|
TIBORCA történe II. 6.
Bóna Mária Ilona 2010.01.09. 06:40
Férjem, akivel egyedül megoszthattam volna boldogságomat, előzékenyen átengedett azoknak, akik olyan módszeresen megkeserítették egész keserves kis életemet! Még ekkor is övék volt a főszerep! Nándi, pedig ott állt az ágy végében, olyan szomorúan, mint aki gyászol!... „Anyuka” szörnyülködött és ájuldozott azon, hogy hogyan nézek ki. Már azt hittem, hogy mindjárt ott is tartják, mint beteget, mert azonnal igénybe vette az ápoló személyzetet. Végül is próbáltam kedélyeskedni, hogy megnyugtassam. Györgyi is hozta a megszokhatatlan rossz formáját: - „Aztán miben fog aludni az a gyerek, van-e már kelengyéje?” Férjemre néztem kérdőn, mert megígérte, hogy mindent beszerez. De neki fogalma sem volt arról, hogy miről esik szó körülöttem, mert olyan asszonyi kárálással vettek körül. ... Állítólag ott anya is „adta önmagát”, amikor megmutatták neki Orsikát, mert felsikoltott, hogy: - „Milyen ronda!” és újfent elájult. Anya viselkedése, mint mindig, ekkor is rendhagyó volt. Körülbelül négy hónapos lehetett Orsika, amikor anya ránk csöngetett. Belépett a szobába, majd megcélozta a kiságyat és fölé hajolva csak sírt és sírt. Először azt hittem, hogy végre megszólalt benne valami anyai- nagyanyai érzés, de nem, mert a következőt mondta: - Szegény gyerek! Lehet, hogy bolond lesz! Neked nem lett volna szabad gyereket szülnöd! ... Györgyi férje volt az, a korábbi vőlegény. Úgy nézett most is, mint akkor régen… Amikor Györgyi csatlakozott hozzá, hallottam amint kérdezi: - Ez, meg ki volt? - Az Ilus. Volt a válasz. - Ez? Nem létezik! Hogy néz ez ki, mint egy tehén! TIBORCA története
II.f., 6. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET
A fényességből visszajőve…
- Megnézem a műtőt, hátha gyorsan előkészíthetjük…
A „madám” elrohant, az orvos, pedig kétségbeesetten telefonált valahova.
Ekkor, belém-hasított a felismerés, hogy még nem született meg a gyermekem, akinek már nincs szívhangja… Megéreztem, hogy itt nekem kell tenni valamit, de nagyon gyorsan, mert akár meg is halhat az a kicsi élet ott benn!
- Jaj, de fáj! Kiabáltam, ahogy csak bírtam, hogy felhívjam
magamra a figyelmet.
- Bekakilok!
Óbégattam, mert hallottam a három nap alatt az egyik szülésnél, hogy a kismama ezt kiabálta és mindenki összeszaladva, pillanatok alatt világra segítette gyermekét.
A fényességből visszajőve, ismét erősnek és elszántnak éreztem magamat. Megérkezett a nővér egy szerkezettel, amivel biztosabban meg lehetett a szívhangot hallgatni.
Csak azt láttam, hogy csóválja a „madám” a fejét, és ismét eltűnik. De, egy szempillantás alatt előkerült egy műszerekkel teli, kis asztalkával. Zsákot húzott a lábamra, miközben valaki két lábtartót szerelt föl az ágyra. Erre feltették, majd felszíjazták mindkét lábamat. Borzasztó kényelmetlen volt ez a pozitúra. Úgy éreztem, hogy ez a neki-készület inkább hátráltatja a szülést, mint segíti.
Minden esetre, ellazítottam magamat, amint jógázás közben szoktam. Erős vágyat éreztem arra, hogy a kisbabámat végre meglássam, és magamhoz öleljem. Erősen gondoltam az életéért küzdő pici emberkére és összeszedtem minden erőmet.
„Segítek drága kicsi gyerekem… Gyere, gyere, mert most anyuci nagyot fog nyomni!”
- Ne nyomjon! Nincs még lent a gyerek! Szikét a gátmetszéshez!
- Most nyomhat! Még, még, még!
