TIBORCA történe II. 7.
Bóna Mária Ilona 2010.01.09. 06:46

Hamarosan elkészült az új személyi igazolványom is a saját nevemen, amiben már szerepelt gyermekem is és az iskolai végzettségemnél, hogy érettségizett vagyok. Nem kis elégtétellel vettem át ezt az új személyi azonossági igazolványt… Akkor még nem sejtettem, hogy mennyit kell még nekem ezért szenvedni!
TIBORCA története
II. f., 7. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Visszavettem a saját nevemet…
Vannak dolgok, amiket nem lehet megszokni. Ezek közé tartozott az, hogy mindenki férjemnek hitte gyermekem apját. A kórházban is az ő nevén szólítottak és az érettségi bizonyítványomat is az ő nevére állították ki a –né toldattal. Ez nem volt más, mint színtiszta hazugság!!!
Hiszen, mint ahogy engem sem akart igazán soha, úgy a gyereket sem akarta…
A tanulásomat sem segítette, hanem mindent megtett azért, hogy ne tudjam az iskolát befejezni. Miközben otthon voltam pici lányunkkal gyermekgondozási szabadságon, azalatt azért elővettem a könyvvitelt és volt, hogy úgy szoptattam kicsi babámat, hogy a konyhaablakba kiraktam a jegyzeteket, a füzeteimet a gyereket meg a konyhapultra tettem és ahogy fölé hajoltam és átadtam neki testemből a tápláló tejecskét, próbáltam felfrissíteni a korábban tanultakat. Ha mindezt elmondtam volna neki, talán megakadályozta volna, hogy leérettségizzek. Ösztönösen megéreztem, hogy ő a hatalom kinyújtott karjaként „működik” otthon. Azé a hatalomé, amelyik mindent elkövetett, hogy elpusztítson és mindent megtett korábban azért, hogy ne legyenek utódaim sem. Ezért kellett titokban tartanom még a gyerekem apja előtt is, hogy mire készülök. Márpedig készültem az érettségire, hiszen úgy tanultam, hogy amit gyorsírással jegyzeteltem az órákon, azt otthon éjszakánként „áttettem” egy-egy füzetbe.
Az első évfolyamosokkal kezdtem a közgazdasági szakközép iskolát. Addig ez az iskola technikum volt. De nem csak nevében változott meg, hanem az oktatandó tananyagot illetően is. Már az új gazdasági mechanizmus szellemében szervezték át a tantárgyak tananyagát. Bizony, nem volt még tankönyvünk sem. Ezért, nagyon-nagy hasznát vettem az órák alatt a gyorsírás tudásomnak.
Amikor elterjedt az én családomban is, hogy mégis leérettségiztem, akkor kunszentmiklósi unokatestvérem - akit kihúztam a sárgödörből kislány korában és aki már szintén oda járt esti iskolába, ahova én is – kölcsönkérte ezeket a füzeteket és jegyzeteket. (Ezeken is a férjem neve szerepelt a –né toldattal.)
Kezdett ez az egész helyzet nagyon bántani. Az fájt a leginkább, hogy kicsi gyerekünk egy hazugságkapcsolatból fogant meg és született erre a keserves életre. Akkora felelősséggel nyomasztott ez a gondolat, hogy ismét megacéloztam magamat, vagyis bekeményítettem és elhatároztam, ha nem is tudok elválni és ezzel egyértelműsíteni a magamra hagyatottságomat anyaságomban, visszaveszem a saját nevemet és ezzel megpróbálok érvényt szerezni a saját személyiségemhez fűződő jogaimnak is.
Segített ebben az elhatározásomban az a tény, hogy akkoriban vezették be az új névhasználati törvényt. Kicsi lányomat ismét betettem a kis vászon gyerekhordozóba - amit a nyakamba akasztva és a derekam köré lehetett csatolni – és elindultam a Belvárosba, ahol két évvel korábban megtörtént az a rettenetes házasságkötés az apjával. Szerencsére, nem kellett fizetni az egész eljárásért egy fillért sem. Kitöltöttem egy kérelmet, amihez csatoltam azt a házassági anyakönyvi kivonatot, ami a lakásvásárláshoz kellett csupán és a közben elkészített 2 db új személyi igazolvány fényképet.
Hamarosan elkészült az új személyi igazolványom is a saját nevemen, amiben már szerepelt gyermekem is és az iskolai végzettségemnél, hogy érettségizett vagyok. Nem kis elégtétellel vettem át ezt az új személyi azonossági igazolványt…
Akkor még nem sejtettem, hogy mennyit kell még nekem ezért szenvedni!
