|
TIBORCA történe II. 4.
Bóna Mária Ilona 2010.01.08. 09:27
Meg is írtam az összes írásbeli érettségi dolgozatot. A könyvvitel írásbeli volt az utolsó. Ezt követően a folyósón gyülekeztünk az eredményhirdetéshez. Az osztályfőnöknő, aki a könyvvitelt tanította - és aki második év elején ki akart ebrudalni az iskolából, majd meg is buktatott harmadik évvégén - odajött az izgatott társasághoz. Kérdezgette osztálytársaimat: - Aztán, mit kezdenek a többiek a sok szabadidejükkel? Hát ezt már nem bírtam szó nélkül hagyni. - Végre elolvashatom a könyvújdonságokat, vagy azokat a klasszikusokat, amelyekre eddig – az iskola miatt nem volt időm! Vagy elmehetek végre színházba, moziba, kirándulni… és a szabadságomat pihenésre használhatom nem az örökös vizsgázásokra. - Ilonka fogd be a szád! Sziszegte a foga között a padtársnőm, miközben belerúgott a lábamba. - Gondolja? Szólt utánam az osztályfőnöknő, majd elviharzott, hogy megnézze: megszületett-e már az eredmény.Padtársnőm, pedig vészjóslón kijelentette, hogy- „Most majd megnézheted magad, meg az érettségi bizonyítványodnak is búcsút mondhatsz!”... Sajnos az én nevem kimaradt a felolvasás során. A padtársnőmét, viszont érthetően hallottam. Ekkor ránéztem és nagyon elégedetten csak ennyit mondott:- Ugye megmondtam?
TIBORCA története
II. f., 4. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Az erkölcsi fölény érzete megerősített
Még ezen a hétvégén hazaengedtek a kórházból. A következő hetet megkaptam táppénzes betegállományként.
Kellett is az az egy hét, mert megkezdődtek az év-végi vizsgák. Az érettségi tantárgyakból, úgynevezett korrepetálási órákat tartottak a tanárok, míg a kórházban voltam. Volt mit behozni!
Sokkal céltudatosabban, és határozottabban készültem a vizsgákra. A munkahelyemen ellentmondást nem tűrőn kivettem az összes szabadságomat. Sikerült az összes vizsgám. Már „csak” az érettségi volt hátra.
Úgy voltam ezzel: ha valakinek jól sikerül az évet záró vizsgája negyedikben, sikerülnie kell az érettséginek is. Hiszen, nem kérhetnek többet számon, mint amit megtanítottak a négy év alatt.
Meg is írtam az összes írásbeli érettségi dolgozatot. A könyvvitel írásbeli volt az utolsó. Ezt követően a folyósón gyülekeztünk az eredményhirdetéshez. Az osztályfőnöknő, aki a könyvvitelt tanította - és aki második év elején ki akart ebrudalni az iskolából, majd meg is buktatott harmadik évvégén - odajött az izgatott társasághoz. Kérdezgette osztálytársaimat:
- Mit fognak most csinálni, hogy befejezték a tanulmányaikat?
- Van, aki például továbbtanul…
- Na, ne mondja? Csak nem? És hol, ha szabad érdeklődni?
- Természetesen, a Közgáz. Egyetemen…
Ezt, az egyik népszerű birkózó testvéröccse mondta.
- Én, valószínű a Számviteli Főiskolán folytatom a tanulmányaimat.
Ezt, az az osztálytársnőm mondta, aki bevitt a céghez dolgozni 1970-ben.
- Nekem is vannak továbbtanulási elképzeléseim, de még a cégemmel nem konzultáltam.
Ezt, a volt „barátom” mondta.
Alig bírtam megállni, hogy meg ne szólaljak és elmondjam: „Én, pedig beadhatom végre a tanítóképzőbe a felvételi kérelmem!”. De, hallgattam, mert ekkorra már nagyon megtanultam, hogy csak azt nem tudják embertársaim tönkretenni, amiről nem tudnak!
- Aztán, mit kezdenek a többiek a sok szabadidejükkel?
Hát ezt már nem bírtam szó nélkül hagyni.
- Végre elolvashatom a könyvújdonságokat, vagy azokat a klasszikusokat, amelyekre eddig – az iskola miatt nem volt időm! Vagy elmehetek végre színházba, moziba, kirándulni… és a szabadságomat pihenésre használhatom nem az örökös vizsgázásokra.
- Ilonka fogd be a szád!
Sziszegte a foga között a padtársnőm, miközben belerúgott a lábamba. Erőszakkal elrángatott a többiektől, pedig nagyon szerettem volna hallani, hogy mit válaszol erre a drágalátos osztályfőnöknő!
*
Miért nem látja, érti senki, hogy mi folyik itt ellenem, ellenünk? – kérdeztem padtársnőmet, amikor gyötrelmes négy év keserűsége szakadt ki belőlem.
Majd, tovább folytattam a gondolatot, már csak magamban méltatlankodva
„Annyira nyilvánvaló volt: a hatalom kinyújtott karjaként működött a dolgozók iskolája. Nem bírtam tovább hallgatni.
