|
TIBORCA történe II. 5.
Bóna Mária Ilona 2010.01.08. 10:21
Már harmadik napja a szülőszobán voltam. Nem mertem jajgatni, amikor nagyon-nagyon fájt. Nem akartam a szülésznő és az orvos terhére lenni. Szerettem volna, ha minden lezajlik a természet rendje szerint. A „természet” nálam valami miatt nem tudott működni. A méhszájam görcsöt kapott (a félelemtől?) és ettől, meg a túl sok magzatvíztől kispanolt méhemtől nem tudtam kitágulni.... Már éppen meg akartam kérdezni, amikor kitoltak a beugróból és az orvos megvizsgált. - Négyujjnyi a méhszáj és olyan kemény, mint a gumiabroncs. Ez görcs. Adok egy görcsoldó injekciót, hátha segít! Jött egy másik orvos, aki szintén megvizsgált és javasolta a burokrepesztést. A rengeteg magzatvíz elfolyása után, a kifáradt méhem újra kezdte összehúzódásait. Láttam az orvos fölém hajoló arcát, amint a kis, tölcsérszerű hallgatóval a hasamon hallgatózott. - Én nem hallok semmit. A szülésznő, ahogy akkoriban mondták: a „madám” átvette a kis hallgatót és ő is azt mondta:- Nincs szívhang.- Mit csináljunk most? Megindult szülésnél már császározni sem lehet. TIBORCA története
II. f. 5. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Anyátlan anyaság
Még csak két hónap telt el az eset óta és máris rosszul éreztem magam. Furcsa íze lett a kávénak és örökösen valami finomságra vágytam. Muszáj volt elmenni nőgyógyászhoz, pedig nagyon utáltam. Most azonban nem az SZTK-ba mentem, hanem a körzeti orvos maszek rendelőjébe, Budára.
Nyomkodott, vizsgálgatott, de nem érzett semmit az új, fiatal körzeti nőgyógyász.
- Lehet, hogy daganata van. Jöjjön vissza húsz nap múlva, hátha többet tudok mondani.
A lelkem mélyén összeomlottam. Látszatra azonban tartottam magamat. Igaz, egyik cigiről gyújtottam rá a másikra… Csak azért nem tudtam elmerülni az önsajnálatban, mert örökös vizsgadrukkban teltek a napjaim. Végre, lejárt a húsz nap.
Előző este azután „bepánikoltam”. Olyannyira, hogy férjemtől kerek-perec megköveteltem, hogy kísérjen el!
- Sikerült elkapni ezt a petét!
Mondja az orvos - sokkal rövidebb vizsgálódás után - mint ahogy azt előzőleg tette.
- Akkor nem daganat?
- Ki mondta ezt magának?
Annyira meglepődtem azon, hogy nem emlékezett arra, amit előzőleg mondott, hogy szólni sem tudtam. Csak nyeltem egyet, mert ismét „vemhes nőstény” lettem. És, mint ilyen: állapota miatt testileg-lelkileg kiszolgáltatottja környezetének!
- Hanyadik terhessége is ez magának?
- Negyedik.
- Nahát, akkor szépen fölvesszük majd betegállományba, mert ez már két spontán vetélés után jár. Keressen fel a körzetemben…
Szaladtam lefelé a lépcsőn, mert a váróteremben nem találtam ott Nándit. Már sötétedett. Legyőzve gátlásomat, diadalmasan a nyakába ugrottam, amikor megláttam.
- Gyerekünk lesz! És ez már biztos! Föl fognak venni betegállományba!
Meg is bántam, hogy kimutattam kitörő örömömet. Nem kellett volna, mert férjem nem karolt át és semmilyen örömnek még a nyomát sem láttam rajta. Állt ott szótlanul, két leeresztett, lógó karjával, miközben körbepislogott, alulról- fölfelé, hogy nem látja-e a „jelentet” valaki?
Utáltam ezt a nézését. Utáltam, ahogy csak azzal törődik, hogy mit gondolnak róla, rólunk mások, miközben nagy vehemenciával bizonygatja az ellenkezőjét!
Utáltam, hogy soha nem mutatja ki az érzelmeit. Utáltam, hogy emiatt sokszor gondoltam arra: lehet, hogy nincsenek is? Vagy, ha igen, azokat jobbnak látja titokban tartani?
Haragudtam, de legfőképpen szántam amiatt, hogy soha, egyetlen pillanatra sem tud önmaga lenni!
Azzal, hogy „nem sikerült” a könyvviteli érettségi írásbelim, egész nyáron készülni kellett volna a pótérettségire. Azonban, kis magzatomra is szerettem volna vigyázni, ezért nem az őszi javító érettségire jelentkeztem, hanem a következő év végi érettségire. Szerettem volna megkímélni a vizsgadrukktól, a stressztől!
Tekintettel a „nőgyógyászati előzményekre”, veszélyeztetett terhesként, betegállományban vártam a szülés időpontját.
