|
TIBORCA története I. 20.
Bóna Mária Ilona 2009.12.28. 10:03
Évekkel később, amikor ismereteimben eljutottam odáig, hogy: Magyarországon népbetegség az alkoholizmus - és számlájára írható az ebből adódó összes, korai halálok, - még elszántabban akartam intézményesen továbbtanulni.A szenvedélybetegségekről olvasva, és olyan vonatkozásban, hogy az (tulajdonképpen, hogy drogozás, az ivás, dohányzás...) valójában pótcselekvés, egyre tudatosabban törekedtem a pedagógiai pályára. ... Azt sem értettem, hogy anyáméknak miért volt természetes, hogy míg én felszolgálok esténként és hétvégeken, addig Györgyi úszik és evez a Dunán?Attól kezdve még azzal a kis borravalóval (jattal) is el kellett számolnom, amit kifejezetten én kaptam a vendégektől.Egy másik alkalommal meglátta, hogy egy vendégtől nem fogadom el a borravalót, mert sértő gorombaságokat, obszcén megjegyzéseket tett rám. Szólt a főnöknek, aki kioktatott arról, hogy:- itt nincs helye a sértődésnek, mert a vendégnek mindent szabad!Jana ezután azzal szórakozott, hogy felajánlotta a vendégeknek a bérelt kabinját és benne az én "szolgáltatásaimat".Nem győztem a részeg disznókat lerázni. Közben a fõnök és Jana fuldokoltak a röhögéstől, olyan jól szórakoztak. Talán, ha beavatnak… nem fájt volna annyira???
TIBORCA története
I. f. 20. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A szamunkásvizsga után nem tudtam többé Kunszentmiklósra utazni. Minél többet szenvedtem, annál inkább szégyelltem magamat nagymama és Boriska nénikém előtt. Az is fájt, hogy átengedtek apáéknak!
Ez csak a lelki történések szintjén volt igaz. A gyakorlatias igazság az volt, hogy szakmunkásként már csak évi két hét szabadság járt nekem, amit viszont apránként kivettem a vizsgák miatt.
Nyaralni meg különben sem mentem volna, mert Jana minden nyáron elszegődött másodállásban felszolgálni. Vagyis, már akkor is felszolgált a kerület különböző vendéglátó helyiségeiben, mielőtt megismertem volna. Ezért is volt bejárása a kultúrházba is – például így jutott be Jóskáék zártkörű szalagavatójára.
(Valószínű, hogy így ismerte őt meg anya barátja, aki apa galambász barátja is volt. Bercze Jana gyári munkás- géplakatos azon a nyáron, amikor árvaként a bizalmamba férkőzött, azért hagyta ki a pincérkedést, mert az én becserkészésem volt a feladata. A tét: egy pesti főbérleti lakás volt, amit cserébe ígértek neki.)
Jana nyaranta szívesen pincérkedett a gyári munka után, mert sem az italról nem tudott lemondani, sem az anyagiak gyarapításáról. Gyakran mondogatta:
- "...ha nem lenne olyan élhetetlen hülye a feleségem, nem kellene pincérkednem, mert akkor az ő jövedelméből mindketten megélhetnénk, az enyémből meg bulizhatnánk a haverokkal...”.
Így is addig gyötört, míg én is beálltam az utolsó nyáron felszolgálni a "jattér".
A kerületünkben, a Duna-parton volt akkoriban egy Duna-csárda nevezetű hely, amit "gebinben" üzemeltetett Bercze Jana egyik ismerőse, egy igazi vendéglátós szakember.
Az étterem szép helyen volt. Jó időben megnyitották a Dunára néző ajtókat, és kerthelyiségnek rendezték be a terasz-nagyságú stéget.
Még boldogan is lehetett volna ott dolgozni, ha szerettük volna egymást! Abban a házasságban azonban mindketten szenvedtünk a szeretetlenségtől és a kényszerítő körülményektől... Erőszak és hazugság-hazugság hátán kísérte végig a kapcsolatnak sem nevezhető házasságomat Berczével. Pedig, amikor megtudtam, hogy élnek a szülei, csak apja alkoholizálása miatt elváltak, sorra látogattuk őket. Anyját "idegösszeomlással" (a váláskor kiderült, hogy skizofréniával) ápolták idegszanatóriumban. Három testvére, pedig a Fóti Gyermekvárosban élt. Egészen válásunkig tartottam velük a kapcsolatot.