*
Vannak dolgok, amiket szintén nem lehet megszokni.
Ezek közé tartoztak még anya látogatásai. Nagyon ritkán jött, de akkor gondoskodott arról, hogy emlékezetes legyen.
Általában fölcsöngetett és fölkiabált, hogy menjek le, mert nem ér rá följönni. Ilyenkor hagyni kellett a sülő-fövő ételt a tűzön; síró-rívó kisgyereket a pelenkázón, mert anya nem tudott várni.
Ott, lent a kapualjban azután kikérdezett gyorsan, hogy mi újság, majd adott egy zacskó krumplicukrot, vagy narancsot, meg egy pár banánt és elment. Én meg rohantam föl és napokig takarítottam a romokat, vagy pátyolgattam a gyereket, hogy megnyugodjon.
Ez volt a nehezebb, mert ilyenkor én sem tudtam sokáig megnyugodni. Ugyanis anyai szívemmel sehogy nem tudtam anyát megérteni!
Hogyan lehetséges az, hogy egy nagymama, Pest déli csücskéből átbuszozik Buda déli csücskébe, az állítólagos lányához, és annak gyerekéhez, a kis-unokájához – akit ezek után „nincs ideje” megnézni!?
Ilyenkor olyan feszültség, tehetetlen düh volt bennem, hogy muszáj volt egyet bőgni. A gyerek látva ezt a kedélyváltozásomat, lassan összekapcsolta a „Nagymama” látogatásaival és úgy védekezett, hogy nem evett a banánból, a narancsból, a krumplicukorból, pedig szerette.
Amikor, pedig „Nagymama” mégis följött látogatóba, mint kislányom két éves korában egy májusi napon – akkor, pedig Orsika tüntetően visszavonult és – nem volt hajlandó „Nagymamától” a „sok finomságot” elfogadni.
Próbáltam mentegetni gyermekemet, akit tökéletesen megértettem, de „Anyuka” bölcsnek vélt szentenciáit el kezdte kinyilatkozni.
Azt hitte, hogy ő nekem nevelési tanácsokat adhat! Olyan mértékben voltam fölháborodva, olyan mértékben tolult föl bennem a sok bántás, keserűség, a gyermeki mivoltommal való folyamatos visszaélés emléke, hogy legszívesebben ajtót mutattam volna neki.
Helyette nyeltem a gombócot a torkomban, majd izzadtam, miközben már a fogam is vacogott. Szép sorban az összes üreges szervem érezni kezdtem. Majd a derekam fájt, de nagyon: vesetájékon, majd a méhem kezdett görcsölni. Végül, a gyomrom alatt a jobb oldali bordaív mögött vált a fájdalom elviselhetetlenné.
Nem tudom hogyan ment el, de akkor már nagyon rosszul voltam. Sem feküdni, sem ülni nem tudtam. (Azon aggódtam, hogy addig kibírjam, míg „férjem” hazajön. A gyerek előtt próbáltam tartani magam.)
Fölhívtam a rendelőt, és ott azt mondták:
- sétáljon be, mert éppen rendel a doktornő.
Ez megtörtént. Hagytam otthon egy cédulát, hogy Orsi apja sürgősen jöjjön utánunk! Amikor megérkezett, már késő este volt és négykézláb nyüszítettem a fájdalomtól, mert a rendelőben megpróbáltak hordágyra lefektetni. Azonnal kaptam egy „koktélt” és vártuk a hatását.
Kicsi lányunk közben kint ült egyedül a várószobában. Már aggódni sem tudtam, csak a mindent betöltő fájdalom volt. Utolsó erőmmel – amint megérkezett – megkértem apukáját, hogy vigyázzon rá nagyon!
Amikor a kritikus idő után sem hatott az injekcióban lévő fájdalomcsillapító, kaptam még egy adagot, és amiért attól sem lettem jobban, mentőt hívtak és kórházba szállítottak.
Ott epehólyag-perforációra gondoltak, de a röntgenfelvétel alapján erről szó sem volt. Az igaz, hogy a beinjektált festékanyag kétszer is a veséimet festette meg az epehólyagom helyett, ezért súlyos festék-kiválasztási zavart diagnosztizált a röntgen-orvos. Az ultrahangos készülék halovány, elmosódott epehólyagot láttatott. Mivel lázam is volt, Tetránt kaptam, majd éjszakára jobban lettem.