A nyilvánvaló igazságtalan diszkrimináció miatt érzett sértettségemet sem dolgoztam még föl. De, egy szó nélkül elváltak volna - végre útjaink, ha az osztályfőnöknő nem provokál a lealázó feltételezéseivel mindannyiunkat!
Meg kellett végre valakinek mondania, hogy egyáltalán nem annyira gügye, hülye emberek jártak abba az iskolába, hogy majd most agyon unják magukat!”
Szólt utánam az osztályfőnöknő, majd elviharzott, hogy megnézze: megszületett-e már az eredmény.
Padtársnőm, pedig vészjóslón kijelentette, hogy
- „Most majd megnézheted magad, meg az érettségi bizonyítványodnak is búcsút mondhatsz!”
A négy évig mellettem ülő nővel sokszor mentünk haza lakóhelyünkre, mert ő is abban a pesti külvárosban lakott, amelyikben én. Ő volt az, aki matematikából segített kidolgozni a tételeket. (Volt a családjának egy egyetemi tanár ismerőse, aki korrepetálta.) Én, viszont magyar irodalomból segítettem neki. Az a tipikus, a hatalommal együtt lüktető ember volt. Igazi tekintélytisztelő (autoriter) személyiség. Igyekeztem soha nem konfrontálódni vele, mert volt nekem e-nélkül is éppen elég bajom. Pedig, örökké dorgált, kioktatott és minősített. Nehezen viseltem, de úgy voltam vele: hadd mondja!
Neki is megvolt a maga keresztje, amit hősiesen „cipelt”! Dehogy akartam én bármibe is beleszólni! Csak legyen vége már, és legyen kezemben az érettségi bizonyítvány! Pontosan tíz éves kálvária érne véget vele!
Betereltek minket, az összes negyedévest egy nagy terembe, ahol kihirdették az eredményt. Pontosabban: felolvasták azok nevét, akik ilyen-olyan kitűnővel, dicsérettel, meg mit tudom én, hogy milyen címkével végeztek. Már majd összeestem a fáradtságtól, mert nem volt annyi ülőhely, ahányan voltunk.
Végre, elérkeztek a névsorban hozzám. Sajnos az én nevem kimaradt a felolvasás során. A padtársnőmét, viszont érthetően hallottam. Ekkor ránéztem és nagyon elégedetten csak ennyit mondott:
- Ugye megmondtam?
Ekkor kezdett kimenni a vér a fejemből. Nem is nagyon hallottam már semmit, amikor a sikertelen érettségizők nevét sorolták. Voltunk egy páran…
*
A magzatom elvesztése, majd a sikertelen érettségi vizsga nem tudott letörni. A lelkem mélyén éreztem, hogy érdemtelenül bántak el velem itt is, ott is. Azt is éreztem, hogy inkább legyek én az „áldozat”, mint az, akinek meg „kellett” ölnie magzatomat, majd a könyvvitel tanárnő, akinek egy stabil közepes érettségi dolgozatot „kellett” elégtelenre „javítania”! A látszólagos kudarcok ellenére, az erkölcsi fölény érzete megerősítette önbizalmamat.
Már egész szépen elrendeztem magamban ezeket a dolgokat, amikor az egyik hétvégén Nándival összevitatkoztunk.
Valamilyen KISZ-vezetőképző táborból jött haza. Olyan kimerült volt, hogy állva elaludt, amikor várta a konyhában, hogy megmelegítsem neki a vacsorát.
- Megmondanád, hogy mitől vagy ilyen kimerült?
- Nem vagyok kimerült.
- Aha. Akkor mitől ragad le a szemed itt álltóhelyben?
- Nem ragad le…
Éreztem, gerjedezik bennem az indulat, de nagyon szerettem volna, ha elmeséli az élményeit. Ezért, aztán inkább nem vitatkoztam. Amikor evés közben is majd lefordult a székről, beláttam, hogy pillanatnyilag reménytelen a helyzet.
Míg az egy hét alatt nem volt otthon, azon vettem észre magam, hogy hiányzik. Sőt! El kezdtem fantáziálni azon, hogyan fogom véglegesen meghódítani. Házasságunk egy éve alatt nem tett igazán asszonyává, pedig mindenki asszonyaként „tisztelt”. Sokkal inkább vágyódtam a szerelemre, mint erre a „tiszteletre”! Ettől ugyanis úgy éreztem, mintha bezárultam volna a házasságba, mint valami börtönbe, életfogytig.
Egy olyan házasságba, ami nem is volt az valójában, ez volt a probléma.