Papírforma szerint így volt, valójában attól rettegtem hét hónapon keresztül: nehogy elvetéljek!
A magányosság, magamra hagyatottság, az örökös kétségek közötti vergődés hónapjai alatt könyvekből (Az emberi test I-II./Gondolat/1971, Dr. Benjamin Spock: Csecsemőgondozás gyermeknevelés/Medicina/1968, Babát várunk/Közgazd. és Jogi K./1973) próbáltam "mindent" megtudni.
Gyakran rám-törtek az előző házasságom, - főleg a halva született magzatommal kapcsolatos - emlékképek.
Félelemmel és féltéssel vegyes érzelemmel gondoltam a legutóbbi „vetélésemre” is...
Ilyenkor leírtam érzéseimet.
Anyátlan anyaság
A lakótelepi nagy idegenben,
a harmadik emeleti betondobozban szakadt
rám igazán az anyátlan anyaság érzése!
És, mert olyan nagyon vágytam rá:
álmodtam magamnak egy ANYÁT.
Széltében-hosszában nagyobb volt nálam,
haja őszes, fényes-dús, laza kontyba összefogva;
arca szív alakú; bőre ráncossága ellenére is bársonyos;
sötétbarna szeme borostyán sugarakkal- szeretettől sugárzó
(pont olyan, amilyen nagymamámnak volt).
Karja, egész teste nem azért volt kövérkésen
vastag, hogy hamarabb meghaljon, hanem azért,
hogy a szeretet kisugárzása minél
nagyobb felületen áramolhasson belőle!
Olyan volt, mint egy nagy puha-meleg fészek,
ahova oltalmat találva el lehetett bújni.
Őt kérdezgettem álmomban, amint álltam
egy hatalmas, fekete-fehér kockaköves várószobában,
alig domborodó hassal, esetlenül, kétségektől gyötrődve:
- "Ki szeret- és ki tanít meg engem anyául?"
Akkor megjelent ez a jóságos anya, kitárta két vastag karját
- "Én." mondta, miközben átölelt pihe-puha könnyedséggel.
- "Jaj de jó!" sírtam el magam megkönnyebbülve.
- "Ne sírj kicsim! Ne félj, meg fogsz tanulni
anyául! A képesség megvan benned, csak elő kell hívni!"
- "Hogyan?" Kérdeztem, de a választ már nem hallhattam
tisztán, mert felébredtem. - "A szeretet..." rémlett,
mintha ezt mondta volna.
De ekkorra mindig ébren voltam
és az volt az érzésem, hogy már csak én
gondoltam tovább az álmom,
mert a s z e r e t e t tőlem még
álmomban is megvonattatott!
*
Február 24-re voltam „kiírva” szülni. Vagyis, a körzeti nőgyógyász, ahova tartoztam (és, akinek a maszekrendelésén is voltam) ekkorra jelölte meg a szülés időpontját.
Anyósom kivette a szabadságát és már egy hete ott várta, hogy jön-e már az a gyerek? Amiért nem történt semmi és közben lejárt a szabadsága, hazautazott. Végig nagyon nyugtalan volt. Éjszakánként fölriadt minden motozásomra és aggódva kérdezte:
- Mond csak anyukam, mit érzel? Nem jönnek még a fájások?
- Nem, csak nem kapok levegőt. Nem tudok aludni. Kimentem pisilni.
- Nem a magzatvíz folyt el véletlenül?
- Nem hiszem. Olyan volt, mint eddig mindig…
Válaszoltam, hogy megnyugtassam. Zavart, hogy ott feküdt mellettem a francia-ágyként egymás mellé tolt, két heverő egyikén. Mindig arra vágytam, hogy legyen nekem is anyukám! Most, hogy ott volt mellettem, és anyaként aggódott értem, értünk, nem értettem idegenkedésemet.
Talán, mert erre is túl sokat kellett várnom, mint kislánykoromban a játék-babára? Vagy, mert előzőleg, soha nem voltam ilyen testi közelségben női személlyel?
Most, jobban esett volna, ha a gyermekem apja lett volna mellettem – testben és lélekben! Ő, meg olyan távolságban volt ettől az apaszereptől, meg a személyemtől, mint még soha! Meg, aztán „fontosabb dolga” volt: vizsgái, meg KISZ-táborok, szemináriumok, amelyekre készülnie kellett, és amin részt kellett vennie…
Március 3-án, vasárnap már nagyon szakadtnak és fáradtnak éreztem magamat. Egész éjjel nem tudtam aludni, annyira fájt a derekam.
Hétfőn reggel befutott férjem Vácon élő bátyja, aki akkor már két (iker) kislány boldog apukája volt.
Taxit rendelt és közölte velem:
- Eljött az idő! Be kell menni a kórházba!
