|
TIBORCA történet I. 23.
Bóna Mária Ilona 2009.12.28. 10:18
Majd éjszaka, a közben felszabadult konyhaasztalon könyvviteleztem, matekoztam. Három-négy órákat aludtam. Szerencsére fiatal voltam és - ha leszámítjuk a gyakori, migrénes fejfájásokat - egészséges. És nagyon elszánt. A lelki terror velem szemben újult erővel folytatódott, amibe apa is bekapcsolódott. Egy napon megjelent egy velem hasonló korú lánnyal, akit úgy mutatott be anyának, hogy: ... Henrietta. Apa körbehordozta a házban és meg akarta győzni anyát, milyen nagyon jól járnának vele, mert ő biztosan hálás lenne, öregségükben a támaszuk, nem úgy, mint "az"! És itt felém intett a fejével. Anya lehajtotta a fejét és csak sóhajtott: - Te tudod... mondta halkan. ... Nem tudom, hogy mi ütött belém, de nekiugrottam a tizenöt kilogrammal nehezebb és körülbelül húsz centiméterrel magasabb nőszemélynek. Lehet, hogy a húsz év alatt fölhalmozódott indulat tört utat magának, ami megsokszorozta erőmet? De úgy vágtam Györgyit a sublótra, hogy csak úgy nyekkent. TIBORCA története
I. f., 23. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A kétségbeesés méltósága
Anya megszüntette a munkaviszonyát, majd leszázalékolták. Az volt az érzésem, hogy mielőtt távozott volna, a munkahelyemen megtette azokat a rosszindulatú megjegyzéseit, amitől ott is olyan fagyossá váltak kollégáim és kolléganőim, hogy majd belehaltam a hirtelen pálfordulásukba!
Berczét is fogadták anyáék, és volt egy olyan érzésem, hogy ismét biztatták, hogy ne hagyjon békén!
*
Az iskolában egyik csoporttársnőm felajánlotta a munkahelyén az egyik gépírói állást, amit el is fogadtam. Az új évet úgy kezdtem, hogy az új munkahellyel új életet is kezdtem. (Itt sajnos nem támogatták a továbbtanulásomat, mert nem ők iskoláztak be.)
Miután letelt a próbaidő és véglegesítettek, úgy jártam be új munkahelyemre, mintha "haza"jártam volna.
Beléptem mindenféle szervezetbe (csak a „Párt”-ba nem, mert elutasították a felvételi kérelmemet) és annyit "társadalmi munkáztam", amennyit csak lehetett.
Mindent elkövettem, hogy hasznossá tegyem magam és a lehető legkevesebbet legyek "otthon".
Most meg ez volt a baj. Györgyi és vőlegénye, amikor esténként "haza"-jöttek, anya zsémbeskedett, hogy:
- Nem lesz ám ez így jó, hogy ilyen későn jár a lány haza!
A vőlegény emelt hangon lenyanyázta és közölte vele, hogy:
- Majd, ha a másik lánya is minden este itthon lesz nyolc előtt, akkor majd mi is...
Nem szóltam bele a vitába, mert nem akartam veszekedést. Annyira nyilvánvaló volt: Györgyi nem tudta elviselni, hogy munka mellett továbbtanulok. Neki szenvedések, kudarcok színhelye volt az iskola. Semmiképp nem akarta ismét kitenni magát annak a sok rossznak. Ezért arra hivatkozott, - mintha magyarázkodnia kellett volna(?):
- Én dolgozok a munkahelyemen és elfáradok. Nem úgy, mint egyesek, akik a picsájukat meresztik egész nap az irodában!
Majd tüntetően lefeküdt aludni, csak a vőlegényét felejtette el előtte kikísérni...
Ott maradtam a válasszal a torkomban és, mint egy gombóc, ami fönnakad úgy szorított, hogy alig kaptam levegőt. Remegtem minden porcikámban és ilyen lelkiállapotban megpróbáltam tanulni.
Volt a háznak egy verandája. Ide húzódtam. Télen, (a legnagyobb vizsgaidőszakban) ezt a verandát nem fűtötték. Ilyenkor meg kellett várnom, hogy anya kimenjen a konyhából, hogy elfoglalhassam a konyhaasztalt. Erre ő rászokott a késő esti mosogatásra, miközben egyre csak panaszkodott, hogy nincs segítsége.
- A kisasszony nem csinál semmit, de meg fogja bánni!
Ez a "kisasszony" én voltam és hiába vártam arra, hogy abbahagyja. Kénytelen voltam a verandára kimenni és nagykabátban (a humán tárgyakból) tanulni. Majd éjszaka, a közben felszabadult konyhaasztalon könyvviteleztem, matekoztam.
