TIBORCA története 2.
II. f., 1. epizód,
Adjátok vissza a gyökereimet!
Az újabb házasság
Bizony a nyár úgy telt el, hogy tanulnom kellett volna a könyvvitelt a pótvizsgára. Nagyon megromlott a kapcsolatom "szüleimmel". Választékos módon meg tudták keseríteni az életemet azzal, ahogy akadályozták az otthoni tanulásomat, pedig anyától - barátnője, fia kiszuperált íróasztalát megvéve - még íróasztalt is "kaptam". (Ezzel is úgy voltam, mint a játék-babával.) Íróasztal ide, íróasztal oda, bennemakkor, amikor Henriettára le akartak cserélni, majd amikor Györgyi olyan primitív indulatot csalt elő belőlem, hogy megtámadtam - örökremegszakadt valami. Attól fogva, hogy minden örömforrásomtól megfosztottak, a látásuktól is ideges remegés fogott el. Nem tudtam a jelenlétükben sem enni, sem tanulni, mert összeszorult mindenem és a gondolat, vagy az ennivaló, se ki, se be!
Sokszor mentem sírva a munkahelyemre.
Kollégámmal már túl voltunk az „eljegyzésen”. Ez abból állt, hogy a Nagykörúton bementünk egy ékszerüzletbe és vettünk két arany- karikagyűrűt. Egyet az ő méretére, egyet az enyémre. Az első kapualjban azután felhúztuk egymás balkezének gyűrűsujjára…
Már a lakás papírjait is elintéztük. Alá kellett írnunk, hogy vállalunk két gyereket – hat éven belül…
Egy alkalommal, amikor hazautazott hétvégére, engem is magával vitt. Ott olyan békességet és lelki gazdagságottaláltam, amilyenben utoljára a tanyán, anyám-helyett-anyám-nagynéném mellett volt részem. Éppen málnaszüret volt a málnásban. Restelltem, hogy "városi vendégként" kezeltek és nem engedtek beállni a szüretelők közé, hanem akkora sütést-főzést rendezett ráadásul kollégám édesanyja a tiszteletünkre, amilyet máshol csak nagy ünnepeken szoktak!
Évekkel később jöttem arra rá, hogy anyósomnak valóban ünnep volt minden alkalom, amikor bármelyik, távolba szakadt szíve-egy-darabja-gyerekehazalátogatott.
Ez alól egy kivétel volt: az augusztusi, a pótvizsgám előtti egy hét.
Azzal utaztunk a nógrádi községbe, hogy a vidéki csendességben fel tudjak készülni a pótvizsgára. Úgy ígérte, hogy ő is, mármint újdonsült „vőlegényem” ott lesz velem egy hétig. Legnagyobb meglepetésemre kipakolta anyukájával a lakást és egész hétvégén festett. Majd, hirtelen, hétfőn, korán reggel visszautazott Pestre. Kétségbe esve kérdezgettem az okát.
- Nem kaptam szabadságot. Vissza kell menni és kész.
- Ezt tudnod kellett volna már az ideutazásunk előtt is.
- Most kaptam a telefont.
- Hiszen nincs is telefonotok!
- Föl kellett menni a postára, csak neked nem lehet semmit megmondani, mert mindenből cirkuszt csinálsz!
És, valóban „cirkuszt” csináltam, mintha előre tudta volna, mert keservesen sírtam. Iszonyúan becsapottnak éreztem magamat. Szerettem volna vele visszautazni, de egyértelműen a tudtomra adta, hogy erről szó sem lehet!
Ott hagyott, mint egy csomagot a megőrzőben. Megpróbáltam egy helyet keresni, ahol elővehetem a könyvvitel füzetemet és jegyzetemet. Erről is lemondtam, mert látva „vőlegényem” anyukáját súrolni, sikálni, beálltam segíteni. Gondoltam: majd, ha minden tisztán a helyére kerül…
Ez, meg is történt péntek estig, amit már nagyon vártam.
„Vőlegényem” megígérte, hogy péntek este „hazajön”!
