.
És, akkor jött a második szülői értekezlet, ahol megmondták végre Orsolya jelét, amit egész éjszaka hímeztem szerelésbe, ruhába, cipőbe…
Meg kellett tanulnom, hogy bizony mi vagyunk a tárgyakért és nem fordítva!
Pedig már éppen a "gyes" alatt kezdtem megszokni, hogy nagyon fontosnak vélt tárgyakról is le lehet mondani, és mégis boldoggá lehet tenni egy kisgyerek életét!
Amikor megkezdődött az óvoda, csak az volt a kívánságom, hogy EBÉD ELŐTThozhassam haza Orsolyát, mert úgyis főzök a kicsinek, és így együtt ebédelhetnének a testvérek, valamint az ebéd utáni altatási időben nem kellene Nándikát sem nyúzgálni azzal, hogy ebédelés és alvás helyett nővérkéjéért kell menni az óvodába!
Bizony mondom: elutasítás volt a válasz, méghozzá nem is akármilyen módon!
- "Nem mehet haza csak ebéd után, mert meg kell tanítanunk rendesen: késsel-villával étkezni!"
Tetszik érteni? Mintha én kézzel-lábbal evésre tanítottam volna otthon!
Bántott ez a stílus. Alig vártam, hogy végre szakemberekkel beszélhessem meg a nevelési problémáimat. Helyette úgy kezeltek, mint aki illetéktelenül tolakodik.
Azért, azt megkérdeztem, hogy:
- Milyen volt Orsolya első napja?
Hamar meg is bántam, hogy kérdeztem, mert a következő választ kaptam:
- Minek akarja azt maga tudni, hogy milyen a gyerek az óvodában?
Ettől úgy elképedtem, hogy a mai napig nem tudok erről csak összeszorult torokkal beszélni.
(Most, hogy e sorokat írom, kapcsolom össze a történéseket és a feltételezett következményeket. Györgyi ugyanide járatta kisfiait óvodába, de ezt is csak évekkel később tudtam meg, amikor Orsi beszélni tudott róla. Gyakran ment értük anya nagymamai minőségében. Ejthettekt egy-két keresetlen mondatot, mint előzőleg már annyiszor.)
Ezek után egy kicsit aggódtam, mert kislányomat öt éves koráig a bizalom és szeretet légkörével vettem körül. Kerültem a dresszírt.
Távol állt tőlem mindenfajta erőszakosság…
Nem telt bele egy hónap és Orsolya derűs közlékenysége átváltozott. Kommunikációs készsége teljesen visszafejlődött, az egész gyerek, mintha becsukódott volna!
Pedig, ezekben a hónapokban valóságos csoda történt velem, mert újból állapotos lettem. Az otthonlét, az évek óta tartó gyermekközelség teljesen átalakította egész lényemet. Olyan „IGAZI NŐ” lettem!
Annál nehezebb volt túltenni magamat a szerelem utáni hiába való vágyakozáson.
Nyáron és ősszel fogott el igazán, mert ilyenkor feltöltődtem napsugárral…
*
Egyszerűen ÉLNI vágytam
Itt volt az ideje, hogy férjemmel is megbeszéljük a "hogyan tovább?"-ot. Ekkor már némi alkalom kínálkozott arra, hogy a hőn áhított pályára kerüljek, mint képesítés nélküli nevelő, mert ebben az évben lettek iskolások az első demográfiai csúcsban születettek.
Minden lakótelep-környéki iskola falát szinte feszegették az első osztályosok. A "mindenható" tervHIVATAL nem számított ekkora "népszaporulatra", ezért nem tervezte a tanítóképzőkben képzettek létszámának emelését sem. A "magasabb rendű"-nek mondott szocialista tervgazdálkodásra rácáfolt az ÉLET.
Ki kellett valamit találni.
Életrevaló ötlettel beindították a "speciális" képzést a tanítóképzőkben.
Ennek az volt a lényege, hogy a már - képesítés nélkül - pályán dolgozók egy év intenzív, nappali tagozatos képzés után visszamenve az iskolába, munka mellett folytathatták, levelező tagozaton a további két évben a tanulást. Követelmény volt azonban, hogy legalább három év pályán eltöltött gyakorlati időt tudjon igazolni a felvételiző!
Megfogtam két kisgyerekem kezét és elindultunk körbejárni a környék iskoláit, hogy „pályára kerüljek”. Meglepett, hogy rám - akármilyen nagy bajban vannak - nincs szükség. Mindenhol a diplomámat kérték, amivel - természetesen - nem szolgálhattam.
Már hatodik éve otthon voltam és olyan mértékben alárendeltem a nevelésnek mindent, az egész életem, hogy száz százalékos pedagógiai attitűddel rendelkeztem. (Már csak a kényszerű pénzkereset kötött bármelyik tanult szakmámhoz.)
Kislányommal az óvodaihoz hasonló foglalkozásokat kezdeményeztem. Sokat meséltem neki és olyan örömmel, ahogy csak az az ember teheti, aki már attól is boldog, hogy van kinek mesélnie!
Orsi nagyon termékeny talajnak bizonyult, mert kisöccsének adta tovább mindazt, amit tőlem tanult. Valóságos bábszínházat rendeztünk be a kicsi gyerekszobában, és igazán nagyon jól szórakoztunk, amikor báboztunk magunknak. Semmit sem erőltettem, egyszerűen élveztük egymás jelenlétét, közelségét.
Tudomásul kellett vennem: egyetlen lehetőségem, hogy legalább saját gyerekeimet nevelhetem! Végigjárva a környék iskoláit, kiderült, hogy rám nincs szükség a pályán.
Tudomásul véve a dolgok ilyetén alakulását, kezdtem lemondani arról, hogy tanítónő legyek.
Férjem, azonban nem tudta elfogadni döntésemet.
Mindenféle felvételi kérelmi nyomtatványokkal jött örökké haza. Majd állandóan megígértette velem, hogy napközben átgondolom és kitöltöm azokat.
De, bizony nekem kitöltötte az életemet a két gyerek. Majd, ahogy nőtt a kicsi, úgy kezdett egy kicsit több időm lenni az életre.
Élni vágytam!!!
Társaságba járni, nagyokat beszélgetni… A korosztályommal való együttlétre vágytam!!! Nem kertelek: hiányoztak az életemből a férfiak.
Már a látvány is jól esett a szememnek, ha a játszótéren megpillantottam a kismamák, nagymamák között egy-egy apukát, nagypapát. A puszta látásuktól visszatért az életkedvem…
Megérezhették, mert előbb utóbb ott kötöttek ki a gyerekeik az én gyerekeim mellett, alkalmat adva arra, hogy mi is beszélgessünk egyet…
Az anyukák, pedig felfedezték rajtam a sok szép egyedi ruhafélét. Így aztán, hol az egyik kismamának varrtam valamit, hol meg a másiknak. Közben, jókat beszélgettünk és úgy igazán nőiesen nevetgéltünk.
Nahát, ez volt az, amit az én állítólagos férjem nem tudott elviselni!
Nem tudta elviselni, hogy örülök valaminek is, amikor neki olyan k..va nehéz és rossz a férfi-szerepbe kényszerülve megélni a mindennapokat.
A szexet változatlanul kerülte velem…
Ez nekem örökösen kisebbrendűségi gyötrődést okozott.
Sokat sírtam miatta, amikor lefektettem a gyerekeket és még nem jött Nándi haza. Ilyenkor felidéztem, hogy milyen volt az, amikor még engem is „szerettek”, akartak...
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
|