|
TIBORCA története I. 21.
Bóna Mária Ilona 2009.12.28. 10:08
Mire a második, békéltető tárgyalás is lezajlott, anya közölte velem, hogy arról ne is ábrándozzak, hogy nem megyek el a háztól hamarosan, mert ők engem nem fognak kerülgetni! Így aztán a válóperre "bekeményítettem" és ragaszkodtam a vagyonmegosztáshoz, fele-fele arányban. Kértem a főbérleti lakás rám eső értékének lelépéskénti megfizetését is. Azt hittem, hogy Bercze majd méltányolja ezt, de elkezdett tiltakozni, hogy majd hoz tanút, akivel bebizonyítja, hogy megcsaltam, meg ehhez hasonlók... Szerencsére a bíró megdorgálta Berczét, mondván: - Ha magának egy budapesti főbérleti lakás nem ér meg húszezer forintot, akkor akár vissza is mehet oda, ahonnan jött! - Nem kellett volna a lakásból elköltöznie! Ezt már nekem mondta, amire csak gondolatban válaszoltam, hogy attól a pokol-élettől csak így tudtam megszabadulni, de eszembe jutott, hogy most is egy másik pokolban élek... és lenyeltem a mondatot. Helyette Bercze Jana szolgáltatott "műsort". Rászokott arra, hogy éjszakánként részegen szüleim házához zarándokolt és "szerenádozással", részeg kornyikálással, kerítésszaggatással zavarta a család és az egész környék éjszakai nyugalmát. TIBORCA története
I. f., 21. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Azt hiszem idegösszeomlásom volt. Nem érdekes, hogy anya kiborulásait szanatóriumi ápolások követték, engem, pedig soha még csak orvos sem látott ilyenkor?!
Az is fájt, hogy ilyen csúfos kudarccal végződött a házasságom.
Nem bizonyíthattam be anyának és apának, hogy „képes vagyok úgy szeretni, hogy az oroszlán is megszelídül tőle”!
Az fájt a legjobban, hogy nem voltam képes családot alapítani!
Azt is tudtam, hogy ahhoz én egyedül kevés voltam...
Ennek ellenére, anya és Györgyi pont fordítva mondogatta "fűnek-fának".
Erről csak évekkel később szereztem tudomást és sehogy nem értettem miért tették ezt velem? Aztán, most, hogy e sorokat írom jövök arra rá, hogy nekik szükségük volt az örökös igazolásra, önigazolásra!
"Otthon" úgy kezeltek, mint egy kisgyereket. Bántó módon ellenőriztek és beleszóltak az életembe, életvitelembe, terveimbe. De én ezt tudtam előre, hogy így lesz. Ezért tűrtem öt évig és talán inkább lassan meghaltam volna, minthogy anyáéknak kiszolgáltatottja legyek ismét! Egy idegentől könnyebb volt elviselni azt a lelki terhet, hogy nem szeret, sőt gyűlöl engem.
*
Amikor először néztem szakmai szemmel a tükörbe, akkor vettem csak észre, hogy milyen sovány vagyok, és hogy lógnak rajtam a ruháim. Beláttam, hogy ideje lenne fölújítani a ruhatáram. "Otthon" azonban nem szabhattam-varrhattam akkor, amikor nekem időm volt, hanem akkor, amikor megengedték, hogy elővegyem a varrógépet és eltűrték a zörgést és a velejáró "rendetlenséget"!
Olyan nehéz volt ismét alkalmazkodni, hogy nem volt időm foglalkozni a válással sem, pedig hamarosan megkaptam az idézést a bíróság első békéltető tárgyalására.
Valami megmagyarázhatatlan szomorúság lett rajtam úrrá. Csak akkor nyugodtam meg, amikor megláttam Berczét, akinek szemlátomást jót tett a különélés!
Meghízott és kisiparos által méretre szabott öltönyben, cipőben feszített.