Egy idő után feltűnt, hogy anyukája nem készülődik. Nem süt-főz, de még a buszokat sem figyeli. Már sötétedett és elment az utolsó busz is – a „vőlegényem” meg sehol...
Ilyen csalárd módon még senki nem viselkedett velem az első férjemen kívül. Úgy látszik a férfiak így megváltoznak, ha valamilyen házastársi kötöttségről van szó?
Pedig, még a szemtől-szembeni aljasság is elviselhetőbb volt ennél a nyilvánvaló suttyom-terrornál!
Nem bírtam tovább. Kirohantam a kertbe. Kerestem azt a helyet, ahol kisírhatom magamból a keserűségemet. Összerogytam a kút mögött, és ott zokogtam sokáig. Egyszer csak valaki leül mellém a fűbe. Átölelve a vállamat, el kezd valamilyen csucsujgató népdalt énekelni. Még akkor is énekelt nekem, amikor én egyre csak azt ismételgettem:
- Miért nem mondta meg nekem, hogy nem tud pénteken hazajönni?
*
Házasságkötésünk olyan volt, hogy szeptember első hétfőjén, a munka után beugrottunk a házasságkötőbe. Sietnünk kellett, mert nyakunkon volt az újabb tanévkezdet... Ő, a legkedvesebb kollégájával - akit felkért tanúnak - már ott vártak a házasságkötő előterében.
Amikor odamentem hozzájuk, még csak egy puszit sem akart adni. Kollégája elfordulva heherészett és, mintha azt mondta volna:
- „Ba…meg, ebből hogy mászol ki?”
Megérezve az ellenségességet, igyekeztem minden közvetlenséget mellőzni. A várakozás perceiben teljesen magamra maradva azon gondolkoztam, hogy ott kellene az egészet hagyni. De, feltűnt lelki szemeim előtt egy „öröklakás”-nak nevezett építmény, benne szobák, meg különböző helyiségek és maradtam.
Végre, távozott az a pár, akik előttünk keltek egybe. Amint megjelent a lépcsőn az újdonsült házaspár, majdnem elájultam. Egy katonatiszti egyenruhában lévő ifjú vezette le a lépcsőn a karján gyönyörű, fehér ruhás menyasszonyát… Azonnal eszembe jutott Jóska, és összeugrott az összes üreges szervem. De még a szívem is úgy dobogott, mintha gúzsba lenne kötve… Úgy szorítottam ökölbe a kezemet, hogy a négy-négy ujjam körme mind belevájódott a tenyerembe. Hetekig ott hordtam sebhelyes nyomait. Van olyan menyasszony, aki virágcsokrot szorongat, van, aki a saját kezét.
Amiért az anyakönyvvezető nem találta a következő párt az emeleti házasságkötő terem előtt, elindult megkeresni minket. Szégyenszemre úgy kellett felvezetni bennünket… Ott fönt találkoztam össze az én tanúmmal, aki az a gépészeti kolléganőm volt, aki észrevette a boldogságomat Pancsival.
A szertartás rettenetes volt.
Az anyakönyvvezető, egy ötven év körüli, arisztokratikus külsejű férfi volt. Láttam rajta, hogy sajnálja a vőlegényt, amiért egy furcsa, nálánál idősebb elvált asszonyhoz kell az ártatlannak látszó, baba-rózsaszín arcú ifjút hozzáadnia. Legszívesebben lemondtam volna az „asszonynév” viselésének jogáról is. De Jana2. nem engedte. Nagyon fölháborodott, amikor közöltem vele, hogy nem akarom a nevét viselni… Így, aztán fölvettem a teljes nevét a –né toldattal.
Már azért is bántott a dolog, mert így olyan érzésem volt, mintha a saját személyiségemet száműzték volna… Bizony, így annak is hitelét veszítettem, hogy az előző házasságomban önként mondtam le az „asszonynév” viselésének jogáról....
