TIBORCA története
II. f. 2. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Nem találtak alkalmasnak a lakótelepi szaporodásra
Augusztusban sikerült a pótvizsgám, annak ellenére, hogy később sem volt módom az igazi tanulásra. Talán, az volt a szerencsém, hogy nem az a tanárnő pótvizsgáztatott, aki megbuktatott. Rettenetesen féltem, mert a nyár úgy telt el, hogy akkor volt a kezemben a könyvvitel, amikor beraktam a táskába, vagy amikor kivettem belőle! Úgy látszik a pótvizsgán elegendő volt az a tudásom, ami az év-végi vizsgához nem volt elég…
Szeptemberbenbeiratkozhattam a negyedik évfolyamra! Évfolyamtársaim valószínű pihenésre használták a nyarat, mert a szünetekben vidáman beszélgettek a folyóson. Nekem ismét nem volt kedvem odamenni közéjük. A szünetekben is bent ücsörögtem a kényelmetlen iskolapadban.
Nagyon magányos, kiábrándult és fáradt voltam. Pedig, sokan irigyeltek. Hiszen, férjhez mentem, és arról is döntés született, hogy megvásárolhatjuk - OTP részletre - a XI. kerületi lakótelep egyik, 47 négyzetméteres, összkomfortos lakását.
Úgy éreztem magamat, mint az az „őrült” aki össze van zárva egy - minden kényelemmel ellátott - szanatóriumban a sok gondoskodásra, ápolásra szoruló őrülttel és azt képzeli magáról, hogy egyedül ő a normális.
Sehogy nem értettem, miért nem engedik, hogy kikerüljek a gondnokság alól?!
Miért éreztem azt: minél jobban be akarom bizonyítani az életre valóságomat, annál jobban meg akarnak ebben akadályozni. De ez lett volna a kisebbik baj! A nagyobbik az volt, hogy álladóan azt sulykolták: „Neked erre van szükséged, mert képtelen lennél egyedül megállni a lábadon”!
Ebben igazuk lehetett, mert lépten-nyomon nyilvánvalóvá vált az a tény, hogy azt a fajta „szocializmust”, amit annak hazudtak, nem az olyanoknak találták ki, mint amilyen én voltam!
Sokan lettek öngyilkosok abban az időben olyan szuverén személyiségek, akik nem tudták elviselni, hogy úgy kezelik őket, mintha rászorulnának a szocialista állampárt bürokratikus „gondnokságára”!
Depressziómból egyedül egy kisbaba tudott volna kizökkenteni.
Úgy látszik nekem ez sem sikerült, mert olyan voltam, mint azok az állatkerti vadak, amelyek fogságban nem szaporodnak…
1973 elejénelmentem a területileg illetékes nőgyógyászatra, mert („már” eltelt félév 1972 húsvétja óta, és) nem estem teherbe. Nevetve mondta a fiatal orvos:
- Hol lakik?
- A Csorbai úti lakótelepen.
- Akkor már értem, hogy miért olyan sürgős. Vállalta és az OTP-nek prezentálni kell. Ne aggódjon, mert előbb-utóbb teherbe fog esni.
Nem látott el semmilyen tanáccsal. Lehet, hogy nem értette, az erkölcsi aggályomat? Úgy írtam alá egy szerződést, hogy nem is voltam benne biztos, valaha ki tudok hordani egyetlen gyereket is!
Ezt követően nem jött meg többé a menstruációm. A harmadik hónap előtt ismét elmentem az illetékes nőgyógyászatra. Elküldtek mindenféle labor-vizsgálatra. Amikor készen lettek a leletek, visszamentem. Az arisztokratikus megjelenésű, ötven év körüli nőgyógyász nézegette a leleteimet, majd felnézve a papírokból, azt kérdezte:
- Honnan jött maga ilyen rossz vérképpel?
- A Csorbai úti lakótelepről.
- Azt látom, hogy most ott lakik. Azt kérdeztem, hogy oda honnan jött?
