|
TIBORCA története I. 26.
Bóna Mária Ilona 2009.12.28. 10:35
Ezek a gondolatok a következő napokban is ott kavarogtak bennem. Tehetetlen dühömben, hogy nem téphetem ki a (spicli)jegyzeteit szobatársam kezéből; hogy nem állhatok oda társaim elé, vagy egy asztal köré ülve nem tehetem meg, hogy minderről őszintén, nyíltan beszélhessek... - Nos, kisasszony, utána néztünk egy kicsit a személyi adatainak. Mondta bevezetőül a személyzetis, ... - Ezzel maga csúnyán becsapott minket, mert kiderült, hogy nem leány, hanem elvált asszony. Maga egy kiemelt helyen dolgozik és egy olyan szervezetnek az egyik vezetője, akinek példamutató erkölccsel kell rendelkeznie. Mivel, magától visszavették az asszonynevét, és ezt csak akkor teszik, ha méltatlannak bizonyul az asszony arra, hogy elvált férje nevét a válás után viselhesse, gondolkozzon azon, hogy lemond és elmegy máshová dolgozni! -Igen, értem a problémáját. A bíróságon külön fölhívták arra a figyelmemet, hogy megtarthatom „asszonynevem” a válás után is. Bizony, kifejezetten le akartak beszélni arról, hogy visszavegyem a saját nevem, ahogy ön mondja: a lánykori nevem – amit édesapámtól kaptam! TIBORCA története
I. f. 26. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Magyar fiatalok külföldön (2)
A drezdai kirándulás utáni második napon a szász-svájci tűhegyek közé mentünk kirándulni. Alig lehetett eltéríteni a társaságot a Malom nevezetű fogadó sörözőjétől. Nehezükre esett a gyalogtúra.
Kelletlenül baktattunk, amikor egy vidám kis csoporttal találkoztunk. Bevártak bennünket és bemutatkozva összeismerkedtünk.
Föltűnő volt a különbség a magyar csapat és a német között. A németek, az alkalomnak megfelelő túraszerkóban voltak és vidáman énekelgettek, beszélgettek egymással.
A magyar fiúk és a lányok az egyetlen jó ruhájukat vették föl a kiránduláshoz is. Szobatársamon és rajtam volt vízlepergetős dzseki. A srácok lila szájjal, behúzott nyakkal kényelmetlenkedtek a karcsúsított, testre feszülő ingükre vett vékony pulóverben.
A gyakorlott túrázónak látszó németek hamar a sziklákhoz vezettek bennünket. Ott, előbb letáboroztak egy szélvédett, esővédett helyen és pillanatok alatt meleg teát és kávét szervíroztak maguknak.
Én is elővettem a szatyorból az elemózsiát, amit vendéglátóink csomagoltak az útra. A fiúk váltig mondogatták, hogy nem éhesek… Miután kiosztottam a lányok részét, kenyeret kentem és szervíroztam minden fiúnak. Megéreztem, hogy nincsenek hozzászokva az önkiszolgáláshoz. Inkább nem ettek volna… Bizony elfogadták, és jó-étvággyal megették a kész szendvicseket.
Amikor ettek, ittak a németek, dalra fakadtak. Amit mi kényszeredetten hallgattunk. Egy kis idő után, a németek csoportvezetője leintette társaságát és megkért bennünket, hogy mi is énekeljünk. A fiúk, szinte kórusban mondták:
- Na ebből elég, mi megyünk vissza. Majd a Malomnál találkozunk!
Megfogtam új barátomnak a kezét, és kedveskedve kérlelni kezdtem:
- Ne menjetek! Maradjatok! Majd mi, lányok énekelünk.
Igen ám, csakhogy a lányok sem voltak hajlandók énekelni!
Összeszorult a torkom a szégyentől. Éreztem, hogy kipirul az arcom és dacosan rákezdtem – egyedül – előbb a Tavaszi szelet, majd az Érik a ropogós cseresznyét. Belefogtam a Magos kősziklánál c. dalba is, de összeszorult torokkal az már nem ment. Pedig nem véletlenül jutott ott, hirtelen eszembe ez a gyönyörű szerelmes népdal(?), vagy Balassi-nóta(?)! Azóta bennem muzsikált, hogy Pancsi először átkarolt...