Három-négy órákat aludtam. Szerencsére fiatal voltam és - ha leszámítjuk a gyakori, migrénes fejfájásokat - egészséges.
És nagyon elszánt.
Györgyi és vőlegénye hamarosan stratégiát változtatott, és amikor apa elment este kilenckor az éjszakai műszakba, a vőlegény ott maradt a verandán.
Anya és Györgyi tüntetve lefeküdt aludni. Köszönés helyett – Györgyi – ismét elmondta a "picsameresztés"-t, meg: "bezzeg ő mennyit dolgozik" szöveget és nagy dirrel-durral elvonult. Anyuka, pedig ott felejtette a mosatlan edényt a mosogatótállal a konyhaasztalon.
A vőlegény, pedig leült velem szemben és ismét úgy nézett rám, mint az eljegyzésükön. Tessék így tanulni!
Amikor elfordultam, fölállt és odajött mellém. Bizalmaskodva beletúrt a hajamba és azt mondta:
- Mi van te egészen kis minimális emberke? Nem félsz, hogy a sok tanulástól egyszer szétdurran a fejed?
Már pofonra lendült a kezem, amikor eszembe jutott Bercze, aki mindig nagyobbat ütött vissza és megalázottan lehajtottam a fejemet. Ettől a férfiérintéstől rám tört a jól ismert irtózat. Kivert a hidegverejték és szerettem volna elszaladni, de nem volt hova. Megkértem nagyon határozottan:
- Hagyj békén, mert elég bajom van e-nélkül is! Nem önszántamból tanulok munka mellett. Én valójában nappalin szerettem volna, de anyuék nem engedték. Így az a legkevesebb, hogy tudomásul veszitek, és nem akadályoztok!
Válasz nélkül hagyva - egy darabig úgy tett, mintha csak azért maradna, hogy átnézze apa újságjait - köszönés nélkül távozott.
Annyira rosszul esett a viselkedése, hogy másnap megemlítettem anyának a "húgom"-vőlegénye-bizalmaskodást. Nem csalódtam, mert azt mondta:
- Mit be nem képzelsz magadnak? Bolond vagy te, csak nem keringélsz!
Egyik hétvégén, meglátogatott minket az az idős bácsi, akit anya csak "Henrik tyatya"-ként emlegetett. Gyerekkoromban, időről-időre megjelent, és kikérdezte anyáékat. Ilyenkor még apa is kedves volt velem egy pár napig. Föltűnt, hogy mindig szidták "Henrik-tyatyát" a háta mögött, de a szemében kedveskedtek. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy ha rajtuk múlna, soha nem találkoznának a bácsival. Valami miatt el kellett viselniük.
(1998-ban tudtam csak meg, hogy "Henrik tyatya" ügyvéd, és a becsületes neve Dr. Romhányi Henrik volt.)
Ejött a „szüleimhez” utoljára. Már ekkor nagyon öreg és beteg volt, meg nagyothalló. Nem számítottak rá, mert egyetlen kérdésére sem tudtak válaszolni és csak hangosan lehetett vele kommunikálni - nem úgy, mint mikor kicsi voltam... Amikor elment, anya és apa megpróbált a bizalmamba férkőzve kikérdezni, hogy most hol dolgozom, mit- és hol tanulok? Én hülye! Úgy örültem az "anyai", "atyai" érdeklődésnek, hogy mindent: címet, telefonszámot készségesen leírtam egy darab papírra.
Henrik tyatya hamarosan meghalt. Anyáék - úgy tűnt, mintha nagy nyomás alól szabadulnának föl.
A lelki terror velem szemben újult erővel folytatódott, amibe apa is bekapcsolódott. Egy napon megjelent egy velem hasonló korú lánnyal, akit úgy mutatott be anyának, hogy: ... Henrietta. Apa körbehordozta a házban és meg akarta győzni anyát, milyen nagyon jól járnának vele, mert ő biztosan hálás lenne, öregségükben a támaszuk, nem úgy, mint "az"! És itt felém intett a fejével. Anya lehajtotta a fejét és csak sóhajtott:
- Te tudod... mondta halkan.
Nem tudom elmondani azt a fájdalmat, amit akkor éreztem...! Akkor már felnőtt ember voltam, még csak Istenhez sem fordulhattam feltűnés nélkül, pedig üvölteni tudtam volna, hogy meghallja! Hogy lehet egy gyereket csak úgy lecserélni? Milyen emberek azok, akiknek ez megfordulhat a fejükben? Ők nem lehetnek az én szüleim! És miért nem merült ez föl bennük soha "Györgyivel" kapcsolatban? Miért?