Összeszorítottam a fogamat és nyomtam, ahogy csak bírtam. Csillagokat láttam, majd erőteljes gyereksírást hallottam…
Március 6-án – legcsodálatosabb születésnapi ajándékként, háromnapos vajúdás után megszületett első gyermekem. Négyujjnyi méhszájon keresztül préseltem ki az akkor már szívhangot sem adó, 2,8 kilógrammos magzatomat.
Minden hajszálerem megpattant hónaljig. Kicsi lányom szeme be volt dagadva. Csak a harmadik napon nyugodtam meg, amikor megláthattam kis kékes gombszemeit, hogy nincs a szemének semmi baja. Ekkor azonban besárgult.
Mégis, nekem ő volt az esztétikai csoda! Én még addig semmit és senkit nem láttam olyan szépnek! Amikor mellemre vettem és csöpp kis szájával tudta, hogy mit kell tennie, jöttem arra rá, hogy mi végre születtem a világra! Boldogságomban valósággal „úszva” lebegtem. A szülés gyötrelmei, mintha nem is lettek volna!
Sehogy nem értettem, hogy miért szörnyülködtek úgy az orvosok, meg a betegek a bevérzett szemem és bőröm miatt.
- Majd elmúlik! Mondtam férjemnek is, de ő kétkedve nézett rám és nem értettem, hogy lehet ilyen kicsinyes?
Azt később sem értettem miért nem jelent neki is olyan katartikus élményt az apává válás, mint nekem az anyaság!? Mást sem értett meg addigi életemből! Hajlamos volt mindig is kétkedni szavaimban, a mások szemével látni- és megítélni engem.
Ezért nem lehet azon csodálkozni, hogy elsőnek anyát értesítette a nagy eseményről, aki riadóztatta Györgyit, Mamikát, meg mit tudom én kit. (A lényeg az, hogy mindenki bejött látogatni, csak az nem, akit olyan nagyon vártam.)
Akkor még a látogatók bejöhettek a kórterembe és körülülték, állták az ágyakat. Engem is körülvettek, mindjárt a szülést követő napon. Férjem, akivel egyedül megoszthattam volna boldogságomat, előzékenyen átengedett azoknak, akik olyan módszeresen megkeserítették egész keserves kis életemet! Még ekkor is övék volt a főszerep! Nándi, pedig ott állt az ágy végében, olyan szomorúan, mint aki gyászol!
Már azt hittem a gyerekkel van valami baj, csak nekem még nem mondják meg! A mai napig nem tudom, hogy miért volt akkor olyan szomorú?
„Anyuka” szörnyülködött és ájuldozott azon, hogy hogyan nézek ki. Már azt hittem, hogy mindjárt ott is tartják, mint beteget, mert azonnal igénybe vette az ápoló személyzetet. Végül is próbáltam kedélyeskedni, hogy megnyugtassam.
Györgyi is hozta a megszokhatatlan rossz formáját:
- „Aztán miben fog aludni az a gyerek, van-e már kelengyéje?”
Férjemre néztem kérdőn, mert megígérte, hogy mindent beszerez. De neki fogalma sem volt arról, hogy miről esik szó körülöttem, mert olyan asszonyi kárálással vettek körül.
Eszembe jutott Spock doktor és mondtam a mindenen felülemelkedők boldogságával:
- Nincs még kiságya, de nem kell aggódni, mert amilyen pici, „eleinte a sublótfiók is megteszi”!
- Szegény gyerek! Ez se tudja, hogy minek jött a világra!
Volt a boszorkai válasza. Kétségbeesve néztem gyermekem apjára, aki egy kis cinikus-kesernyés mosollyal válaszolt, amiről azóta sem tudom, hogy kinek szólt. Majd kivitte anyáékat babaszemlére. Állítólag ott anya is „adta önmagát”, amikor megmutatták neki Orsikát, mert felsikoltott, hogy: - „Milyen ronda!” és újfent elájult.
Férjem mesélte szégyenkezve másnap, de úgy, hogy azóta sem tudom, hogy azt szégyellte-e jobban, hogy nekem ilyenek az állítólagos rokonaim-, vagy azt, hogy neki ilyen rokonokkal rendelkező felesége van? (Azt fel sem tételeztem róla, hogy egy percig is „rondának” látta gyermekét és azt szégyellte.)