- Pesterzsébetről.
- Így már érthető…
Először éreztem, hogy egy - nyilvánvalóan - budai polgár lenéz azért, mert pesti „jött-ment” vagyok.
„Hát, még ha tudná, hogy valójában tanyasi parasztok az őseim! És, azon a rónán nőttem föl, amelyikről legnagyobb, nemzeti költőnk, Petőfi Sándor azt írta:
„Börtönéből szabadult sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.”
Alig bírtam megállni, hogy ne kezdjem neki szavalni Az alföld című verset. Helyette, tízig számoltam magamban és nagyon összeszorítottam a számat. Megérezhette hallgatásomban a konokságot, mert rövid úton minden paksamétámat odalökte az asszisztensnek, aki átirányított a terhesrendelésre. Ott aztán ismét vért vettek tőlem és pisilni kellett egy pohárba. Megmérték a testsúlyomat, a vérnyomásomat. Ezeket az adatokat beírták az újonnan kiállított „Terhes kiskönyv”-be. Megilletődtem attól, hogy kismamának szólítottak.
Csak az volt kellemetlen, hogy a férjem nevére nem hallgattam.
*
A gépraktárban már nem voltak velem olyan közvetlenek és barátságosak a kollégáim, mint 1970-ben, amikor beléptem a céghez és a gépészetre kerültem gépírónak. Már nem a női- focista Tiborca voltam a szemükben, hanem egy olyan női személy, akit ráírtak egy férfi nevére, mintha a tulajdona lenne. Ráadásul ez a bizonyos férfi a vállalat elsőszámú vezetői közé került azzal, hogy közben megválasztották kisz-titkárnak. Onnan tudtam, hogy azonosítottak vele, mert elhallgattak, ha benyitottam az irodába. Velem többé nem beszélgettek csak, ha muszáj volt. Kizárólag a munkával kapcsolatban hallgattak meg. Soha többé nem viccelődtek, élcelődtek úgy, mint régen. Pedig, én ugyanaz a Tiborca voltam! Ugyanaz a szeretetre, figyelemre, megértésre vágyó ember, aki ugyanezt akarta minden környezetében élőnek nyújtani.
Ezt viseltem a legnehezebben: hogy tőlem nem kellett nekik többé semmi! Sem a megfőzött kávé, sem a kis beszélgetés, viccelődés. Többé még akkor sem néztek rám, amikor (mini)szoknyában felakasztottam a fogasra a kabátomat…
Átnéztek rajtam. Elviseltek, mint én azokat a „kádereket”, akik azt lesték, hogyan élhetnek vissza a hatalmukkal!
Egy olyan napon, amikor egyenesen ellenségesek voltak a kollégáim, fölhívtam férjemet telefonon.
- Szia! Ilona vagyok.
- Igen, mi a probléma?
- Semmi, csak hallani akartam a hangodat.
- Mondjad gyorsan, mert nem érek rá…
- Nem érdekes. Majd otthon elmondom.
Persze, abból sem lett semmi, mert „otthon” sem ért rá velem beszélgetni. Vártam a hétvégéket, hátha akkor…
*
Vasárnap reggel kifőztem a kávét. Vártam, hogy kijön hozzám a konyhába, hogy együtt kávézzunk. Beszóltam:
- Gyere, kifőtt a kávé!
Semmi válasz. Benyitottam a szobába és megismételtem:
- Kifőtt a kávé.
Föl sem nézett a paksamétából úgy válaszolt:
- Igen, hallottam. Tedd félre, majd később megiszom.
- Szeretnék valamit mondani.
- Jó, hát akkor mondjad!
-Nem így, hanem beszélgetés közben. Egész héten a vasárnapot vártam, hogy együtt legyünk és egy jót beszélgessünk, ha már soha nem megyünk el itthonról.
- Nekem erre nincs időm.
- Nem kérek többet, minthogy együtt kávézzunk!
- Na jó, úgy látszik elhatároztad, hogy nem hagysz békén!
