|
TIBORCA története I. 27.
Bóna Mária Ilona 2009.12.28. 20:20
Egy ilyen alkalom után, amikor nem beszéltünk meg újabb randit, hivatott a legjobb barátjának apja a vezetői irodájába. Bent volt a felesége is, aki nem is dolgozott a cégnél. Le sem ültetett, hanem kerek-perec megkérdezte: - Ugye nem gondolja komolyan ezt a kapcsolatot a fiam barátjával? Amiért egy szót sem tudtam kipréselni magamból, mert majd megfulladtam az elfojtott sírástól, folytatta: - Ne tegye tönkre egy magánál fiatalabb ember életét! Szakítson vele! - Én nem akarok mást, mint családot alapítani. Egy szerető férjről álmodom, akinek szülhetek gyerekeket. Meg saját lakásról… Én semmit nem akarok Pancsira rákényszeríteni! Csak egyet tudok, hogy nagyon szeretem és azt is tudom, hogy előbb-utóbb el kell engednem… - Erről van szó. Jó, hogy így gondolja, és nem kell intézkednem!
TIBORCA története
I. f., 27. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Egymásba kapaszkodva
Azt hiszem Pancsinak is hiányoztam, mert hamarosan egy cédulát küldött a művezetőjével. Ebben – a kamaszosan kuszált betűkkel, de jó helyesírással – megírt levélben randevúra hívott.
Boldogan mentem. Jó volt viszontlátni. Valamelyik stadion (már nem emlékszem melyik) bejáratánál várt mindhárom barátjával. Hosszan szájon csókolt, amikor üdvözöltem!
A többiektől is kaptam egy-egy puszit. Ebből tudtam: befogadtak. Boldog voltam!
- A lányok hogy-hogy nincsenek itt?
- Ők nem fociznak, mint te. Gondoltuk, téged is érdekel ez a mérkőzés?
- Hogyan tudtátok meg, hogy tagja vagyok az Építők SC női-foci csapatának?
- A fater mesélte, meg a Nándi.
Ez utóbbit Pancsi legjobb barátja mondta. Ekkor tudtam meg, hogy az egyik elsőszámú vezető az apja a cégnél. Nándi, pedig a brigádvezetőjük, aki már volt is kint megnézni az egyik mérkőzésünket, amikor a Feminával játszottunk.
Azt mesélte nekik, hogy:
„Nagy élmény volt! Először nem is ismertem meg a Tiborcát. Csak azt lehetett látni, hogy egy kis „kandó mozdony” vezeti a labdát a pályán és hullanak körülötte az emberek. Ha valaki jól akar szórakozni meg kell nézni!”
Pancsival ettől fogva „jártunk” együtt. Mentünk kettesben moziba, a Margitszigetre- a Duna-partra sétálni. Először ügyetlenül keresgéltem a kezét, hogy megfogjam, de ő határozottan hol a derekam ölelte, át, hol a vállam.
Így, egymásba kapaszkodva jártunk ezentúl mindenhova.
Huszonöt évesen éltem át azt, amit tizenéves koromban szerettem volna!
Soha nem értettem annyira egyet azzal a közmondással, hogy: „jobb későn, mint soha”, mint ekkor!
Pancsival minden olyan természetes volt, hogy meg is feledkeztem a köztünk lévő korkülönbségről! Soha nem jutott eszembe, amikor együtt voltunk!
Csakhogy, egyszer beültünk egy presszóba beszélgetni a Móricz Zsigmond körtéren. Ránk nézett a pincérnő és kérte a személyi igazolványunkat:
- Csak akkor szolgálhatom ki magukat, ha igazolják, hogy elmúltak tizennyolc évesek!
Rettenetes szégyenkezés közben adtam oda neki a személyimet. Pancsi, viszont nagyon büszke volt arra, hogy nem nézték ki belőlünk, hogy „nagykorúak” vagyunk.
Azt hiszem ettől fogva kezdtem gyanakodni: nemcsak azért igazoltattak…
Ekkor: azt is megsejtettem, hogy ez a kapcsolatom sem tarthat sokáig - mert valahol, valakik úgy fognak dönteni! Vagy, talán már el is döntötték.