Az a magabiztosság azért meglepett, amellyel kijelentette, hogy nem akar békülni.
Ahogy ott ültünk egymás mellett a békéltető ügyvéd előtt, úgy éreztem, hogy: én, a kis ágrólszakadt, talán mégsem teszem jól, hogy annyira a szellemiekre koncentrálok?
Talán mégis inkább a fizikai dolgokkal kellene többet foglalkozni?
Talán mégis fontosabb, hogy milyen ruha van az emberen?
Akkor még nem sejtettem, hogy az elkövetkező évtizedekben ez a kettősség fogja uralni életem és e kettősség között fogok őrlődni folyamatosan!
De, ha egyszer annyi mindenről éreztem, hogy veszélyes dolog nem tudni! Egyszerűen életveszélyesnek éreztem a tudatlanságot, a műveletlenséget és a hitetlenséget! Miért?
Azért, mert úgy gondoltam, hogy a tanulatlan, buta ember manipulálható és úgy néztem Bercze Jánosra, mint egy alkoholista halálraítéltre, mert megéreztem korai halálát és azt, hogy már semmi nem térítheti el az ivástól.
Ott, a bíróságon értettem meg, hogy ő másképpen élte meg saját italozó életmódját. Megértettem, hogy míg én szégyenkezem és bánkódom miatta, addig ő nagyon büszke volt magára.
A hozzá hasonlók ugyanis nagyon büszkék arra, hogy ők milyen "vagányok", mert az alkohol mámoros állapotában kivonják magukat a társadalmi kötöttségek alól, egyszersmind a személyes kötelezettségeik alól is! Részegen nem számít sem feleség, sem gyerek(ek), vagyis a család. A hazáról nem is beszélve!
Közben nem is sejtik, hogy ennek a kívülállásnak az a vége, hogy saját otthonát, munkahelyét is – előbb-utóbb, mint kívülálló szemlélheti.
Egy számít: hogy a többi hasonszőrű cimbora előtt verhesse a mellét, hogy ő milyen vagány fickó, pedig olyan elesett, beteg és gyönge, mint egy kisgyerek, mint az ő gyereke(ei), aki(k)nek magára(ukra) hagyottan kell majd fölnőni!
Bercze Jana mellett azt is megtapasztaltam, hogy nincs kiszolgáltatottabb élőlény a világon, mint az emberi újszülött és az őt világra hozó nőnemű ember, ha nincs mellette ott oltalmazón a párja, gyermekének apja!
*
Mire a második, békéltető tárgyalás is lezajlott, anya közölte velem, hogy arról ne is ábrándozzak, hogy nem megyek el a háztól hamarosan, mert ők engem nem fognak kerülgetni! Így aztán a válóperre "bekeményítettem" és ragaszkodtam a vagyonmegosztáshoz, fele-fele arányban. Kértem a főbérleti lakás rám eső értékének lelépéskénti megfizetését is.
Azt hittem, hogy Bercze majd méltányolja ezt, de elkezdett tiltakozni, hogy majd hoz tanút, akivel bebizonyítja, hogy megcsaltam, meg ehhez hasonlók...
Szerencsére a bíró megdorgálta Berczét, mondván:
- Ha magának egy budapesti főbérleti lakás nem ér meg húszezer forintot, akkor akár vissza is mehet oda, ahonnan jött!
- Nem kellett volna a lakásból elköltöznie!
Ezt már nekem mondta, amire csak gondolatban válaszoltam, hogy attól a pokol-élettől csak így tudtam megszabadulni, de eszembe jutott, hogy most is egy másik pokolban élek... és lenyeltem a mondatot.
Úgy látszik vannak emberek, akiknek az a sorsuk, hogy egyik "pokolból" a másik "pokolba" menjenek. Adtam meg magamat az Úr akaratának.
*
Hamarosan, egy szép tavaszi napon megkaptam a végzést:
"A Népköztársaság nevében..."
