|
TIBORCA történe II. 8.
Bóna Mária Ilona 2010.01.09. 06:47
Kicsi lányom meg bárányhimlős lett és ezért karanténban voltam vele otthon. Bele voltam a magányosságba betegedve. Levelet írtam a Magyar Rádió Lányok-asszonyok „Falkórság” című műsorának. Ki is jött hozzám Petrányi Judit, hogy riportot készítsen. Csak a lényeget nem adták le: a kismamaklubok létrehozására tett javaslatomat.
TIBORCA története
II. f., 8.r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Nyaralás, várandósság, „falkórság”, életveszély
Akkor, amikor olyan keservesen csalódtam Györgyiben, éreztem, hogy "jön ő még az én utcámba"!
Ez meg is történt, mihelyt a kórházból hazamentem. Panaszkodott a férjére és elmesélte, hogy meddőség miatt kezelésre jár.
Annyira sajnáltam, hogy megfeledkeztem az oly nagyon fontos óvatosságról!
Azon a nyáron sikerült egy szakszervezeti "családos" beutalót szerezni és „férjemmel” először mentünk, együtt nyaralni.
Tekintettel házasságkötésünk körülményeire, nászúton sem voltunk.
Nagyon örültem a beutalónak, legfőképpen annak, hogy az akkor még csak két és féléves kislányunkat is vihettük magunkkal. Akkor is még érvényben volt az a rendelet, hogy három éves kor alatti kisgyermekkel nem lehetett - vállalati- szakszervezeti beutalóval - üdülni menni.
Két hétre rábíztam Györgyire a lakásunkat, a növényeinket, vagyis odaadtam neki a lakáskulcsot...
A balatonfüredi vállalati üdülőben minden kényelmünk megvolt.
Tombolt a nyár! A csodálatos napsütés, a selymesen lágy-vizű Balaton egészen elvarázsolt. Karomba vettem a gyereket, és besétáltam vele a bokáig érő parti vízbe. Azaz, csak sétáltam volna, mert Orsi rettenetes sírással tiltakozott ellene. Valami miatt nagyon megrémült a nagy vízfelszíntől. Tehát, a közös strandolás kilőve.
Nagyon jól főztek az üdülőben, de nem tudtam igazán élvezni, mert a nagyon szigorú epekímélő diétát be kellett tartanom. Ha egy kicsit megszegtem az „előírást” máris görcsölni kezdett a jobb oldali bordaívem alatt… Se egy pohár sört nem ihattam, sem feketekávét. A cigiről még a terhesség alatt leszoktam… Fel is tettem hamarosan a kérdést magamnak: „Ezt se szabad, azt se szabad, hát élni szabad?”.
Pontosabban, már nem is lehetett azt akkor életnek nevezni… Megbeszéltük Nándival, hogy ő fogja Orsit hintáztatni, meg ő fog vele játszani. Mióta megszületett, igazán nem is volt együtt a gyerekkel – leszámítva azt az időt, míg kórházban voltam. Most majd „kigyerekezi” magát… ígérte.
Én meg heverésztem a napon, meg olvasgattam az árnyékban. Néha megmártóztam a Balatonban. Ahogy lefogytam, visszanyertem a korábbi karcsúságomat. Új fürdőruhát varrtam. Kezdtem jól érezni magam a bőrömben.
Ahogy töltődtem a naptól, a víztől, a pihenéstől, úgy kezdett bennem ágaskodni a szex utáni vágy. Nándi azonban olyan rideg és távolságtartó volt velem, hogy képtelen voltam odamenni hozzá éjszaka. Meg aztán, eszembe jutott az a sok hiába való próbálkozás és nem kezdeményeztem.
Úgy éreztem, hogy a kielégületlenség ordít rólam. Gátlásos, szorongó lettem, és szellemileg is beszűkült. Azt mondták, a gyestől, pedig az nem volt igaz!!!
A vívódásokkal teli éjszakák miatt alig vártam, hogy leteljen a szabadság!!! „Otthon” legalább felkelhettem dolgozni éjszakánként…
Elhalmoztam a gyereket a gyengédségemmel. Éreztem, hogy „agyonszeretem”, ha tartósan nem lesz kit szeretni még rajta kívül…
Nem is bántott, amikor Nándi egyik nap visszautazott Budapestre. Valami elintéznivalója volt a munkahelyén... Legalább szabadon végigsírhattam az éjszakát.
