TIBORCA története
I. f., 28. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Nincs tovább… ennyi volt az én kis életem
Történt egy napon, hogy Györgyi bejelentette: lehetőségük lenne elköltözni az anyósáéktól, ha meg tudnák venni Budán azt a házrészt, amit már ki is néztek maguknak…
Amiért „szüleinknek” soha nem volt az államosítás óta annyi pénzük, hogy a továbbtanulásunkat, vagy az otthonteremtési törekvéseinket támogatni tudták volna, engem kértek meg, hogy adjam oda azt a pénzt, amit elvált férjemtől lakáslelépésre kaptam, és gépkocsi-takarékbetétben őriztem. Mondván: - Neked most úgysincs rá szükséged!
Megéreztem, hogy ez olyan csapda, amelyből csak vesztesként kerülhetek ki. Ösztönös riadalommal azonnal nemet mondtam. Attól féltem, hogy életem végéig csak egy megtűrt, útban lévő „kölök”-ként kell leélnem az életemet.
Féltem, hogy soha nem fogom visszakapni a pénzemet (mert nem lesz Györgyinek miből visszaadni) és akkor reményem sem lesz arra, hogy valaha is befizessek egy önálló lakásra…
Ezt követően, ismét beindult ellenem a bosszúhadjárat.
Egy alkalommal, amikor tanszereimet, könyveimet ismét kitették a lakásajtó elé és a kulcs sem illett a zárba, egész éjjel kóboroltam a városban.
Másnap reggel úgy mentem dolgozni, hogy: „nincs tovább…” Ennyi volt az én kis életem. Pontot kell tenni mindennek a végére, mert éreztem, akit a szülei is megtagadnak, nincs semmi esélye az életben maradásra.
Akkor, az én új kollégám mellém állt és úgy tett, mintha segítene albérlet után nézni. Átadta azt a címjegyzéket, amit állítólag azért állított össze, hogy magának keressen albérletet, mert szeretett volna a munkásszállóról elköltözni. Engem azonban senki nem akart befogadni. Mint mindig, lehet, hogy megelőzött a költött rosszhírem?
*
Ezekben az években sorra adták át azokat a házgyári panel-lakásokat, ahol alvállalkozóként dolgozott a munkahelyem. Mint ilyen cégnek, járt bizonyos „lakáskeret”. Pontosabban: egy-két lakás megvásárlásának lehetőségét kapta meg a cég. Ezeknek odaítélésének kompetenciájával a vállalati igazgatótanács tagjai (az igazgató, a főkönyvelő, a párt- a szakszervezet- és a KISZ titkár) rendelkeztek.
Új kollégámmal megbeszéltük, hogy ő benyújtja az igényét egy lakásra, amit majd ketten fogunk megvásárolni és használni.
Egy időre visszatért az emberekbe és a jövőbe vetett bizalmam. Tudtam, hogy ez az átmeneti megoldás is több lett volna a semminél!
*
Pancsival szerettem volna erről beszélni, de olyan rövid ideig tartottak a látogatások, hogy nem hoztam szóba a problémáimat.
Három hónap után letette az esküt és eljöhetett az első „eltávra”.
A zöld „csomagolásban” jött ki a laktanyából. Nem is számítottam rá, hogy kijöhet. Nagyon örültem.
Csak akkor lepődtem meg, amikor olyan gyorsan haza akart menni, amilyen gyorsan csak lehetett! Ekkor mutatott be az anyukájának. Apukája még nem volt otthon. Kint dolgozott a kertben valahol. A hálószobába vezetett az első útja.
Mindenhova vitt magával.
Bezárta a hálószobaajtót, ami kellemetlenül érintett. Észrevehette, mert békítőleg leültetett. Némi keresgélés után levett egy kötetet a könyvespolcról. Leült mellém, és elkezdte lapozgatni. Kiderült, hogy - az abban az évben megjelent – a világirodalom legszebb szerelmes verseit tartalmazta a kötet.
- Tetszik?
- Igen.
- Hát, akkor olvasgasd, míg lemosom magamról a laktanyai „kanszagot”!
Ezután otthagyott a legszebbnek tartott szerelmes versekkel a kezemben. Néztem a betűket, de nem álltak össze értelmes szavakká.
Amikor nagy vízcsobogás, meg hajszárítózúgás hallatszott a hálószoba melletti helyiségből, rájöttem, hogy azért zárta be a hálószoba ajtót, mert innen nyílt a fürdőszoba. Nem akarta, hogy bárki megzavarja az együttlétünket.
Azt hiszem: erről ábrándozhatott három hónapig.
Kijött a fürdőszobából és igyekeztem úgy viselkedni, ahogy ő azt elképzelhette. Nem akartam neki csalódást okozni…
Közben hazajött apukája, és első örömében azonnal üdvözölni akarta legkisebb gyermekét. Aki, viszont éppen velem volt elfoglalva… Úgy lettünk egymáséi, hogy közben nagy méltatlankodva rázta apja kívülről a hálószoba ajtó kilincsét.
