|
TIBORCA történe II. 9.
Bóna Mária Ilona 2010.01.09. 06:48
A következő év nyarán, azután apa azzal keresett meg, hogy: - Nem akarsz leutazni Boriskához, mert az egyik galambász barátom levinne gépkocsival? Ott, ahogy feküdt "Nénikém" az ágyban, rettentem meg attól, hogy talán még meg is halhat, annyira beteg. Olyan gyönge volt és verejtékezett, de a fekete szeme úgy ragyogott, ahogy nézett, nézett: úgy, ahogy énrám addig még soha senki sem! (Anyósom szemében láttam ezt a ragyogást, amikor gyerekeit, vagy unokáit nézte.) Annyi mindent szerettem volna Neki, csak Neki mondani! De apa ott ült mellettünk és figyelt. Nem volt alkalom még egy utolsó "őszintére" sem. Én megígértettem Vele, hogy meggyógyul. Ő, pedig megígértette velem, hogy a leveleit eldugom: - "nehogy "Anyuka" meglássa!" - "Miért?" Kérdeztem meglepetten. - "Azért, mert, akkor azt hiszi, hogy őt nem szereted, és olyankor nagyon tud bántani…" Azóta sem kaptam senkitől választ arra, hogy haldokló "nagynénémnek" miért ez volt az utolsó, legfontosabb kívánsága?! TIBORCA története
II. f. 9. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
„Ragyogó fekete szemek”
(a halál- és üldöztetés árnyékában)
Már a tizedik hónapban jártam, amikor befeküdtem a kórházba szülni. Amiért még a harmadik napon sem indult meg a „spontán” szülés, a főorvos (az arisztokratikus) haza akart küldeni. Mondván:
- Nincs semmi értelme, hogy itt feküdjön. Majd akkor jöjjön be, ha érzi az öt perces szülési fájásokat!
Ekkor, megszólalhatott valami a nőgyógyászban, akihez jártam terhes rendelésre. Szólt két kollégájának és ”titokban” levitetett a nőgyógyászati sebészetre és ott világra segítette - újabb komplikációk közepette – farfekvéses kisfiam. A kis Nándi egy "óriás" újszülött volt a 62 centiméterével és a 4005 grammos súlyával.
Ezalatt, "Anyuka" segített lányának az unokák gondozásában. A magas vérnyomásának biztosan nem tett jót az egész napos hajlongás és szolgálat. De, hogy jól jött az anyai segítség az biztos, mert Györgyi egy éves korukig szoptatta fiait!
*
Nekem, viszont nem volt segítségem, pedig ismét bevérzett a szemem és a törzsem a mellemig. Majdnem beleszakadva a nehéz szülésbe, két különböző korú és bioritmusú kisgyereket kellett ellátni-tudni. De, minden probléma eltörpült attól a sikerélménytől, hogy született egy fiam is!
Méghozzá pont olyan, amilyenről álmodtam! Hamar fölszívódott a bevérzésem, mert c-vitamint és folsavat szedtem. Persze, megint szoptattam, de most nem híztam meg, mert még mindig diétáztam.
Orsikából előjött az ősanya-ösztön, mert úgy pátyolgatta öcsikéjét, mint egy született dadus…
Amikor még kisNándi a pocimban volt, egy francia szerző könyvét olvasgattuk. Ennek az a címe, hogy a „Sehányéves kisleány”.
Színes, rajzos, mesés illusztrációkkal nyomon követik egy emberpár házasságban beteljesedő szerelmét. Majd, amikor a férj magocskája egyesül a feleség petéjével, fejlődésnek indul a gyermek. Aki eleinte akkora, mint egy borsószem, mint a nárcisz öt szirma…
El is újságolta Orsi mindenkinek, hogy:
- Azért olyan nagy anyukám hasa, mert apu odaadta neki a magocskáját. Ebből aztán kistestvér lett, aki most ott van bent…
Szegény anyósom! Még a lélegzete is elállt!
- Hallatlan! Hogy ilyeket tanítasz annak a gyereknek!
Kezdte volna a gólyamesével, de Orsi nem hagyta magát félrevezetni….
*
Addig, míg a szülési segélyt kaptam nem volt különösebb anyagi problémánk. Csak, amikor letelt a húsz hét, és attól fogva csak a gyes járt, ismét filléres anyagi gondjaink voltak, amit férjem fusi-munkával próbált enyhíteni. Így az ő segítségére sem számíthattam otthon. Gyerekeinknek pedig nélkülözniük kellett az oly fontos apai jelenlétet.