Az addigi, tapasztalat-szülte feltételezésemtől visszatértek a szorongásos gondolatok. Éjszakánként – alvás helyett - egyre azon törtem a fejem, hogy elmondhatom-e és hogyan a zűrös, gyötrelmes életem történetét ?
Miközben, boldogan- összeölelkezve „szórakozni” jártunk, egyre arra gondoltam, hogy: „fel kellene ezt a fiút készíteni a ránk leselkedő veszélyre”!
Halogattam a dolgot, mert ha ott volt mellettem, és éreztem a magabiztos ölelését, elkerült a szorongás.
Amikor elköszöntünk egymástól, éreztem csak, hogy tőlem várja a következő randi időpontjának és helyének megbeszélését. Talán, mert úgy gondolta - amiért idősebb vagyok - jobban tudom, hogy mihez lenne kedvem, meg mikor van szabadidőm… Én, meg azért nem kezdeményeztem soha az újabb találkozásokat, mert féltem, hogy bajt hozok rá.
*
Egy ilyen alkalom után, amikor nem beszéltünk meg újabb randit, hivatott a legjobb barátjának apja a vezetői irodájába. Bent volt a felesége is, aki nem is dolgozott a cégnél. Le sem ültetett, hanem kerek-perec megkérdezte:
- Ugye nem gondolja komolyan ezt a kapcsolatot a fiam barátjával?
Amiért egy szót sem tudtam kipréselni magamból, mert majd megfulladtam az elfojtott sírástól, folytatta:
- Ne tegye tönkre egy magánál fiatalabb ember életét! Szakítson vele!
- Én nem akarok mást, mint családot alapítani. Egy szerető férjről álmodom, akinek szülhetek gyerekeket. Meg saját lakásról… Én semmit nem akarok Pancsira rákényszeríteni! Csak egyet tudok, hogy nagyon szeretem és azt is tudom, hogy előbb-utóbb el kell engednem…
- Erről van szó. Jó, hogy így gondolja, és nem kell intézkednem!
*
Ezután sem tudtam hogyan keveredtem haza. Átsírtam a hétvégét. Majd belehaltam, hogy nem tudtam Pancsival beszélni! (Ezt a főnöki- figyelmeztető beszélgetést szégyenemben sem mondtam volna el neki.)
Szabályosan belebetegedtem az egészbe. Hétfőn nem tudtam dolgozni menni a magas láztól. A körzeti orvos azt mondta: influenza. Betelefonáltam a munkahelyemre az egyik nyilvános telefonfülkéből. Órákig tartott, mire találtam egy működő telefont.
Akkoriban nem volt az embereknek telefonjuk. Szerettem volna hamar meggyógyulni, mert féltem: soha többé nem tudok beszélni Pancsival!
Amint így szomorkodva fekszem a láztól (meg a bánattól) bágyadtan: csöngetnek. Apu ment ki kaput nyitni. Jön is vissza hamarosan. Hallom, hogy súgva mondja anyunak:
- Valami hosszú-hajú huligánok a „lányt” keresik.
Úgy ugrottam ki az ágyból, mint aki egy szempillantás alatt meggyógyult. Szaladtam volna ki a kapuhoz, de anyu nem engedett. Elállta az utamat.
- Majd én! - mondta.
- Anyu ne küldd el őket! Nagyon szeretnék velük beszélni!
Mentem volna utána, de akkor vettem észre, hogy hálóingben vagyok. Éppen-hogy magamra kaptam valamit, amikor már bent is voltak a verandán. Olyan aranyosak voltak a hosszú hajukkal, a rettenetesen bő (trapéz)gatyájukban, bumszli orrú, vastag talpú cipőjükben, hogy legszívesebben a nyakukba ugortam volna! Ráadásul, mindegyik egy kis virágcsokrot szorongatott a kezében! Kamaszos restelkedéssel átadták a virágot és elmondta a vezető-apukás srác, hogy
- azért jöttünk, mert hallottuk, hogy beteg vagy. Meg aztán, meghívunk a búcsúztatónkra.