Már hetek óta jártam a várost. Egyik kedves kollégám - ő szállón lakott, neki járt, mert vidéki volt - még a saját címeit is átadta nekem, majd egyik alkalommal elkísért albérletet keresni. Szem- és fültanúja volt, hogy engem senki nem akart befogadni. Én is hibás voltam, mert nem voltam képes azt hazudni, hogy vidéki vagyok. Megmondtam az igazat:
- Nem tudok a szüleimmel kijönni!.
- Na nem! Nekünk rendes lány kell, aki nem tagadja meg az anyját, apját!
Meg: - "Nem jó a lány, mert az főz, mos és még föl is csinálhatják. Aztán tehetjük ki a kölkével együtt!"
Majd: - "Ide sem lehet fölhordani, ám a férfiakat!"
- "Nekünk rendes lány kell, aki jóban van a szüleivel, vagy árva."
- "Én is árva vagyok!" szakadt ki belőlem a kétségbeesés!
Azután eszembe jutott, hogy a Dunacsárdában is megtaláltak. Utánam jöttek mindenhova, hogy lejárassanak. Miért? Miért?
*
Mint egy lufi, ha leereszt, úgy mentem mindig "haza".
Egy alkalommal, amint ilyen letargikus állapotban hazaértem, csak "húgom" volt "otthon". Nem szerettem vele kettesben lenni, mert nem tudta soha megbocsátani, ha nem-et mondtam neki. Hónapokig, évekig a revanson törte a fejét és nem hiába, mert nagyon választékos módon tudott sértegetni, bántani. Ha idegen lett volna, föl sem értek volna hozzám mélyről jövő, kicsinyes, közönséges intrikái. Így, hogy "testvérhúgom"-nak tudta mindenki, még ki sem térhettem az útjából.
Szóval, csak ketten voltunk "otthon". Átadott egy esküvői értesítő- meghívót egy közeli dátummal.
Ekkor már hónapok óta fizettem a részleteket egy csoportos turistaútra. Az esküvő időpontja beleesett az útba. Ha lemondom, elveszett volna az addig befizetett pénz. Megpróbálhattam volna magam helyett valakit beszervezni, de a "csoportos útlevel"-et már megkérték a nevemmel, ezért ez értelmetlen próbálkozás lett volna.
Amint így, hangosan tanakodtam, "testvérem" kifakadt. Mindenféle aljas, szemétnek lehordott. Megvádolt azzal, hogy a "vőlegényét" is el akartam venni tőle, mert "amióta elváltál az agyadra ment a hiányérzet és irigyeled, hogy én most férjhez megyek..." És így tovább, és így tovább.
Dőlt belőle a rosszhiszemű butaság, mint a csőtörésnél a víz.
Hogy hatásosabb legyen a dolog, kinyitotta a veranda utcára néző ajtaját és az ajtóban állva sorolta, hogy hogyan akarom aljas módon elvenni az ő vőlegényét.
Hiába kértem szépen:
- "Hagyd abba, mert nincs igazad!"
annál inkább mondta, mondta...
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de nekiugrottam a tizenöt kilogrammal nehezebb és körülbelül húsz centiméterrel magasabb nőszemélynek.
Lehet, hogy a húsz év alatt fölhalmozódott indulat tört utat magának, ami megsokszorozta erőmet? De úgy vágtam Györgyit a sublótra, hogy csak úgy nyekkent.
Ő még ekkor is mondta a magáét, ezért el akartam érni a nyakát, vagy a száját, hogy „becsukjam” a mocsokáradatot.
Ekkor olyan riadalmat láttam a szemében, hogy gyorsan elengedtem.
Olyan nagyon megrémült, hogy már szinte sajnáltam. (Ő tudhatta azt is, amit én nem? Ismerhette a gyűlölet -szította félelmetes, pusztító energiákat, amit most nálam is megtapasztalni vélt? Egészen eddig, soha nem tudtam annyira haragudni senkire, hogy bármi módon megtámadjam. Györgyivel szemben, azonban örökös, önvédelemi közelharcra kényszerültem. Általában, igyekeztem kitérni előle. Most, ezt éppen ő tette lehetetlenné.)
Úgy látszik, minden áron le akart velem számolni, mert visszajött a vőlegényével, meg a szomszédban lakó nagybátyánkkal. A két férfi tolmácsolásában, ott akarta folytatni, ahol abbahagyattam vele a vádaskodást. Nyugalmat akartam végre. Másnap vizsgám volt három tantárgyból. Fáradt is voltam. Szerettem volna tőlük rövid úton megszabadulni. Bezártam a lakásajtót és kikiabáltam:
- Kés van nálam, aki be akar jönni, bele talál szaladni!
Persze, eszem ágában sem volt kést venni a kezembe, de éreztem, hogy valami drasztikus dologgal tudom csak őket elijeszteni.
Ettől fogva nem bántottak(?).
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