Anyósom, pedig kórházba került és megoperálták. A másik fiánál lábadozott.
Mit szépítsem? Nagyon hiányzott anyám-helyett-anyám-nagynéném!
Egyre jobban bántott, hogy nem jutnak el hozzánk a kunszentmiklósi hírek és a rokonok sem!
Annyit sikerült megtudnom, hogy "Nénikém" ugyanott lakik, ahol férjhez menése előtt. Erre a címre azután levelet írtam Neki. Elküldtem a legújabb családi fotót, amin már mindkét gyerekkel együtt vagyunk lefényképezve. Nemsokára megérkezett a válasz, hogy már második éve betegeskedik, és többször műtötték nőgyógyászati panaszai miatt.
A következő év nyarán, azután apa azzal keresett meg, hogy:
- Nem akarsz leutazni Boriskához, mert az egyik galambász barátom levinne gépkocsival?
Ott, ahogy feküdt "Nénikém" az ágyban, rettentem meg attól, hogy talán még meg is halhat, annyira beteg. Olyan gyönge volt és verejtékezett, de a fekete szeme úgy ragyogott, ahogy nézett, nézett: úgy, ahogy énrám addig még soha senki sem! (Anyósom szemében láttam ezt a ragyogást, amikor gyerekeit, vagy unokáit nézte.)
Annyi mindent szerettem volna Neki, csak Neki mondani!
De apa ott ült mellettünk és figyelt. Nem volt alkalom még egy utolsó "őszintére" sem. Én megígértettem Vele, hogy meggyógyul. Ő, pedig megígértette velem, hogy a leveleit eldugom: - "nehogy "Anyuka" meglássa!"
- "Miért?" Kérdeztem meglepetten.
- "Azért, mert, akkor azt hiszi, hogy őt nem szereted, és olyankor nagyon tud bántani…"
Azóta sem kaptam senkitől választ arra, hogy haldokló "nagynénémnek" miért ez volt az utolsó, legfontosabb kívánsága?!
Hazafelé, a gépkocsiban egyre csak egy kislánykori emlékem tolult elő a lelkembe. „Nénikém” ragyogó fekete szeméről eszembe jutott egy (apai) találkozás és ölelés, amit egész életemben nélkülöznöm kellett.
Ez akkoriban történt, amikor felhozattak a kunszentmiklósi tanyáról Pestre.
Szomszéd-néni bekiabált a kapun „anyám”-nak, akit valójában „anyukám” szólított így és ma már tudom, hogy ő akkor nekem a nagymamám kellett volna, hogy legyen.
Azonban, hogy „anyuka” már az elején rám parancsolt, mondván: „Neked az én anyám nem nagymamád!” soha többé nem merten így szólítani.
Sajnos, arról nem szólt, hogy helyette mit is mondhatnék, hogyan is szólíthatnám az addig soha nem látott „nagymamát”.
Azért dönthettem az „anyám” mellett, mert „anyuka” is így szólította…
Szóval, bekiabált a szomszéd-néni, hogy „Hoztak cukrot a sarki boltba!”
„Anyám” gyorsan a tűzhely szélére húzkodta a lábasban fövő tökfőzeléket és kézen fogott, hogy most ez egy olyan nagy dolog, ritka alkalom ám!
Mentem vele büszkén, vagyis, szegény „anyám” meg-megállt pihenni. A nagy sietség már megártott szegénykének. Ő is a feje tetejére tekerte a kis fonott kontyát és fekete fejkendőt kötött rá, mint a másik – az „igazi” – nagymamám. És ő is fekete alapon halvány-mintás ruhában járt, mintha örökösen gyászolna. Persze, lehet, hogy gyászolt, mert állandóan sírt csendesen, szinte befelé, mint a másik, az igazi nagymamám. A sok sírás okát csak évtizedekkel később tudtam meg. Az történt, hogy akkoriban mindenkit börtönbe csuktak, mint munkakerülőt, ha nem volt munkaviszonya valamelyik gyárban. Sőt, még orvosi ellátást sem kaphatott, mert állás nélkül betegbiztosítása sem volt. Így kerülhetett sor arra, hogy a fél-analfabéta tömbbizalmi által ki lett állítva számára egy „Nincstelenségi bizonyítvány”, ami alapján a szövőgyárban dolgozó veje: „apuka” után járt számára az orvosi ellátás.