Elképzelni nem tudtam, hogy mit búcsúztatnak. A lényeg az, hogy azt akarják: én is ott legyek! Boldog voltam! Éjszaka megköszöntem Istennek, hogy idevezérelte hozzám kis barátaimat és szívbéli kedvesemet! Meg is gyógyultam.
Szükségem is volt az egészségre, mert megkezdődött a következő tanév.
Már nem sírdogáltam, amikor megláttam a másik padsorban ülő volt-barátom -osztálytársamat. Még a folyosón is oda tudtam menni beszélgetni ahhoz a cigarettázó társasághoz, amelyikben ott láttam őt.
Volt kollégáimhoz, a gépészeti osztályra visszajártam kávézni.
Nem sok titkom volt előttük. Ekkoriban rákérdeztek:
- Minek örülsz annyira?
- Én?
- Te, bizony! Még soha nem láttalak ilyennek!
- Milyennek?
- Gyerekek! Ti is látjátok, amit én? A „Macának” egyfolytában fülig ér a szája -
mondogatták volt kollégáim egymásnak.
Hát, ilyen hatással volt rám ez a szerelem, amiről csak sejtettem, hogy hamarosan szakítással fog végződni…
Egy sörözőben tartották a búcsúztatót. Kiderült, hogy Pancsit és barátját behívták sorköteles katonai szolgálatra. Pancsit egy pesti laktanyába; barátját, pedig Pápára. Eleinte úgy jártam hozzá látogatni, mint egy lány az ő kis bakájához, akinek megígéri, hogy megvárja.
*
Osztálytársam ismét telefonon hívogatott a munkahelyemen, mert találkozni akart velem. Megbeszéltem vele egy alkalmat, amikor együtt mehettünk haza a lakhelyünkre, és útközben beszélgethettünk. Ekkor mondta el nekem:
- Amikor szakítottunk, előtte „kidobott” az asszony. Azért mentem hozzátok, mert azt hittem, hogy befogadnak a szüleid, meg segítenek majd. Hiszen, már csak te laktál akkor otthon. Olyan szép, tágas kis kertes házatok van.
- Csakhogy abban a házban nekem soha nem volt helyem, mint gyereknek! Számtalanszor kizártak, éjszakai kóborlásra kényszerítve…
- Soha nem mondtad. Én erről semmit nem tudtam. Még irigyeltelek is téged.
- Én, meg szégyenemben nem mertem róla beszélni.
Még sok-mindenről beszélgettünk. Elmondta ifjúságának történetét. Talán, ismét beleszeretek, ha azzal a furcsa szakítással a bizalmatlanság nem fészkelte volna bele a lelkembe magát.
Talán, ha nem ismerem meg közben Pancsival a bűntudat nélküli szerelmi boldogságot… Talán, ha nem lett volna olyan érzésem közben, mintha feladatot teljesítene? Egy idő után megkérdeztem:
- Meddig akarsz kísérgetni? Most nem félsz, hogy ismét kidob a feleséged?
- Ez most más. Már nem vagyok olyan gátlásos. Történt velem közben egy és más… Majd akkor, ha megváltozik a neved, tudni fogom, hogy vége. Vagyis, ha férjhez-mész.
Ez utóbbi mondata végleg bizalmatlanná tett. Már nem éreztem többé barátomnak őt…
*
Ebben a tanévben az írásbeli vizsgadolgozataim sorra elégtelenek lettek. Állandóan jelentkeznem kellett szóbeli javításra a kettesért! Ettől aztán, örökös vizsgadrukkban éltem.
A munkahelyemen behozták az irodára dolgozni Pancsiék kollégáját. Azt a fiatalembert, aki az NDK út előtt kikísérte őket a Nyugatiba. Nagyon rokonszenves volt. Azt hittem, hogy majd megoszthatjuk egymás-közt a feladatokat.
Bíztam benne, hogy jól kijövünk majd egymással.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