Nagyon fájt, hogy ezt mondta. Legszívesebben ráöntöttem volna a kávét, de eszembe jutott a gyerek, aki az övé is…
Felült az asztalnak használatos pult előtti bárszékre. Én is felültem egy másikra. Rágyújtott úgy, hogy meg sem kínált, miközben elnézett mellettem.
Úgy terveztem, hogy megkínál a cigivel, és akkor én visszautasítom. Erre, ő megkérdezi, hogy miért? És, akkor elmondom neki az örömhírt: kisbabánk lesz...
Rám fújta a füstöt és ettől kiborultam.
- A gyerekedet hordom a szívem alatt. Ne cigizz az orrom alá!
Zokogva berohantam a szobába és azon gondolkoztam: hogyan tovább? Titokban reménykedtem, hogy utánam jön és elnézést kér. Majd megvigasztal, miközben megbeszéljük a nagy eseményt!
Nem így történt. Visszament az íróasztalomhoz, amit teljesen kisajátított magának - és nem szólt hozzám többé.
Főztem valamilyen ebédet, amit úgy állítottam össze, hogy jó legyen a magzat fejlődésének és javítson a vérképemen. Egész hétvégén mostam, vasaltam, takarítottam férjemre is. Teljesen természetes volt számára az anyai gondoskodás tőlem, a feleségétől! Úgy fogadta, mint akinek ez jár, mert semmivel nem viszonozta és meg sem köszönte.
Mire mindent előkészítettem a következő munkahétre, éjszaka volt.
Elővettem a könyveimet, jegyzeteimet és kipakoltam a konyhapultra, hogy tanuljak is valamit. Hajnalban feküdtem le, de akkor is csak azért, mert megfájdult a hasam és a derekam. Pár órás alvás után még fáradtabban ébredtem, mint ahogy lefeküdtem.
Reggel nem tudtam úgy sietni, hogy együtt menjünk ki a lakásból. Azért siettem, mert szerettem volna vele, legalább addig együtt lenni, míg a hosszú gyalogúton végigmegyünk a buszmegállóig. Mindig belekötött valamibe, hogy veszekedést provokáljon. Kitapasztalta, mi az, amivel nagyon meg tud bántani, mert akkor magamtól lemondtam a társaságáról.
Most azonban nem hagytam magam. Elvégre az ő gyereke is az a kicsi élet ott belül, a méhemben!
Amikor futva utolértem, abba a kezébe vette a táskáját, amelyik oldalán mentem. Így, nem tudtam belékarolni, sem a kezét megfogni. Ráadásul, akkora léptekkel rohant, hogy lemaradtam. Éles, nyilamló fájdalom késztetett lassításra. Mire beértem a munkahelyemre, már átnedvesedett a fehérneműm a rózsaszín váladéktól. Egész nap próbáltam megnyugodni, sikertelenül. Olyan rossz lelkiállapotban voltam, hogy nem tudtam a sírást abbahagyni. Szomorúan vettem tudomásul, hogy az emberek milyen szolidárisak egymással, de ez rám már nem vonatkozik, mióta Farkas Nándorné lettem.
Ezért aztán nem szóltam arról, hogy „beteg” vagyok. Nem is volt tanácsos felfedni egy esetleges terhességet, mert akkor úgy kezelték az embert, mint akire „nem lehet számítani”!
Mikor egyedül maradtam az irodában, felhívtam a terhesrendelés telefonszámát és elmondtam a problémámat.
- Jöjjön be! Majd a főorvos úr megvizsgálja!
Bementem, megvizsgáltak és megírták a kórházi beutalót másnap reggelre.
„Otthon” sírva összepakoltam az utazótáskába.
Nándival nem tudtam beszélni, mert hétfőn iskolanapja volt. Nagyon későn jött haza. Olyankor állva elaludt a fáradtságtól. Reggel mondtam meg neki, hogy:
- be kell menni a kórházba.
Vártam egy kicsit. Hátha mond valamit.