Így, utólag belegondolva a kunszentmiklósi szép molnárné „tekintetes asszony” sorsának ilyetén alakulásába - öreg napjaira, bizony megértem mérhetetlen bánatát.
Visszatérve kislánykorom emlékéhez: amint megyünk végig a mi utcánkon - anya anyukájával, akit tilos volt nagymamának szólítanom - a másik oldalról átköszön nagyon tisztelettudón - egy fiatalnak látszó bácsi. Nagyon magas volt és hosszú kabát volt rajta, meg kalap.
„Anyám” visszaköszönt és arra kért, hogy én is köszönjek neki… Csak néztem csodálkozva, mert hirtelen már nem is volt olyan sietős „anyámnak”.
- Mi lesz a cukorral, így? - gondoltam magamban.
Alig gondoltam végig mindezt, a hosszú bácsi már át is jött a másik oldalról és megpuszilta „anyám” arcát mindkét oldalon..
„Anyám”, pedig olyan kedves volt a bácsival, amilyennek addig még soha senkivel nem láttam a családból. Úgy látszik nem véletlenül volt olyan kedves, mert a bácsi is az volt. Leguggolt hozzám és nekem is akart puszit adni, de én szégyenlősen „anyám” fekete szoknyája mögé bújtam. Majd, engedve, „anyám” biztatásának, előbújtam és ránéztem az „ismeretlen emberre”. Ő levette a kalapját és játékosan a fejemre rakta és azt mondta:
- „Olyan szép vagy, mint egy kicsi dáma! És milyen gyönyörű, fekete a szemed, úgy ragyog, akár édesanyádé! Aztán, mondd, mikor mostad meg utoljára?” –
Kérdezte és én felnéztem nagymamára, vagyis, „anyámra”, várva, hogy kisegítsen a válasszal. Ő mondott valamit, amin a bácsi jót nevetett és miközben én egyre bizonygattam, hogy
- reggel is megmostam a szememet is, meg máshol is...
- Az nem létezik, mert látom, hogy milyen fekete még mindig. Válaszolta kellemes férfinevetéssel közben.
- Arról én nem tehetek - pityeredtem el magamat.
És, mielőtt elbújhattam volna mama szoknyája mögé hirtelen átölelt az a szép férfi és úgy ölelt, ahogy engem addig még soha senki. Vagyis nem emlékszem arra, hogy ez megtörtént volna valaha…már korábban. Egy darabig nevette, hogy „milyen nagyon aranyos kicsi lány” vagyok, már most „igazi nő!” mondta ő….
Majd a kacagás furcsa zokogásba ment át, és még akkor is ölelt engem, de úgy, mintha soha többé nem akarna elengedni…
Soha többé nem láttam a „bácsit” és el is felejtem ezt az ölelést talán örökre, ha nem jutna örökösen újra és újra eszembe…
*
Az ünnepeken éreztem legmagányosabbnak magamat. Így volt ez most is, pedig ezt a karácsonyt férjem édesanyja nálunk töltötte. Ekkor már őt is leszázalékolták. Még fiatalon rokkant meg, de ő ezzel nem is foglalkozott…
Míg nálunk volt, szinte ki sem mozdult a konyhából. Csak sütötte, főzte a finomságokat. Én meg, mint egy kiskukta kiültem hozzá "segíteni". Sok fortélyt ellestem tőle!
Férjem, mint mindig - decemberben, vizsgára készült.
Az én családomból senki nem nyitotta ránk az ajtót. Borika nénikém sem küldött képeslapot, sem választ a leveleimre. Nagyon aggódtam. Sajnos, nem volt telefonjuk, mint akkoriban oly sokunknak és ezért semmilyen formában nem tudtam érdeklődni utána. Meglátogatni sem tudtam, mert kicsi Nándi még csak alig múlt egy éves… Két gyerekkel nem tudtam útra kelni egyedül a nagy bizonytalanságba.
Meg pénzem sem volt az útiköltségre.
*
Már a következő év, márciusi születésnapjára készültem lányomnak, amikor beállított "Anyuka". Összeszidott, hogy felé sem nézünk, és rákezdte a litániát:
- "...tőletök, akár föl is fordulhatnánk!".
Már kezdett bennem az indulat gerjedezni, amikor eszembe jutott az epegörcs és az azt követő egy hónap kórház.