„Magos kősziklának
Oldalából nyílik
A szerelem orvosság,
Ki az én szívemet,
Gyenge termetemet
Mindenkor megújítja,
Aki a szerelmet
Soha nem próbálta,
Csak álomnak alítja.”
„Ó, Istenem! Mitől van ez a szorongás rajtunk magyarokon? Mi az, hogy még énekelni sem tudunk? Kodály Zoltán mondta, hogy az emberi torok, benne a hangszálak a legkézenfekvőbb emberi hangszer a világon! Mindig kéznél van és még pénzbe sem kerül! Azt is mondta, hogy: „Ne csak külsőségekben legyen magyar a mi kis világunk, hanem a lelkek mélységéig, mert csak így lesz igazán a miénk. A lelkek mélye pedig különösképpen a zene országa.”
Hát, ez az, ami kimaradt az 1945 után születettek neveléséből, a lelkiség!
A mindenhatónak tartott, egyetlen igazságnak elfogadtatott materialista ateizmussal „sikerült” kiirtani a lélek, a lelkiség tudatát! Itt a példa, hogy mire mentek vele!
Mi lesz ezzel és az utánunk következő nemzedékkel?
Lelketlen!
Mondja a magyar ember, ha valakiről úgy gondolja, hogy ártó szándékkal tesz, vagy érez. Ilyen lelketlen, önmagának és ezzel a közvetlen környezetében élőknek is ártó szándékkal „éli”, vagy inkább önpusztítja és pusztítja életét Európa szívében a magyar-nak nevezett nép.”
Ezek a gondolatok mardosták a lelkemet még este is, amikor úgy látszott, hogy gondtalanul sörözgetek új barátaimmal. Eszembe sem jutott őket hibáztatni érte! Sőt! Látszatra együtt „szórakoztam” velük…
Azon az éjszakán keveset aludtam. Eszembe jutott az 1956-os forradalom, amit olyan kíméletlenül megtorolt a kommunista hatalom. Egyre csak az okát kerestem az okozatoknak. A következőkre jutottam:
„1956 után már megbizonyosodhatott arról, hogy nem fordulhat azok ellen, akik rákényszerítették és még egy kicsit sem hagyták magyarítani azt a szörnyű ideológiát, „kultúrát” amitől olyan frusztált lett, hogy tehetetlen dühében önmaga ellen fordult és fordul folyamatosan!
Bizonyság erre: az elvetélt magzatok milliói, a magas öngyilkossági szám, az alkoholizmus, mint népbetegség és az ebből következő összes korai halálok…
Ma már ott tartunk, hogy minden magyarnak egy másik magyar a legnagyobb ellensége! Öreg a fiatalnak, fiatal az öregnek, nő a férfinak, férfi a nőnek, kétkezi munkás az értelmiséginek, értelmiségi a kétkezi dolgozónak, szülő gyermekének, gyerek szülőjének, oktató diákjának, diák tanárának… és a lelketlen hatalom, az azt kiszolgáló lelketlen adminisztráció az egész nemzetnek!
Ötven év össznépi lelketlenségben eltöltött idő elég lehet egy nemzet életében ahhoz, hogy kipusztítsa önmagát?
Úgy látszik: igen. Úgy látszik, hiába az anyagiak gyarapítása, a műtárgyak és az egész társadalmi építmény fáradságos, véres-verejtékes építgetése, ha rossz, lelketlen alapokra, a magyarságtól idegen ideológiára épült és épül!
Le kell bontani, mert előbb-utóbb összeomlik magától, és maga alá temeti a benne élőket! Föl kell, de új alapokon építeni az új társadalmi építményt!
Ebből az építkezésből nem hiányozhat az egyetlen kohézióerő: a lelkierő, amely garantáltan összetart, megtart, nemzetté kovácsol egy népet!”
Ezek a gondolatok a következő napokban is ott kavarogtak bennem. Tehetetlen dühömben, hogy nem téphetem ki a (spicli)jegyzeteit szobatársam kezéből; hogy nem állhatok oda társaim elé, vagy egy asztal köré ülve nem tehetem meg, hogy minderről őszintén, nyíltan beszélhessek: bizony, több sört ittam, mint amennyi jólesett!