*
Kilenc hónap múlva, Györgyi iker kisfiúknak adott életet.
Ekkor már különélt férjétől és válófélben voltak. Ezért, a szülés előtti hónapot nálunk töltötte, hogy ne legyen egyedül.
Ismét sikerült megkeserítenie az életemet és most már a saját családomét is.
Az egy hónap arról szólt, hogy ő mindent milyen jól csinál, és milyen szuper háziasszony, én meg mennyire hülye vagyok a legalapvetőbb házimunkához is.
Igaz, hogy soha nem vágytam háziasszonyi babérokra, mert nekem a házimunka valami olyan volt, mint például a tisztálkodás, amit meg kellett csinálni, és kész.
Nem volt életcélom, sem önmegvalósítási törekvésem, sem társalgási téma.
Úgy voltam vele, mint a pénzzel. A létfenntartás eszközeként kezeltem.
*
Visszatérve még ehhez a nyárhoz, Nándi egy fiatalokból álló csoporttal a Bolgár tengerpartra utazott. Kicsi lányom meg bárányhimlős lett és ezért karanténban voltam vele otthon. Bele voltam a magányosságba betegedve.
Levelet írtam a Magyar Rádió Lányok-asszonyok „Falkórság” című műsorának.
Ki is jött hozzám Petrányi Judit, hogy riportot készítsen.
Csak a lényeget nem adták le: a kismamaklubok létrehozására tett javaslatomat.
*
Ekkor már intéztem Orsi bölcsődében való elhelyezését. Ugyanis, azok a kisgyerekek, akik – mint Orsi is – márciusban töltik be a 3. életévüket, csak szeptembertől nyerhettek felvételt az óvodába… Féltem, hogy ott maradok gyes nélkül, egy fillér jövedelem nélkül…
Nándi megváltozott, amikor visszamentem dolgozni. A központba mentem, a gépészetre üzemgazdásznak. Valósággal körülrajongtak. Felpezsdült körülöttem az élet. Elmúlt a depresszióm. Nándi is úgy udvarolt, mint még soha. Fölhívogatott napközben és szépeket mondott a telefonba…Közös baráti társaság alakult ki körülöttem. Volt, akik eljöttek hozzánk hétvégeken gyerekestől. Később mi is visszalátogattunk hozzájuk. Sajnos, Nándi tetszését nem igazán nyerte el senki sem. Annál jobban örültem, hogy beleegyezett abba, hogy a szilvesztert ugyanabban az üdülőben töltsük, ahol nyáron voltunk. Méghozzá azokkal a fiatal házasokkal, akikkel már volt egy-két közös hétvégénk.
Gyönyörű volt a téli Balaton is. Kicsi lányunknak játszótársai is voltak, mert mások is hozták a gyerekeiket. Jó volt ismét emberek között lenni, társaságban szabadidőzni. Nándi sem különült el úgy, mint máskor. Ezért is, meg azért is, mert nem fűtöttek eléggé, összebújva aludtunk. Annyira nem számítottam rá, hogy akar majd engem… Bizony, az összebújásnak meglett az eredménye.
Ismét babát vártam. Megfogadtam, hogy most aztán úgy felkészülök a szülésre, ahogy a "nagykönyvben" meg van írva! Kismamatornáztam és megtanultam a hasi légzést, meg mindent, ami az én esetemben: a hajszálér-megpattanásmentes szüléshez kellett. Most már nem a vetéléstől rettegtem, hanem a babát vártam.
Minden csodálatos lett volna, ha nem Györgyi orvosa lett volna az én lakókörzetem szerinti nőgyógyászom is!
Amikor kiderült, az azonos nevünk miatt (közben Györgyi is visszavette a saját nevét), hogy "testvérek" vagyunk, az orvos nagyon megváltozott.
Megfagyott ismét körülöttem a levegő és bedugult az emberek rokonszenve, jóindulata.
Hamarosan magyarázatot kaptam rá, hogy miért.