- Nem mondasz semmit?
- Mit mondjak?
Nem bírtam tovább. A nyakába borultam és úgy zokogtam.
- Lehet, hogy elveszítjük a kisbabánkat! Én nagyon aggódom ezért a kis magzatért! Már most szeretem. Beszélek hozzá. Érzem az új életet magamban! Érzem a mozgását is. Olyan, mint egy kis ebihal fickándozása. Tudod milyen nagy dolog ez egy nő számára?
- Igen, tudom.
Mondta, és először éreztem, hogy eljutnak a szívéig a szavaim! Átölelve tartott egy darabig, majd megkérdezte:
- Mondd, mit tudok segíteni?
- Szeress engem és a kicsit, aki ott van belül!
- Én szeretlek Ilonka, de olyan nehéz az élet, és olyan nehéz a mindennapi követelményeknek megfelelni! Van neked fogalmad, hogy milyen nehéz nekem? Van neked fogalmad arról, hogy mennyit bántanak? Hogy naponta mennyi aljasággal találkozom, és jó pofát kell hozzá vágni, mert máskülönben kikészítenének engem is?
Erre nem tudtam mit mondani, mert ezzel teljesen meglepett. Ettől fogva úgy rendeztem az életemet, hogy minden, ami velem és a gyerekkel kapcsolatos, csakis rám tartozik.
*
A kórházban „befektettek” és újra elvégezték azokat a rutinvizsgálatokat, amelyeket a terhesség megállapítása előtt.
Mint, utóbb kiderült: a terhességi tesztet is megismételték.
Ezt nem értettem, hiszen nyilvánvaló a terhesség.
Azt hittem, majd mindent el fognak követni, hogy megmaradjon a magzatom. Hiszen, demográfiai problémákkal küzdött az ország. Azért is találták ki a GYES-t (gyemek-gondozási segélyt) hogy növeljék a szülési kedvet.
Akkoriban,Fekete Gyula írónak, országgyűlési képviselőnek volt különösen „szívügye” az, hogy minél több gyermek szülessen. Mint parlamenti képviselő, sokat tett az ügy érdekében.
A lakótelepi építkezéseket is felgyorsították és bevezették a szoc.pol. támogatást, amit mi is megkaptunk előre, két gyerekre. Gyerekenként harminc ezer forintot írtak jóvá a lakásvásárlási árból. Ezt a hatvanezer forintot, a gyermekek megszületése után nem kellett visszafizetni.
Akkor, azonban, ha valaki hat éven belül nem produkálta a két gyereket, azonnali visszafizetésre kötelezték a „mulasztókat”! Ezt legtöbb ifjú pár anyagi- és erkölcsi kudarcként élte meg. Féltem tőle, hogy esetleg ez megeshet velem, velünk is…
*
A kórházban, már a második napon megszűntek a panaszaim. Olyan nyolcágyas szobába fektettek, ahol csupa szülőnő volt. Három-négyóránként hozták a kisbabákat szoptatni. Bizsergető jóérzés kerített a hatalmába a látványtól.
Az összhangot csak egy kismama bontotta meg. A szikár-magas, harmincöt-évkörüli, fekete hajú, kreolbőrű nő csak feküdt az ágyon, mozdulatlanul, amikor letették mellé a kis fekete hajú csöppséget. Pedig, a kicsi egy idő után erőteljes sírással követelte azt, ami a születés jogán neki is járna: az anyai gondoskodást! Közben, bejött az ügyeletes nővér és valamit beírt a kórlapomra.
- Menjen ki a vizsgálóba!
Mondta – a gyereksírástól – alig hallhatóan. Fölvettem a köntösömet és kimentem a folyosóra. Leültem a vizsgáló előtti székek egyikére. Megmagyarázhatatlan idegesség tört rám. Elkezdtem izzadni. Nem tudtam, hogy mi lehet ez. Már vagy fél órája ott ücsörögtem, amikor látom: nagyvizit van. Éppen abba a kórterembe - ahol engem is elhelyeztek - vonul be az osztályos főorvos és a többi orvos a főnővérrel, asszisztensekkel. Ilyenkor minden betegnek ott kell lenni az ágyon. Most mit csináljak? Fölálltam és besiettem. Szerencsére, a másik oldalon kezdték a vizitet. Éppen megálltam az ágyam mellett, amikor odaért a „vizit”.