Amiért arra hiába vártam, hogy ő tegyen engem asszonyává, elhatároztam, hogy én teszem férjemmé őt! Meg aztán, egyre erősebb vágy alakult ki bennem a gyerek után. Azt szerettem volna, ha összejön egy újabb kisbaba, aki már „ideális” körülmények közé születik. Úgy gondoltam, hogy egy gyereknek az a legfontosabb, hogy anya-apa szeresse egymást…
Álmatlan éjszaka után, elég depressziós hangulatban voltam, amikor végre Nándi is fölébredt. Láttam, hogy még mindig nagyon kimerült. Pedig úgy reggeliztem, hogy át sem öltöztem és köntöst sem vettem az átlátszó hálóingemre. Hűvös volt a reggel, mégsem fáztam, mert fűtött egy belső vágy, aminek nyomait nem láttam az állítólagos férjemen. Eszembe jutott Pancsi, akivel biztosan nem lennének ilyen problémáim… Úgy elfogott a vágy utána, hogy nem tudtam lenyelni a kávét, mert megakadt a torkomon. A bögrét bevágtam kávéstól a mosogatóba és berohantam a szobába. Zokogva vetettem magamat az ágyra. Nándi meg sem kérdezte, hogy miért sírok. Mint, akinek minden mindegy.
„Majd adok én neked!” Gerjedezett bennem az indulat.
- Szerinted ez házasság? Szerinted úgy élünk, mint férj- és
feleség?
Nem válaszolt. Folytattam:
- Kész röhej! Van lakásunk, szépek, fiatalok és egészségesek vagyunk, és szinte még soha nem szerelmeskedtünk egy igazit… Normális ez?
Egy szó nélkül le akart ülni az íróasztalhoz, hogy ő most elrendezi az egész heti jegyzeteit… Felugrottam az ágyról. Egy szökkenéssel ott termettem az íróasztal mellett, és egy mozdulattal mindent lesöpörtem róla. Nándi ijedten felugrott, mert felemeltem a kezemet, hogy ezt követően őt söpörjem le a székről. Amint ott állt előttem a kisfiús arcával és tekintetével, nem tudtam megütni, hanem hirtelen átöleltem. Neki toltam a falnak és teljesen hozzátapadva csókolgatni kezdtem. Éreztem, hogy nem tiltakozik, sőt egészen elgyengülve hagyja. Majd, hogy végképp kezembe vegyem kettőnk sorsát, benyúltam a nadrágjába és megfogtam, amit még életemben nem fogtam…
Elégedetten nyugtáztam, hogy a barlangos testek megtelve vérrel, milyen kemény csodára képesek azzal a kis húsdarabbal, amire olyan nagyon büszkék a férfiak! Ekkor már tudtam, hogy az egy hét alatt nem volt nővel dolga, tehát nem attól ilyen fáradt. És, akkor tele lett a kezem.
- Ne haragudj! Mondta remegő hangon, lehajtott fejjel.
- Semmi baj.
Mondtam, miközben nézegettem a fehér gyöngyöző váladékot a kezemen.
- Micsoda pazarlás! Egyikből sem lesz kisbaba… Érzem, hogy nyüzsögnek a kezemen a kis magocskáid. Valósággal csiklandoz.
Gyere a fürdőszobába és bízd rám magad.
Magam előtt tolva betuszkoltam a kis fürdőszobába. Megmostam a kezem. És kezdtem tisztába tenni Nándit is. Még mindig remegett, amikor lefejtettem róla a nadrágot. Amint a szappanos kezemmel gyengéden megmostam, ismét kezdett növekedni. Elégedetten vettem tudomásul, mert már féltem, hogy én „úgy maradok” felajzottan, kielégületlenül.
Nekibátorodva bevezettem a szobába és rálöktem az ágyra, majd rávetettem magamat. Csókolgattam a szemöldökét, a behunyt szemét, száját. A rózsaszín, pihés fülcimpáját gyengéden harapdáltam, majd a nyakát körbe. Vissza a szájához, csókoltam, de nem csókolt vissza…
Nem baj, gondoltam, majd csak rájön hogyan kell… És akkor felültem óvatosan, de úgy, hogy akkor már bennem volt. Ettől olyan lettem, mint egy diadalittas nőstény. Dolgozott bennem az ősi ösztön.
Nem is tudtam, hogy erre is képes vagyok, és akkor Nándi iszonyatosat ordított. De abban a pillanatban már le is ugrottam róla. Látom ám, hogy teljesen vérbe borul a hímvesszője. Az a rengeteg vér, amivel megteltek a barlangos testek, most mind kiömölve elborította az egész ágyékát.
Rettenetesen megijedtem, mert fogalmam nem volt arról, hogy mi történt.
Csak azt tudtam, hogy a vérzést valamivel el kell állítani. Kirohantam a fürdőszobába, és ami elsőre – kéztörlő – a kezembe akadt, bevizeztem hideg vízzel és rohantam vissza. Ahogy felitattam a nagyja vért, vált láthatóvá a „sérülés”.
Tulajdonképpen most vettem el a szüzességét. Amiért nem tudtam, hogy ilyenkor mit kell csinálni, úgy gondoltam, hogy el kell menni urulógushoz. Rémlett, mintha az lenne a nőgyógyászat férfi gyógyászati megfelelője. Hideg-vizes zsebkendővel bekötöztem, majd nylonzacskót húztam rá. Felöltöztünk és szótlanul elindultunk.
Bóna Mária Ilona
<< előző rész következő rész >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