Györgyi ugyanis azt mondta orvosának, hogy „az utolsó hónapot is kénytelen teljesen egyedül tölteni a szülés előtt, mert neki nincs kihez mennie, mert ő senkire nem számíthat…”. És ezt akkor mondta, amikor már ott lakott nálunk!
Ez év áprilisában születtek az ikrek.
Kislányomnak ekkor vették ki a manduláját. Sajnos, olyan gyakran volt beteg, hogy a hatvan táppénzes napot – ami beteg gyermekem ápolására, egy évre járt - körülbelül nyolcvan nap alatt vettem igénybe. Fél év alatt nyolcszor volt tüszős mandulagyulladása. Én azonban, ahelyett hogy őt ápolgattam volna, "húgom"-hoz rohantam minden délelőtt az ebéddel, mert aggódtam miatta, hogy nem fogja tudni az ikreket szoptatni.
Ilyenkor hagyott csapot-papot és elment ügyeit intézni "egy órára", amiből sokszor egész nap, vagy félnap lett. A hűtőben ilyenkor ott volt előkészítve a cumisüvegben a kicsiknek az anyatej.
Az ikreket egy alacsony heverőn pelenkáztam, miközben kislányom étlen, szomjan ott nyűgösködött körülöttem. A mandulaműtét miatt nem ehetett akármit. Ezért, meg azért sem vittem magammal ennivalót részére, mert azt hittem, hogy csak jövünk, meg megyünk. De, Györgyinek nem tudtam nemet mondani. Hiszen, akkor sírva fakadva kiborult. Azt meg nagyon nem bírtam…
A lakást úgy osztották meg az elvált férjével, hogy a konyha lett a volt férjé, amit be is rendezett magának lakószobának. Csak azért nem találkoztam vele, mert sorköteles katonai szolgálatát teljesítette. A fürdőszobában főzött Györgyi egy kis rezsón. Nagyon rossz körülmények között érte az anyaság. Ezért is vittem neki az ebédet minden nap. Persze, titokban, hogy Nándi meg ne tudja!
*
Július elején azzal az örömhírrel jött Nándi haza, hogy mehetünk a Mátrába nyaralni! Nagyon örültem. Csak Györgyi miatt aggódtam...
Csodálatos volt a Mátra! Nagyokat kirándultunk egy házaspárral és kislányával. Voltak fiatalok is, akikkel Nándi egész nap együtt focizott, meg sportolt. Kicsi Orsi is élvezte az erdei sétákat, szamócaszedést- és evést. Láttunk óriási termeszvárat, a patak melletti tocsogóban ebihalakat és kisbékákat…
Bársonyos mohatelepeket simogattunk és madárdalt, erdősusogást hallgattunk.
Orsi új barátnőjének apukája gyönyörű homokvárat épített a két kislánynak. Amikor hosszabb túrára indultunk, észrevettem, hogy ez az apuka ott van mellettem ugrásra készen, ha véletlenül elesnék, meg tudjon fogni. Többször találkozott a tekintetünk és gyakran fogta a kezemet akkor is, amikor egyáltalán nem voltam veszélyben. Aztán, megtudtam, hogy nekik nem lehetett gyerekük és a kislányt, aki velük volt örökbe fogadták.
Nándi mondta, hogy szobafestő… Az emberi kisugárzása nem mindennapi volt. Olyan esztétikai érzékkel viszonyult egy-egy virághoz, érdekesebb faághoz, gyökérzethez, a természeti „alkotásokhoz”, hogy mindent megértettem, amikor megtudtam, hogy művészi képeket is fest… Egy szentendrei kiállítására kaptunk meghívót már a rendszerváltozáskor. Nagyon szerettem volna elmenni...
*
Életveszélyes segítség
Sajnos, letelt a szabadság, de feltöltődve jöttem vissza. Újult erővel folytattam Györgyi- és ikrei patronálását.