Nagyon szégyelltem magamat. Amikor elmentem tőlük, lehajtottam a fejemet és szerettem volna láthatatlanná változni. Csak a buszmegállóig kísért el. Onnan, egy budai községből – egyedül bumliztam haza, a sötét éjszakában.
*
Közeledett a félévi vizsgák időszaka. Sajnos, tanulás helyett hosszú leveleket írtam Pancsinak. Nagyon vágytam egy lelki társra, akivel MINDENT meg lehetett volna beszélni! Ehhez azonban a körülményeket soha nem tudtuk megteremteni. Maradt a levél, melynek megírása rengeteg időmet vett igénybe.
Munkahelyemen nem kaptam a vizsgák előtt szabadságot. Ilyenkor járt volna a tanulmányi szabadság. Amiért a Munka Törvénykönyv szerint - a tanulmányi szabadságról a törvény úgy szólt, hogy - „adható”, vagyis a munkahely feltételhez kötheti: nekem nem járt.
Valahogy soha, sehol nem tudtam ezeket a bizonyos „feltételeket” kiérdemelni…
Januárjában kezdtek a fejem fölött összecsapni a hullámok. Nagy-nehezen, kettessel átcsúsztam mindenből.
Elcsigázottan és kimerülten rohantam a laktanyába minden alkalommal. Nem voltunk igazán szinkronban…
Egyetlen egyet kivéve: és ez az öröm volt, amit a találkozásaink alkalmával éreztünk. Pancsival hosszan lehetett csókolózni és ez olyan jó volt, hogy nagyon-nagyon…
Az események, pedig egyre inkább abba az irányba sodortak, hogy erről az egyetlen(!) örömről is le kell mondanom.
Kiderült, hogy csak házaspárok fizethetnek be a lakásra. Nekünk, a kollégámmal nagyon kellett az a LAKÁS! Ezért, aztán abban is megállapodtunk, hogy összeházasodunk. El is mentünk az anyakönyvi hivatalba, mert hónapokkal előtte be kellett jelentkezni. Szeptember 4-ét tűzték ki végül is. Rettenetes volt, hogy az anyakönyvi hivatalban úgy kezeltek bennünket, mint olyan szerelmespárt, akik már alig várják, hogy összeházasodhassanak!
Pancsinak is meg kellett írnom az igazságot! Hosszú levélben próbáltam vele megértetni az érthetetlent. Vagyis, azt magyaráztam, hogy otthont és családot szeretnék, de azonnal. Amiért ő még erre nincs felkészülve, nem szeretném belekényszeríteni egy ilyen élethelyzetbe. Vagyis: „…szakítanunk kell, hogy családot alapíthassak”. Azt nem írtam meg neki, hogy valaki mással, mert ez nem lett volna igaz! Rettenetes helyzetben voltunk mindhárman.
Ekkor látogathatta meg a kollégám-„vőlegényem” és elmondhatta neki, hogy én már „mással járok”! Azt hiszem sikerült elhitetni vele, hogy nem érdemlem meg a szerelmét, mert én egy „olyan” nő vagyok! Akkor el sem jutott a tudatomig, hogy ez mekkora szörnyűség!!!
Még ma is fáj, hogy nem mondhattam el Pancsinak az igazat! Nem az bánt, hogy „rossznak” tart, hanem az, hogy fájdalmat kellett neki okozni! Pont egy olyan ifjúnak, aki – végre – önmagamért, őszintén szeretett! De, nemcsak erről kellett lemondanom, hanem Róla is. Vagyis egy nagyon vonzó emberrel való együttlétekről. Pancsival minden olyan jó volt. Nem kellett neki magyarázkodni. És nem kellett előtte szégyenkezni. Akart engem és én is akartam őt és ez a kölcsönös kívánás olyan csodálatos boldogsággal, elégedettséggel töltött el mindkettőnket, hogy megszűnt minden gondunk, bajunk, ha együtt lehettünk. Olyankor "csak" mi ketten voltunk eggyé válva... lélekben.
*
Húsvétkor jött el először hozzánk a kollégám. Anya és apa gyorsan elmentek moziba. Nagyon meglepődtem, mert akkor már évek óta nem volt közös programjuk és nyilvánvaló volt, hogy – egy házon belüli különélésben, úgynevezett „nyitott házasságban” élnek.
Amikor hazajöttek, anya megnézte az ágytakarót, majd jelentőségteljesen ránézett apára… A heverőn ücsörögve, félig heverészve képeket mutogattam „vőlegényemnek” a családunkról. A képeket szedegettem amikor megérkeztek és a takarót elfelejtettem kisimítva megigazítani.
Egy nagy kartondobozba összeszedtem az összes levélemlékemet, fényképet: amit valaha nekem írtak, vagy nekem ajándékoztak. Bevonultam vele a fürdőszobába. Leültem a vízmelegítő henger elé egy kisszékre és begyújtottam. Mire mindent elégettem, megöregedtem. A fiatal külső egy nagyon megkeseredett, nagyon öreg embert takart.
Bóna Mária Ilona
AJÁNLOM AZ OLDALT