Ezeket a kérdéseket föltettem neki otthon, de egyértelmű válasz helyett vég nélküli vádaskodásba kezdett, amire én vég nélküli magyarázkodással válaszoltam.
Ekkor kezdtem szép lassan egy lelki védőburokkal leválasztani magunkról őt. Ettől fogva – kicsi lányom és én összetartoztunk és azt szerettem volna ha ő is olyan boldogsággal éli meg a gyermekségét mellettem, mint amilyen bodoggá tett engem az anyaság…
*
Azt csak harminc évvel később tudtam meg, hogy szomszédunk, amikor megtudta, hogy megszületett a mi gyerekünk is, egy üveg pezsgővel kereste föl férjemet a munkahelyén és úgy gratulált neki- nekünk. Csakhogy, férjem elfelejtette ezt elmondani. Pedig, milyen nagyon jól esett volna! (Talán, be sem jött volna a kórházba, ha ilyenformán nem értesül az eseményről?!)
Sokszor, de nagyon sokszor szerettem volna elválni, egyedül élni, hogy soha többé, senki ne tehessen föl nekem értetlenkedő, vádaskodó kérdéseket „szüleimmel” és a múltammal kapcsolatban! Sajnos, soha nem voltam olyan anyagi helyzetben, hogy ezt megvalósíthattam volna!
*
Akkor föl sem tűnt, hogy apa távolmaradt a kórháztól és első „unokájától”. Kislányom fél éves lehetett, amikor eljött egyedül megnézni minket. Ekkor már két éve laktunk ott, de még egyszer sem járt nálunk. Torkomban dobogó szívvel vezettem be a lakásba. De ő úgy viselkedett, mintha tegnap láttuk volna utoljára egymást. Azt sem mondta, hogy gratulál… Jókat nevetett azon, ahogy a kicsi lány hason fekve a járókában, - a hasát domborítva – forgolódik.
Anya viselkedése, mint mindig, ekkor is rendhagyó volt. Körülbelül négy hónapos lehetett Orsika, amikor anya ránk csöngetett. Belépett a szobába, majd megcélozta a kiságyat és fölé hajolva csak sírt és sírt.
Először azt hittem, hogy végre megszólalt benne valami anyai- nagyanyai érzés, de nem, mert a következőt mondta:
- Szegény gyerek! Lehet, hogy bolond lesz! Neked nem lett volna szabad gyereket szülnöd!
- „Hogy mondhatsz ilyet?” kérdésemre csak annyit válaszolt:
- Tudom, amit tudok!
Nahát! Ettől a látogatástól is napokig kirázott a hideg és alig volt tejem. Picurkám, pedig sokat sírt.
Valahogy soha nem vettem komolyan ezeket a megjegyzéseket. Beletörődőn vettem tudomásul, hogy a bennük lévő gonosztól nem látják emberi értékeimet, de arra nem is mertem gondolni, hogy rosszhiszeműségüket most már gyermekemre is kivetíthetik!
Azt hittem, hogy csak azért szeretik Györgyit jobban, mert ő olyan, mint ők. Valami csodafélében bíztam, amitől kiderül azigazság!
Ez azonban egyre inkább nem akart bekövetkezni.
Pedig, amikor már én is anya lettem, szinte biztos voltam abban, hogy engem „Anyuka” soha, de soha nem hordott a szíve alatt! Most már csak az izgatott, hogy miért nem tudhattam meg az igazat?
*
Mint mindig, most is fontosabb volt számomra a tanulás. Szerettem volna jelentkezni érettségi vizsgára. Amikor a kórházba vissza kellett menni kontroll vizsgálatra, férjem otthon maradt kislányunkra vigyázni.
A kórház után azonban „beugrottam” az iskolába is. Beírtak valamelyik akkori negyedikes osztály névsorába és megmondták az írásbeli időpontját.
Ettől fogva már csak tanulnom kellett (volna).