Már elmúltam hét hónapos terhes. Irdatlan nagy volt a hasam. Ezért is esett nagyon nehezemre a hajlongás. De olyan aranyos volt a két kisfiú, hogy örömmel voltam velük. Csak annyira hasonlítottak egymásra, mint két különböző korú fiú testvér. Ebből is lehetett tudni, hogy kétpetéjű ikrek. Nagyon jól fejlődtek. Györgyi jó anyjuk volt nekik. Sajnos, a válás megviselte. A férje nevére akarták anyakönyvezni a gyerekeket, de nem hagyta. Átmenetileg az ő nevét viselték. Majd, az apa elvállalta az apaságot. Körülbelül két évbe került, mire törvényesen is felvették az apa családnevét…
Sok intéznivalója volt. Ezért sem tudtam nemet mondani neki, ha megkért, hogy vigyázzak a fiaira. Csak az volt a furcsa, hogy nem hozta őket hozzám soha. Mert, ha nálam, az összkomfortban otthagyta volna a babákat, akkor még kényelmesen is el tudtam volna látni őket. De, nem! Alig, hogy megérkeztem hozzá, már indult is dolgára…
Nekem meg egyre nagyobb lett a hasam és már szinte nem is tudtam lehajolni tőle. De muszáj volt... Egy-egy ilyen alkalommal, úgy vánszorogtam gyerekemmel haza, hogy csak a lelkierőm hajtott.
Azután bekövetkezett a legrosszabb. Györgyi háza egy pályaudvar-közeli helyen volt, ahol legalább öt pár sínen kellett átmenni, ha hozzá-, vagy tőle haza akartam jutni. Amint egy ilyen alkalommal - a fáradtságtól alig tudtam emelni a lábamat - a sínek közti kövek egyikére lépve a bokám megbicsaklott és elestem.
A távolban láttam, hogy az egyik sínpáron vonat közeledik. Kislányom megpróbált lábra állítani, de törékeny kicsi erejével nem tudott segíteni. Míg küszködtem magammal, ordítottam a gyerekkel, hogy:
- azonnal menj le a sínekről!
De ő nem akart otthagyni, egyre csak cibált és sírva könyörgött:
- Állj föl anyucikám! Gyere te is!
Azt hiszem ekkor ütöttem meg először. Mindenképpen el akartam érni azt, hogy legalább ő menjen le a töltésről. A kezébe nyomtam a lakáskulcsot, és egy cekkert, amiben az üres lábasok és fazekak voltak.
Sikerült ezután négykézláb a sínekről utána mászni. Szerencsére a vonat a mögöttem lévő sínpáron dübörgött el, fülsértő vészjelzéssel. Sikerült egy-lábon ugrándozva hazabicegni. (Magzatom lehet, hogy ekkor fordult vissza, fejjel fölfelé.) Otthon jeges borogatást tettem a bokámra. Négykézláb láttam el a gyereket és végeztem el a legszükségesebbeket. Amikor este hazajött a férjem már erős alhasi fájdalmaim voltak. Másnap reggel taxival bevitt a kórházba, ahol bent tartottak fenyegető vetélés tüneteivel.
Egy hónapig le sem szállhattam az ágyról. Még a méhszájamat is összevarrták, nehogy idő előtt megszülessen gyermekem. Állítólag a VIII. hónapban a legveszélyesebb a koraszülés a magzat szempontjából.
Sikerült beszerezni az akkoriban megjelent, Albert Schweitzer életéről szóló regényt. Ezt olvasva tudtam a jó példából erőt meríteni. Végül is, az egy hónap úgy telt el a kórházban, mintha Schweitzer közelében élhettem volna.
Nagy, életre szóló élmény volt!
Nem is emlékszem már azokra a kórházi történésekre, amelyeknek egy hónapig a részese voltam, mert közben, a gondolataimmal és a lelkemmel ott „éltem” Lambarénében, Schweitzer oldalán!
Hazakerülve, úgy foglalkoztam kislányommal, ahogy azt Schweitzertől tanultam. Minden élőlényben – még a legparányibban is - tisztelni az Életet. Ettől fogva nem pórszívóztam össze a lakásban talált pókokat, hanem kitettem azokat az erkélyre. Igyekeztem úgy élni, hogy semmilyen élőlény elől ne éljem el az életet, de vigyáztam arra is, hogy ugyanígy tiszteletben tartsák az én életszükségleteimet!
Ennek volt a legnehezebb érvényt szerezni.
Ez a része volt a legnehezebb: elfogadtatni a gyerekkel és a családommal olyan értékrendet, amit akkoriban senki, vagy nagyon kevesen követtek.
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