- Igen, negatív lett a teszt. Jöjjön ki, majd megvizsgálom.
Ezt nekem mondta. Majd odafordult az egyik osztályos orvoshoz: - lehet, hogy még ma meg tudjuk csinálni.
Mi lehet az, amit meg akarnak rajtam, vagy velem csinálni?
A rossz előérzet kezdett teljesen hatalmába keríteni. Olyan gyengeség tört rám, hogy legszívesebben visszafeküdtem volna az ágyba. Nem tehettem, mert vissza kellett menni a vizsgáló elé. Újabb félórás ücsörgés után, végre megérkezett a főorvos, aki behívott.
Már attól is fokozódott a szorongásom, hogy kettesben voltunk. Nem tudom, hogy miért, de hiányoltam az asszisztenst. Jó lenne, ha még egy női személy – rajtam kívül – itt lenne! - Gondoltam. De, amint találkozott a tekintetünk egy pillanatra, legszívesebben elszaladtam volna. Felismertem, hogy az az arisztokratikus, ötvenes ember az, aki úgy leteremtett hónapokkal korábban a rossz vérképem(?) miatt. Azonnal megéreztem, hogy semmi jót nem várhatok tőle. Ez az ember már akkor negatívan diszkriminált a kültelki származásom miatt. Egy kicsit reménykedtem, talán, már rég elfelejtett engem.
- Feküdjön föl!
Le kellett venni a bugyimat, ami most megoldhatatlan feladatnak tűnt számomra. Belegabalyodtam a gumiházba, mert összefogtam a hálóingemmel, közben elveszítettem az egyensúlyomat. Majdnem elestem. Nagyon ideges voltam. Egy olyan embernek kellett kitárni a testem legintimebb részét, aki még csak nem is leplezte ellenséges szándékát! Mire lehántottam magamról a fehérneműmet, legalább két körmöm berepedt. Mielőtt felmásztam volna arra a bizonyos vizsgálóra, körülnéztem menedéket keresve. Olyan voltam, mint egy vadászaton, a bekerített vad. Amikor beláttam, hogy innen már nincs hova menekülni, fölfeküdtem és széttártam a lábamat. Még a hasizmomat is megpróbáltam ellazítani, hogy könnyebben tudjon vizsgálódni.
- Utolsó rendes menstruációja?
- Január 11-e.
Április közepe volt. Amikor köldökmagasságban méricskélte az uteruszom, vártam, hogy megkérdezi: - észlelte már a magzat mozgását? Éppen eldöntöttem, hogy kérdezés nélkül is megosztom vele ezt, a számomra örömteljes információt, amikor ismét megszólalt.
- Nagyon vérzett és görcsölt?
- Nem. Egyáltalán nem véreztem, csak egy kis rózsaszín pecsételő váladékozással és alhasi fájdalommal jöttem be tegnap. De, mára az is elmúlt.
Még szerettem volna neki beszámolni arról: nem is csoda, hogy görcsöltem, hiszen nagyon nehéz az életem, mert munka mellett tanulok, háztartást vezetek, szabok-varrok…
- Mert, most szinte teljesen üresnek érzem a méhét. Ezt bizonyítja a negatív terhességi teszt is. Lehet, hogy spontán elvetélt otthon.
- Nem véreztem. Csak egy kis…
- Jó, csináljunk még egy tesztet. Ha az is negatív lesz, akkor ki kell tisztítani a méhét, mert nagyon nagy bajt okozhat, ha valami még bent maradt a vetélés után.
Bóna Mária Ilona
AJÁNLOM AZ OLDALT