Nagyon nehezemre esett a könyveket, füzeteket elővenni, de hajtott öt évvel korábbi fogadalmam. Most nem kellett a vetéléstől rettegnem, olyan boldog és fölszabadult voltam, hogy magam is csodálkoztam azon, mennyi mindent tudok; mennyi mindent megtanultam, csak soha nem tudtam magamból – az örökös szorongás miatt előhozni!
*
Két szoptatás között úgy mentem érettségizni, mintha ez egy mindennapos eset lett volna! A nagy lazaságnak meg lett az „eredménye”: csak egy közepesre futotta.
A szakmai tantárgyak közepesei, és a matematika elégséges nagyon lerontotta az átlagomat.
Mit érdekelt engem ez akkor!? Volt egy egészséges, értelmes kisbabám és egy „vadi” új érettségi bizonyítványom!
Az anyasággal és az érettségivel soha nem tapasztalt önbizalmam támadt. Szépséges kicsi babámat beletettem a „hoppá”-ba és elindultam Pesterzsébetre megmutatni mindkettőt.
Arra gondoltam: muszáj, hogy gyerekemnek anyai részről is legyen nagymamája!
Az lehetetlen, hogy nem lehet minket szeretni!
Bizakodó lélekkel csöngettem be a rosszemlékű kapucsengőn.
Sajnos, senki nem volt otthon, és az utcánkban sem találkoztam ismerőssel. Vert seregként ballagtunk haza. Megpróbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy nekem végleg nincsenek szüleim, gyerekünknek pedig „csak” egy nagymamája van.
Rászoktam arra, hogy hosszú leveleket írtam éjszakánként anyós-anyámnak, neki számolva be a gyerek körüli örömökről, gondokról.
Olyan büszke voltam az érettségi bizonyítványomra, hogy legszívesebben egy nyakamba akasztott táblára felírtam volna.
Nagyon rossz volt, hogy nem azokkal érettségiztem, akikkel négy évig együtt izgultuk végig az összes vizsgát, akikkel együtt, egymás közt felosztva dolgoztuk ki a tételeket, és akik az érettségi után valószínű elmentek valahova bankettezve ünnepelni…
Nekem azonban még csak nem is gratulált senki! Férjem el volt foglalva önmagával, saját tanulmányaival és az ő családjában az én tanulásom, érettségi vizsgám nem volt téma.
Az én „családom” később, amikor megtudták, döbbent(?) csönddel fogadta. A munkahelyem számára, pedig már nem is léteztem, mert csak egy „gyeses anya” voltam, társadalmi státuszom alapján, egy: „senki”!
A lakótelepen, IDEGEN betolakodó voltam; egy ingyenélő, aki „egész nap csak mereszti a p…-t és még pénzt is kap érte(!)”.
Ezt egy alkalommal, amikor kisbabám a babakocsiban tologatva levegőztettem, mondta egy fehérhajú, idős, testes asszonyság egy másik idős hölgynek. Pedig, már majdnem megszólítottam őket, mert annyira bizalomgerjesztő volt a fehér hajuk és úgy vágytam egy kis beszélgetésre!
Ezek után nem lehet azon csodálkozni, hogy mennyire örültem, amikor megtudtam, hogy Györgyiék a közelben vettek egy házrészt! Örömöm nem tartott sokáig, csak az első találkozásig.
A környék egyetlen régi cukrászdája előtt várakoztam, hogy vegyek egy adag tejszínhabot tölcsérben a gyereknek. Amikor beállt a közeli megállóba a busz, ismerőst pillantottam meg a leszállók között.
Györgyivel megismertük egymást és nem is gondolkoztam azon, köszönjek-e előre, vagy sem. Nem is számítottam arra, hogy fogadja, de legnagyobb meglepetésemre odajött és megpuszilt, majd a gyereket is. Csak ezután vettem észre, hogy a közelben várakozik egy ismerős férfi. Györgyi férje volt az, a korábbi vőlegény. Úgy nézett most is, mint akkor régen…
Amikor Györgyi csatlakozott hozzá, hallottam amint kérdezi:
- Ez, meg ki volt?
- Az Ilus. Volt a válasz.
- Ez? Nem létezik! Hogy néz ez ki, mint egy tehén!
Hát igen, a szoptatás alatt meghíztam és pont tíz kilóval voltam több, mint az eljegyzésük idején.
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