Csak az adott erőt, hogy hittem abban: eljön annak is az ideje (csak olyan nagyon-nagyon nehéz kivárni), hogy ha továbbtanulok, majd megszerezhetem a „jogosítványt” ahhoz, hogy: felállván arra a bizonyos „predikálószékre”, okos fiakat és leányokat nevelhetek, oktathatok önmagunk örömére, a családunk boldogságára és az egész haza javára!
*
A fogadtatás
Amikor visszajöttünk Pestre, ártatlan-őszinte örömmel borultam „anyukám” nyakába.
- Anya, én olyan boldog vagyok! Megismertem és megszerettem egy fiút az úton. Pedig, már azt hittem, hogy ez nem történhet meg velem soha többé!
Az a „gondos-szülőkép” élt bennem tíz napig, amilyennek mutatták magukat búcsúzkodáskor a Nyugati Pályaudvaron.
- Megbolondultál? Megmondtuk, hogy neked nem a szerelmen kellene, hogy járjon az eszed!
Mondta, miközben ellenségesen lefejtette az ölelő karomat magáról.
Majd elsietett a dolgára.
Úgy maradtam ott az ajtóban állva a kis csomagjaim között, mint akinek egy vödör hidegvizet zúdítottak volna a nyakába, miközben korbáccsal végigvágnak a testén.
Legszívesebben szedtem volna a kis cókmókomat és ki sem csomagolva, azon mód útra-keltem volna megkeresni újdonsült szerelmemet. Lehet, hogy a szüleivel él? Hogyan fogadtat el velük, amikor még a barátaival is olyan nehezen tudott elfogadtatni? Meg aztán, nekem nem lett volna elég, hogy elfogadjanak.
Nekem egy olyan helyre lett volna szükségem azonnal, ahol befogadnak!
Hulló könnyek között, szinte megsemmisülve pakoltam ki és áztattam be a mosnivaló ruháimat. Iszonyú letargiában telt el ez a hétvége. Ráadásul semmit nem beszéltünk meg Pancsival. Úgy hiányzott, hogy ordítani tudtam volna a fájdalomtól!
*
Amikor hétfőn a szabadságból visszamentem dolgozni egyáltalán nem úgy néztem ki a sírástól fölpuffadt szememmel, mint aki nyaralni volt tíz napig!
Ráadásul, nem tudtam beszélni azzal a lánnyal, aki a szobatársam volt, mert egész nap bent volt a főkönyvelőnél.
Nálam maradat a német szótára, amit szerettem volna neki visszaadni. A másik két lány, pedig – az úton szerzett élményektől - felfokozott hangulatban keresett föl az irodában, ahol gépíróként dolgoztam, hogy megbeszéljék velem: melyik felvételből kérek képet és mennyit?
Az elkövetkezendő napokban nem tudtam nem észrevenni, hogy sanda szemek követik minden lépésemet.
Ekkor már választott gazdaságisa voltam a KISZ-nek. Az volt a rögeszmém, hogy a Soprontól-Záhonyig, az ország minden építkezésén dolgozó, vállalati fiatalok érezzék, hogy olyan ifjúsági szervezetnek a tagjai, amelyiknek nemcsak a „tűz-közeli” tagság fontos, hanem a legtávolabbi országrészben dolgozó is. Talán ezért, amikor rájöttem arra, hogy a területi művezetők rendszeresen följárnak Pestre és ők azok, akik minden munkaügyi- bér- stb-t intéznek a hozzájuk tartozó dolgozóik számára - megkerestem az összes építésvezetőséget.
Megkértem az ott dolgozó ügyintézőket, hogy szóljanak nekik: - „feltétlen menjenek be a KISZ-irodára is!”.
Jöttek is a szakik, mert örömmel fogadtam őket!
Úgy láttam, hogy ők is „díjazzák” ezt az újfajta munkakapcsolatot.
Fáradhatatlanul küldtem a prospektusokat, értesítéseket és a pénzt is a távoli fiatalok kulturális programjaik megvalósításához… Ez volt az NDK-út előtt.
Teltek, múltak a napok és nem jöttek a művezetők, hiába vártam őket.
Nekem, viszont menni kellett, mert hivattak a személyzeti osztályra.
A személyzetis hellyel kínált. Nem tudott megtéveszteni, mert éreztem, hogy ez inkább a KISZ-nek szól és nem az Embernek, nekem!