Előzékenyen „átengedett” a férjemnek és előre ült a taxisofőr mellé. Pedig jobban szerettem volna, ha mellém ül és bátorítólag megfogja a kezemet. Mert, bizony férjem nem érezte szükségét az én bátorításomnak. Tisztes távolságból – már amennyire az autóülés engedte – szemlélődött a világ dolgain. Sógorom ezt látva, félig hátrafordult és kedvesen szóval tartott. Segített a taxiból is kiszállni, majd elbúcsúztunk egymástól. Nagyon féltem. Legszívesebben örökre egyben maradtam volna kicsi magzatommal… Férjem térített vissza révületemből, mert ott jött mellettem, kezében a hónapok óta összekészített utazótáskámmal.
- Mondd már, hogy merre menjünk, mert itt több bejárat is van!
- Igen, igen, erre…
- Merre erre? Hogy nem lehet rendesen megmondani, mikor te jártál ide hónapokon keresztül!?
- Igen, igazad van! Add ide a táskámat! Innen már egyedül is elboldogulok! Szia!
- „Nem kell, hogy segíts, mert közben örökösen méltatlankodsz!” Gondoltam magamban, miközben beléptem a bejárati ajtón. Határozott léptekkel mentem föl a lépcsőn, pedig már nagyon rosszul éreztem magamat.
- „Hogy lehet neki minden más fontosabb a születendő gyermekénél? Hogy lehet az, hogy minden, ami ezzel kapcsolatos, elviselhetetlen nyűg számára? Igen, én is csak egy nagy „Nyűg” vagyok neki! Az elmúlt két év alatt ahányszor csak beszélni szerettem volna vele erről, mindig kitért a színvallás elől és azt mondta: - Legjobb lenne nekünk elválni!”
Már harmadik napja a szülőszobán voltam. Nem mertem jajgatni, amikor nagyon-nagyon fájt. Nem akartam a szülésznő és az orvos terhére lenni. Szerettem volna, ha minden lezajlik a természet rendje szerint. A „természet” nálam valami miatt nem tudott működni. A méhszájam görcsöt kapott (a félelemtől?) és ettől, meg a túl sok magzatvíztől kispanolt méhemtől nem tudtam kitágulni.
Azt hiszem, csak azért nem haltunk meg kis magzatommal a szülőágyon, mert a (KISZ-lakótelepi) szomszédasszonyomra is éppen 6-án jöttek rá a fájások. (Férje az V. kerületi KISZ Bizottság szervező titkára volt.)
Ez úgy volt, hogy egyszer csak ismerős, női hangokat hallok.
- Gitta!
Próbáltam hallható hangot kipréselni magamból.
- Ilus! Te vagy az? Nem ismerek rád. Mikor jöttél be?
- Hétfőn.
- Jézus-Mária! Azóta itt szenvedsz?
- Nem tudok kitágulni.
Valaki elhívta, hogy előkészítse a szülésre. Soha nem felejtem el a szépen kisminkelt arcát, az elegáns ruháját!
Valahol a közelemben, hamarosan lezajlott a szülés. A vászonlepedőtől semmit nem láttam. – Kisfiú! Mondta egy férfihang. Hamarosan csörgött a szülőszoba telefonja.
- Igen, megvan! Fiú! Háromkiló-nyolcvanöt deka! Gratulálok apuka!
- Lehelné! Gratulál a férje és azt üzeni, hogy hamarosan itt lesz!
„Hát így is lehet?” Morfondíroztam magamban. Akkor már harmadik napja vajúdtam. Senki – még csak nem is érdeklődött utánam. „Férjem” meg sem látogatott, nem is üzent. Az is lehet, hogy üzent, csak nem adták át?!
Már éppen meg akartam kérdezni, amikor kitoltak a beugróból és az orvos megvizsgált.
- Négyujjnyi a méhszáj és olyan kemény, mint a gumiabroncs. Ez görcs. Adok egy görcsoldó injekciót, hátha segít!
Jött egy másik orvos, aki szintén megvizsgált és javasolta a burokrepesztést. A rengeteg magzatvíz elfolyása után, a kifáradt méhem újra kezdte összehúzódásait.
Még oxigént is kaptam palackból, maszkon keresztül… Hirtelen olyan jó lett minden. Egy nagy fényességben találtam magamat, melyben ott várt rám álmaim édesanyja.
- „Édesanyucika nem bírom tovább…” rebegtem, majd súlytalan könnyűnek éreztem meggyötört testemet. Olyan csodálatos békességes-boldogság szállt rám, és nem merülhettem el benne, mert álmaim anyja ellökött magától!
Pontosabban: ütéseket éreztem az arcomon és egy durva hang hatolt a tudatomig, mondván: - „El ne aludjon nekem itt!”
Ez arra késztetett engem, hogy a küzdelmet még nem adhatom fel. Láttam az orvos fölém hajoló arcát, amint a kis, tölcsérszerű hallgatóval a hasamon hallgatózott.
- Én nem hallok semmit.
A szülésznő, ahogy akkoriban mondták: a „madám” átvette a kis hallgatót és ő is azt mondta:
- Nincs szívhang.
- Mit csináljunk most? Megindult szülésnél már császározni sem lehet.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