Reggelre kialudtam a fájdalmat. Akkor vettem észre, hogy legalább tíz kilót fogytam. Erről megbizonyosodhattam, amikor megmérték a testsúlyomat. Már telefonálni is tudtam. Otthon férjem vette föl a telefont, ami megnyugtatott. Megígértettem vele, hogy egy percre sem bízza anyára kislányunkat!
Ennek ellenére, amikor bejött meglátogatni, nemcsak a gyerek volt vele, hanem apa és anya is!
Egy infarktusból lábadozó hölggyel feküdtem egy szobában.
Azonnal fölkeltem, hogy ne kelljen „szüleimet” végighallgatnia. Kicsi lányom kitért az ölelésem elől. Úgy rohangászott a folyosón, mint akit direkt futtatnak. Nagyon bántott. Anya mondta, hogy:
- „Több rohama is volt a gyereknek!”
- Mi az, hogy rohama volt? Te rábíztad „Anyukára”?
Fordultam férjem felé a kérdéssel. Erre ő belekezdett az ismert mentegetődző szövegbe, hogy neki milyen fontos tárgyalásai, meg munkái maradtak félbe a munkahelyén…
Verekedni tudtam volna!
Szerettem volna Herkules lenni és anyát, apát, a „férjemet” egy hatalmas halomba összecsomagolni és kitenni őket a hóra.
Sajnos, ez lehetetlen volt, - mert nem voltam Herkules, csak egy sovány, szenvedő, beteg ember, meg kint tombolt a hirtelenjött nyár.
Meg is jegyezte a kezelőorvos, hogy „már májusban milyen szép barnára sült” vagyok. Pedig csak születési „hibám” volt, hogy olyan jól „fogott” a nap. Az igaz, hogy kicsinyemmel minden nap lementünk a játszótérre levegőzni, őt azonban annyira nem fogta meg a napfény, hogy miatta meg a védőnő marasztalt el:
- Ilyen jó időben levegőztetni, majd fokozatosan napoztatni kéne ezt a gyereket!
Gyerekemnek meg az volt a születési „hibája”, hogy nem fogta a nap – csak felégett – nem barnult olyan szép lassan, de biztosan, mint én! Két éves korára már megtanultam kezelni ezt a problémát. A védőnőnek, pedig megpróbáltam mindezt tapintatosan előadni.
Ott, a kórházban anya és apa is adta a jónak vélt tanácsait, miközben összeszidtak, amiért nem vigyáztam magamra és olyan felelőtlen módon beteg mertem lenni!
Kicsi lányom, pedig továbbra is futkosott a folyosón, nekimenve a betegen csoszogó embereknek.
Nekem kellett utána futni és egy kicsit megállítani, de sem a megszokott szemkontaktust, sem más kontaktust nem tudtam vele fölvenni. A három nap alatt olyan idegenné vált, mintha nem is ő lett volna! Csak erőszakkal tudtam a kezét megfogni. Amikor nagy nehezen visszaértem látogatóimhoz, „férjem” röstelkedve közölte velem:
- Teljesen elrontottad a gyereket!
- Na most már elég legyen! Ha tudni akarjátok, tőletek vagyok beteg! És: abba, pedig egyenesen belepusztulok, hogy arra bízod a lányunkat, akire még a macskámat sem bíznám, ha lenne!
Mondtam férjemnek, akit megkértem, hogy:
- fuss a gyerek után, fogd meg és vidd haza!
Látva kislányomon az elszakíttatás, a csalódás zavarodottságát, majd belepusztultam, hogy nem tudtam mindattól megvédeni, ami „szüleim” részéről érhette szegénykét!
Két év nevelői munkáját láttam teljesen összeomlani. Olyan indulat gerjedezett bennem, amit el kellett fojtani. Ez az elfojtás azonban ismét rosszulléthez vezetett. Megismétlődtek az előző napok tünetei. Mire visszakerültem a kórterembe, már ismét vinnyogtam a fájdalomtól…
Kaptam egy fájdalomcsillapító-nyugtató koktél-injekciót. De, mintha meg sem kottyant volna… Órákig szenvedtem, mire el tudtam aludni.
*
Volt a kórházban, a férfi- belgyógyászati osztályon egy fiatalember, akinek Ervin volt a neve. Kicsit emlékeztetett Pancsira.
Már második hete bent voltam és még mindig szörnyű duzzanat volt az epehólyagom fölött. Tapintásra fájt nagyon. Jól esett a fekvés. Azonban, egy velem egykorú belgyógyász kiparancsolt az ágyból.