Kicsi gyerekeimre néztem és elengedtem fülem mellett a méltatlan megjegyzéseket.
Sőt, kíméletlenül rákérdeztem "Nénikém"-re. "Anyuka" nevetgélve monda:
- "Azt" már el is temették, még tavaly decemberben!
Akkor, alig tudtam ismét türtőztetni magam.
- Hogy-hogy nem szóltatok? Még csak ott sem lehettem a temetésén? Azt sem tudom, hogy hol van eltemetve?
Jótékony sírással oldottam haragomat. Nem érdekelt, hogy anya látja és mit fog hozzá szólni.
A későbbiekben azután szép lassan, de biztosan megtudtam, hogy miért és mitől óvott "nénikém" annyira!
Ettől fogva arról szólt az életem, életünk, hogy anya, apa és Györgyi büntetett, még keményebben és még fájdalmasabban, mert most már gyermekeimet is érintette!
*
Hamarosan fölkeresett a "húgom" telefonon és hosszasan sírdogált, hogy nincs, aki vigyázna néha a gyerekeire. Gyanút foghattam volna, mert NEM volt telefonja és nyilvános telefonfülkéből nem lehet olyan hosszasan, és bizalmasan beszélni, ahogy ő tette naponta többször is! Főleg akkor nem, ha két kisgyerek nyűgösködik a babakocsiban!
Én meg elvállaltam őket ismét és ismét. Persze, úgy, hogy ismét én mentem oda…Pedig, ott a sínek között megfogadtam, majd később férjem is megígértette velem, hogy: "soha többet!".
- „Neki van anyja is, oldja meg, ahogy tudja!" - kiabálta férjem - erektől kiduzzadt nyakkal.
Györgyi hamarosan, fuldokló zokogás közben bejelentette, hogy szeretne velem beszélni, és azonnal jön a kicsikkel.
Ennek ellenére, hiába vártam őket.
Pont a tanítóképzőbe való jelentkezésemet akartam intézni.
Több órás várakozás után fölkerekedtem most már két kisgyerekkel, hogy átkelek a síneken és megnézem: nem történt-e valami bajuk. Alighogy kiléptem a lépcsőházból, már ott jött velem szemben az ikerkocsiban tolva fiait.
Gyerekeinek apjával támadt konfliktusa és éppen ezt mesélte nagy vehemenciával és csak úgy fröcsögtek az "aljas", "szemét", "állat", "kurva", "strici" szavak a szájából, amikor ismerős kismamák köszöntek rám, ránk. Majd megcsodálták az ikreket és együtt-érzőn mondták, hogy:
- biztos nehéz lehet kettővel egyszerre?
- "Nem, pedig az első perctől teljesen egyedül, minden segítség nélkül nevelem őket!" – hazudta „húgom” válaszul.
Ekkor, kérdőn rám néztek a szomszédos asszonytársak és láttam a szemükben, hogy hülyének néznek, amiért csináltam a nagy felhajtást egy évvel korábban a fazekakkal, lábasokkal!
Emlékezhettek azokra az alkalmakra, amikor a játszótér mellett mentünk el és bizony sokszor sírva kérlelt kislányom, hogy ő hadd maradjon ott játszani Lacikával, Krisztikével...
Voltak, akik megsajnálták Orsit és fölajánlották, hogy majd vigyáznak rá csak menjek nyugodtan! Azonban jól tudtam, hogy Györgyi mindig kitalált valamit, és amikor elment "félórára", egészen egyszerűen nem jött haza egész nap. Ezt tudva, nem hagyhattam ott a játszótéren a gyerekemet egész napra!
És akkor, ezek után kijelenti, hogy neki senki nem segített! Nem is tudom, hogy miért fájt annyira, hogy napokig sírtam?
Azt hiszem mégiscsak igazuk lehetett "szüleimnek", hogy nem vagyok normális, „bolond” vagyok!
Úgy vagyok ezzel is, mint azzal, ha egy társaságban kínos csönd támad; nekem ilyenkor azonnal van mondanivalóm. Legalább ennyire kínosnak tartom azt, ha bántják egymást az emberek! Ilyenkor kényszert érzek arra, hogy elkezdjem a jót cselekedni és megmutassam: hogyan lehet békében- egymás mellett élni. Hiszen, nem kell más hozzá, mint élni tudni és élni hagyni!
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