Nem volt sem virágcsokrom, sem semmim. Kenetteljesen beszélt az anyakönyvvezető, valamiről, amiből egy szót nem értettem és meg sem jegyeztem. Egyre csak azt vártam, hogy legyen már vége… A fotós, meg ott mászkált közben körülöttünk, arra várva, hogy elkapjon egy-két meghitt pillanatot. Bizony, nem volt miért kattintgatnia!! Már az anyakönyvi kivonatot is átadták Jana2-nek, amikor találkozott a tekintetem a fotóséval, amint kézzel lábbal mutogat, hogy most csóknak kéne következni. Erre, lábujjhegyre álltam és vártam, hogy „vőlegényem” közelebb tolja a képét az enyémhez. Arra ugyan várhattam!!! Végül is kaptam két repülő-puszit tőle, amit meg is örökítettek…
Kijőve a házasságkötő teremből, a volt kollégám a gépészeti osztályról várt egy virágcsokorral, amit kárpótlásul - az elmaradt menyasszonyi csokor miatt - a kezembe nyomott. És, ő volt az, aki meghívott bennünket egy pohár italra a Duna-parti Budapest Étterembe. (Gyulával, a középiskolai barátommal ez volt a „törzshelyünk”.) Mintha a sors is arra figyelmeztetett volna, hogy mostantól fogva el kell búcsúznom mindentől, ami egy kicsit is kellemessé tette az előző életemet. Mert valami olyan lép a helyébe, ami nélkülöz mindent, aminek örülni tudtam addig… Mindjárt elsőre meg is történt a dolog.
Gépészeti kollégám és kolléganőm közölték velünk, hogy a vendégeik vagyunk. Ez az ő nászajándékuk. Amikor a pincér megkérdezte, hogy mit kérek, majdnem mondtam, hogy a szokásost, mármint, amikor Gyulával itt jártunk… Aztán csak annyit mondtam:
- Kérek egy konyakot és egy üveg sört.
Azt nem is figyeltem, hogy Jana2 mit kért. Csak, amikor letették elém a coca-colás poharat, Jana2 elé meg a konyakost és ő fölháborodva kicseréltette. Mondván:
- az odalesz, meg ez is!
És, feltűnően elém tetette a konyakot és a sört. A kollégáim egymásra néztek és láttam rajtuk, alig várják, hogy magunkra hagyjanak bennünket!
Az első saját lakás
Kapcsolatunk kollegiális és "baráti" maradt házasságunk további időszakában is. Az, hogy természetünk, és valószínű ebből fakadóan a világnézetünk is olyan mértékben különbözött és különbözik egymástól, mint a tűzé, meg a vízé és mégis be tudtuk magunkat fogni egy "szekérbe", - amit egyforma intenzitással húztunk egy közös irányba, - az átlagon felüli intelligenciánknak volt köszönhető.
A kényszer nagy úr! Hiszen, férjem egy olyan munkásszállón lakott, ahol egy szobába tizenkét emeletes vaságy volt bezsúfolva. Minden második ágyhoz tartozott egy szék. Ez volt az összes berendezés! A szálló mosdójában, a mosdókagylóra helyezte a rajztáblát és úgy rajzolta meg műszaki rajzból a házi feladatát. Ugyanis, ekkor már túl volt egy szakmunkásvizsgán és letöltötte a két év sorköteles katonai szolgálatát is. Ekkorra: neki is, legalább öt-hat évet elvett az életéből a szocialistának nevezett hatalom azzal, hogy őt is kényszerpályára terelte.
Mindig is építész szeretett volna lenni! Ezért, aztán tizennégy éves kora helyett huszonegy éves korában felvételizett az építőipari szakközépiskolába, magasépítési szakra. Akkor még ő sem sejtette, hogy a „hatalmasok” másképpen fognak dönteni, mert soha nem lehetett építész!
Végül is azért kellett összeházasodnunk, mert kettőnknek volt együtt annyi pénzünk, hogy a „beugrót” ki tudjuk fizetni. Részéről még az is mellettem szólt, hogy nekem volt több-mint öt éve állandó bejelentett lakásom Budapesten. Mert, azt is törvény írta elő, hogy legalább a házastársak egyik tagja rendelkezzen ezzel a kritériummal. Azt, viszont nekem kellett belátni, hogy az akkori körülmények között azt is ki kell érdemelni, hogy valaki befizethessen egy OTP-öröklakásra! Egyre inkább abba az irányba „terelődtem”: kollégám olyan káderlappal rendelkezik, amellyel – együtt – „megkaphatjuk” ezt a nagy lehetőséget!