Remegő kézzel nyitottam föl a borítékot, majd nagyot lélegeztem, mint aki egy súlyos, hatalmas terhet letehet végre, hogy kifújja magát... (Az izmaimban, az idegeimben még sokáig éreztem a túlterheltséget, mint amikor úszás után kijön az ember a vízből a szárazföldre.)
Új személyi igazolványt csináltattam régi-új, saját nevemre.
Nem éreztem tisztességesnek, hogy a válás után egy olyan ember nevével éljek tovább, akitől nem született gyerekem és még ötévi házasság után is (testemnek, lelkemnek) idegen maradt.
Csak ezután jelentettem be a munkahelyemen, hogy megváltoztak a személyi adataim. Nem győztek a kolléganők csodálkozni!
Dr. S. valósággal csodálta „gavalléros nagyvonalúság”-omat, ahogy minden…„női hiszti, cirkusz nélkül levezényelte az egészet” – mondta elragadtatva és még azt is hozzátette, hogy:
- egész életemben ilyen nőre vágytam és boldogan feleségül venném, ha nem lennék nős.
*
Megpróbáltam úgy szervezni az életem, mintha ott folytathattam volna, ahol tizennyolc éves koromban abbahagytam. (Akkor még nem tudtam, hogy: „soha nem léphet az ember kétszer, ugyanabba a folyóba”!)
Rá kellett azonban lépten-nyomon jönnöm, hogy az eltelt öt év alatt nem állt meg az élet. A korban hozzám illő férfiak már mind nősek, családos emberek lettek.
Még csak partnerem sem volt, ha el akartam menni valahova.
Pedig mennyit ábrándoztam arról, hogy színházba, moziba, hangversenyre fogok járni!
Helyette Bercze Jana szolgáltatott "műsort".
Rászokott arra, hogy éjszakánként részegen szüleim házához zarándokolt és "szerenádozással", részeg kornyikálással, kerítésszaggatással zavarta a család és az egész környék éjszakai nyugalmát.
Szomorúan tapasztaltam azt is, hogy tolakodóbbak lettek velem a férfiak - a nők, pedig szabad-szájúbbak.
Kezdtem magam úgy érezni, mintha, amolyan "senki földjévé" váltam volna az emberek szemében.
Egy idő után anya is eljött a KTSZ-től, ahol "együtt" dolgoztunk.
Ő sem bírta a két-műszakot - ugyan egészen más okból.
Különböző helyeken dolgozott egy kis ideig, azután kórházba került. Megoperálták és elment betegállományba.
Olyan sokat volt beteg, hogy kezdeményezték a rokkant nyugdíjaztatását. Igen ám, de nem volt meg a tíz éves szolgálati ideje! Már csak pár hónap hiányzott hozzá.
Dr. S-nek elmondtam a problémánkat és ő segített anyát az egyik részlegben elhelyezni.
A szükséges iratok listáját és a kérelmezés szövegét is összeállította. Nekem nem volt más dolgom, mint legépelni, a hiányzó adatokat beírni, postázni.
Hova szállt az oly nagyon fortyogó haragom hirtelen? Nem is tudom miért felejtek el minden rosszat, ha kéréssel fordulnak hozzám? Talán, mert olyan jó érzés segíteni - és én szerettem a jó érzéseket!
*
Közben, eljött a nyár is, vele az iskolai felvételi vizsgák ideje. Én is megírtam a felvételi dolgozatot magyar nyelvtan- és helyesírás-, valamint matematika tantárgyakból a közgazdasági szakközépiskolában.
Hamarosan kifüggesztették a felvettek névsorát. Örömmel olvastam a nevem az egyik első osztály leendő tanulói között. Jól megjegyeztem a tanévnyitó időpontját, majd magamban mosolyogva elindultam gyalog a Mester utcán.
Nem szálltam villamosra, mert féltettem boldogságomat. Addig jó, míg senki nem tud róla(!) - gondoltam magamban.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