Leültem, de már ekkor majdnem elsírtam magamat. Eszembe jutott az egy évvel korábbi irodai rapportírozás a középiskolában… meg a szobatársam, aki jegyzetelt… és egy sokkal korábbi élményem... (Aput, amikor második osztályos voltam, hetente berendelték a pártirodára a munkahelyén és újra, meg újra „önéletrajzot” írattak vele…)
- Nos, kisasszony, utána néztünk egy kicsit a személyi adatainak.
Mondta bevezetőül a személyzetis, aki egy olyan alacsony- kis ember volt, mint én; kopaszos, maradék fekete hajjal a fején. Vissza is zökkentett ezzel a megjegyzésével a mába. Viszont, hatalmába kerített az a szorongás, amit már az anyatejjel szívtam magamba... Csakhogy, bennem: második fokozatként, ágaskodni kezdett a sértett önérzet. Már ezzel az ágaskodó önérzettel néztem a szemébe, de úgy, hogy ha szemmel verni tudtam volna, bizonyára pofán vágtam volna. Ő, viszont még gyanútlanul folytatta.
- Ezzel maga csúnyán becsapott minket, mert kiderült, hogy nem leány, hanem elvált asszony. Maga egy kiemelt helyen dolgozik és egy olyan szervezetnek az egyik vezetője, akinek példamutató erkölccsel kell rendelkeznie. Mivel, magától visszavették az asszonynevét, és ezt csak akkor teszik, ha méltatlannak bizonyul az asszony arra, hogy elvált férje nevét a válás után viselhesse, gondolkozzon azon, hogy lemond és elmegy máshová dolgozni!
Sírós kedvem soha nem tapasztalt harci készenlétbe ment át. A szék széléről kényelmesen hátracsúsztam. Kihúztam magam, miközben a támlának dőltem. Alig tudtam türtőztetni magam, hogy közvetlen adjam tudtára a róla alkotott lesújtó véleményemet – egy nagy jobbhoroggal kísérve. Közben tízig számoltam és megemelt fejjel, szúrósan belenézve a személyzetis szemébe közöltem vele:
-Igen, értem a problémáját. A bíróságon külön fölhívták arra a figyelmemet, hogy megtarthatom „asszonynevem” a válás után is. Bizony, kifejezetten le akartak beszélni arról, hogy visszavegyem a saját nevem, ahogy ön mondja: a lánykori nevem – amit édesapámtól kaptam!
Meglephette a határozottságom, mert egy szó nélkül hallgatott.
Ezért aztán, nekibátorodva folytattam.
- Különben sem értettem soha, hogy egyáltalán miért írják az asszonyokat férjeik nevére, mintha a tulajdonuk lenne, miközben a férjek már nem jelentenek semmilyen védelmet egy házasságban! Ezzel, ez a régi, szép magyar szokás napjainkra teljesen elveszítette értelmét! Válás után, pedig különösképpen!
Nekem más okom is volt, hogy „lemondjak” az asszonynévről.
Nem szerettem volna, ugyanis egy olyan ember nevét viselni, akitől ötévi házasság után sem született gyerekem és nincs hozzá semmi közöm többé...
*
Már nem emlékszem arra, hogy akkor, hogyan jöttem ki a személyzetis szobájából, csak arra, hogy mire gondoltam. Felötlött bennem ismét apa képe, amint megkért, hogy írjam le az önéletrajzát - azt a sokadikat - egyetlen hónap alatt. Be kellett bizonyítania, hogy nem voltak a szülei kulákok.
Mivel, képtelen volt leírni a hazugságot, nekem mondta tollba… Amikor odaért – elcsuklott a hangja és alig hallhatóan, nagyokat nyelve suttogta, hogy „nincstelen zsellérek voltunk”.
Ekkor, húsz év múlva értettem meg igazán és azt is, hogy miért tudtam olyan büszkén kimondani a személyzetis előtt, hogy „édesapámtól kaptam a Tiborca nevet”!
Azt is tudtam, hogy ha hazamegyek, őszintén fogok beszélni vele, és mindent elmondok neki. A baj csak az volt, hogy ekkor hol délutános volt, hol meg éjszakás. Ezért, soha nem találtam otthon, amikorra késő este „hazaértem”.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