- Ne feküdjön itt egész nap, mert a végén traktorral sem lehet az ágyból kivontatni!
Erre, elkezdtem a folyóson, meg a kórház kertjében sétálgatni.
A sok, idős, beteg ember között nem éreztem jól magam. Nagyon lehangolt és sokat sírtam a kislányom után. Egy alkalommal, amint sétálgatok a folyóson, tolókocsiban új beteget hoztak be a mentősök. Az osztályos orvos éppen a hogylétem felől érdeklődött.
- Így ki lehet bírni!
Mondja az egyik beteghordó az orvosnak.
- Ilyen betegeket szívesen gyógyítgatnék!
Mondja a másik. Az orvosra nézek, aki zavartan nevetve csak annyit mond:
- Á, csak ő van egyedül ilyen…
Nem értettem pontosan, hogy mit mondott még, csak a jóízű nevetésüket hallottam. Csak hetekkel később jöttem arra rá, hogy tulajdonképpen rólam beszéltek…
A folyóson sétálgatva, bizony láttam, naponta a bádogkoporsóban elszállított halottakat, akiket nem lehetett meggyógyítani.
A fiatal orvos is tiszta véletlenül mindig kint volt a folyóson, amikor én. Ritkán szólított meg, de örökké ott volt a közelemben. Egy alkalommal, amikor egy bádogkoporsót vittek éppen ki az egyik kórteremből, elmenve mellettem odaszólt nekem.
- Ezt nem lehet megszokni…
Azóta sem értem, hogy miért nem beszélgettünk többet.
Azonban Ervinnel sokat beszélgettem. Csakhogy ezek a beszélgetések olyan elmélyültek kezdtek lenni, hogy alig tudtuk abbahagyni.
Beszéd közben néztem a száját és annyira szerettem volna megcsókolni, hogy szenvedtem a feltörő vágytól. Attól, hogy nem tehetem meg! Ekkor azonban az epegörcs is ismét kezdett kialakulni. Ilyenkor hirtelen elköszöntem Ervintől, és bementem a kórterembe lefeküdni.
Bizony sehogy nem volt jó, akármelyik oldalamra feküdtem, a fájdalom átszúrt a szemközti oldalra.
Nyomták belém a tetránt, amitől fél év múlva teljesen tönkrementek a fogaim… Lehet, hogy nem is lett volna szükség a sok gyógyszerre? Lehet, hogy egy-csapásra meggyógyultam volna egy egészen másfajta „gyógymódtól”?
Szegény fiú! Nem is sejtettem, hogy ő ugyanúgy szenved az elfojtástól, mint én. Ez akkor derült ki, amikor egy alkalommal, alig ültünk le egymás mellé, odajött az orvosunk és megkérte Ervint, hogy mérje meg a lázát. Megmérte és érdeklődve kérdeztem, hogy mennyi?
- 36,8 mondta.
Majd az orvos egy idő után újra odajött hozzánk és ismét megmérette a fiú testhőmérsékletét, ami 39,2 volt!
Kiderült, hogy Ervin már rég hazamehetett volna, mert meggyógyult, de a velem való beszélgetések alatt mindig felment a láza. Ezt követően a belgyógyász igyekezett szétválasztani minket. Például, kitalálta, hogy
- ne üldögéljen itt örökké!
Vagy: - „jobb, ha nem látja mi zajlik itt!. Ez a sok szörnyűség nem való magának…”. És, ettől fogva nem volt gond, ha az ágyamban heverészve olvasgattam naphosszat.
Így fordulhatott elő, hogy Ervin úgy ment haza, hogy nem tudtam tőle elbúcsúzni…Sokáig gondoltam rá vágyakozva még otthon is.
Több-mint három hétig voltam bent. Ennyi időbe került „megerőszakolnom” önmagam. Vagyis: nem aggódni semmi és senki miatt; nem gondolni „Anyukára”, „Apukára”, „férjemre”, csak a gyerekre! És, miatta arra az egyre, hogy elhitessem az orvosokkal: egészséges vagyok, mehetek haza…
Azóta is epekímélő étrenden élek. Nagy-néha – amikor sem időm, sem türelmem nincs magamnak külön főzni – eszem a család számára készített, jó cubákos pörköltből, székelykáposztából, babgulyásból és eszembe sem jut, hogy valami bajom eshet tőle. Utólag gondolkodom el azon, hogy talán már nem is kellene diétáznom?
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
|