Másodszor is házasságot kellett kötnöm, hogy életben maradjak! Amiért nagyon jó külsejű, szorgalmas ifjú ember volt második férjem, nem éreztem volna kényszernek, hogy végre saját családot alapítsak vele. Ő, azonban továbbra is úgy kezelt engem, mintha „csak” a kollégája lennék… Gondolja bele magát bárki a helyzetébe! Feleségül „kellett” vennie azt a nőt, akiről már az egész vállalat vezetősége tudta, hogy mással (Pancsival) „hetyegett” előtte!
A költözködésnél nem lehettem jelen, mert nem kaptam a munkahelyemen szabadságot. Ekkor már kint dolgoztam az egyik gépraktárban, mint anyagkönyvelő. Rendelettel tiltották azt, hogy házastársak egy munkahelyen (osztályon, részlegben, stb.) dolgozzanak. Természetesen, én voltam az, aki el akart - a lehető leggyorsabban - a KISZ-irodáról menni.
Azt, hogy nem lehettem ott, amikor kis cókmókom fölpakolták a teherautóra, különösebben nem is bántam, mert legalább nem kellett látni anya nagyjelenetét, amint zokogva fut a teherautó után!
(Micsoda képmutatás! Soha nem értettem meg, hogy volt erre képes az állítólagos anyám?)
Minden esetre - ezzel a teátrális jelenettel – elérte a célját. Teljesen megzavarta és meghatotta férjemet, aki ettől kezdve kétkedve fogadott tőlem mindent, ami állítólagos szüleimmel volt kapcsolatos.
Férjem édesanyja aggódott a fővárosi idegenbe nősült fiáért. Csak akkor engesztelődött meg és nyugodott meg némiképp, amikor beköltöztünk és először meglátogatott bennünket.
- "Hát fiam! Ez csodalatos! Minden gombnyomasra működik! Boldogok lehettek anyukam, hogy ilyen csodalatos lakasban lakhattok!"
Mondta őszinte örömmel és én erre csak azt tudtam mondani:
- "Kár, hogy az élet nem működik gombnyomásra!"
November 2-án kaptuk meg a lakáskulcsot. Még sok mindent kellett elintézni ahhoz, hogy lakható legyen a lakás.
A villanyóra, ami a lépcsőházban volt egy óraszekrényben elhelyezve, még zárva volt, mert valamilyen műszaki átadási- átvételi herce-hurca hiányzott ahhoz, hogy legyen villany.
Gyertya lángja mellett próbáltam tanulni és dolgozni.
Bútorunk nem volt, sem pénzünk, hogy vegyünk. Pár nap múlva kiderült, hogy vehetünk föl vállalati kölcsönt, és abból megvásárolhatjuk, részletre. Igen ám! Csakhogy azt kérvényezni kellett a vállalati vezetőségtől. És ez így ment évtizedeken keresztül. Amikor levonták az utolsó részletet is, tervezhettünk újabb beruházást, szintén kölcsönből. Csak meg kellett a „nagyhatalmú” vezetőséggel osztanunk, hogy most meg éppen mi az, amit szeretnénk vásárolni!
Akármennyire takarékoskodtunk, soha nem volt annyi pénzünk, hogy bármilyen, nagyobb használati tárgyat, vagy műszaki eszközt be tudjunk szerezni. Ki volt ez találva! Örökös kuncsorgásra, kérvényezgetésekre kényszerültünk, amit soha nem tudtam megszokni.
„Férjem”, aki még mindig nem vált igazán férjemmé, viszont büszke volt magára, hogy az ő kérelmét soha nem utasították el. Derűs egykedvűséggel íratta velem a kérvényeket, mert mindig kellett neki valami. Én, meg úgy voltam ezzel, hogy inkább lemondtam volna televízióról, hűtőszekrényről, stb. csakhogy soha ne kelljen kérni azoktól, akik ezt az egészet kitalálták!
Bóna Mária Ilona
AJÁNLOM AZ OLDALT