*
Évekkel később, amikor ismereteimben eljutottam odáig, hogy: Magyarországon népbetegség az alkoholizmus - és számlájára írható az ebből adódó összes, korai halálok, - még elszántabban akartam intézményesen továbbtanulni.
A szenvedélybetegségekről olvasva, és olyan vonatkozásban, hogy az (tulajdonképpen, hogy drogozás, az ivás, dohányzás...) valójában pótcselekvés, egyre tudatosabban törekedtem a pedagógiai pályára.
Mert: minél többet tudtam meg a világról és benne az emberről (embergyerekről), annál inkább meggyőződésemmé vált, hogy neveléssel, célszerű, emberszabású pedagógiával, sok pszichoszomatikus- és pszicho-vegetatív zavar megelőzhető lehet!
*
Visszatérve a nyári pincérkedéshez, talán még csodálatosak is lettek volna azok a hétvégék, ha hét közben, napközben nem a szárítóüzemben kellett volna dolgoznom, hanem mondjuk, valamelyik tanárképző nappali tagozatos hallgatója lehettem volna. A belső késztetéseim annyira nem voltak összhangban azokkal a cselekvésekkel, amelyekbe belekényszerültem, hogy attól féltem, belebetegszem.
Egyetlen ember volt a környezetemben, aki mellett úgy alakulhatott volna az életpályám, a sorsom, hogy: az élethivatásom lehetett volna a foglalkozásom.
Ez az ember azonban semmit nem vett észre azokból a méltánytalanságokból, melybe "szüleim" kényszerítettek!
Elmondani, beszélni minderről(?) sem idő, sem alkalom nem volt soha! Halmos Jóskáról, pedig apa örökké azt hajtogatta, hogy "vörös"!
Akkor még nem tudtam, hogy miért mondja ezt, amikor szemlátomást szőke volt Jóska haja! Én csak azt tudtam, hogy Jóskát „okosan” (amilyenre én is vágytam) szeretik szülei és zöld utat kapott, sőt elvárták tőle azt, hogy továbbtanuljon és jól!
Ő, pedig tisztességgel teljesített. Azt nyújtotta, amit elvártak tőle.
*
Azt sem értettem, hogy anyáméknak miért volt természetes, hogy míg én felszolgálok esténként és hétvégeken, addig Györgyi úszik és evez a Dunán?
Györgyiben legalább volt annyi "jóérzés", hogy nem ült be – vőlegényével - a Dunacsárdába, a barnára sült bőrével ingyen-ebédre!
(Lehet, hogy vőlegénye előtt titkolta ezt a szülői megkülönböztetést, amiben részem volt?)
Apa és anya azonban eljöttek és úgy fogyasztottak, hogy nem fizettek. Janát ez úgy fölbosszantotta, hogy a vendégek szemeláttára annyiszor rúgott a lábamba, ahányszor elment mellettem.
Attól kezdve még azzal a kis borravalóval (jattal) is el kellett számolnom, amit kifejezetten én kaptam a vendégektől.
Egy másik alkalommal meglátta, hogy egy vendégtől nem fogadom el a borravalót, mert sértő gorombaságokat, obszcén megjegyzéseket tett rám. Szólt a főnöknek, aki kioktatott arról, hogy:
- itt nincs helye a sértődésnek, mert a vendégnek mindent szabad!
Jana ezután azzal szórakozott, hogy felajánlotta a vendégeknek a bérelt kabinját és benne az én "szolgáltatásaimat".
Nem győztem a részeg disznókat lerázni. Közben a fõnök és Jana fuldokoltak a röhögéstől, olyan jól szórakoztak. Talán, ha beavatnak… nem fájt volna annyira???
Végső kétségbeesésemben egy alkalommal sírva elpanaszoltam mindezt anyának, aki a korábbi lelketlenséggel reagált:
- Nem vagy te mimóza, mit érzékenykedsz? Végre emberedre
találtál a férjedben, aki egy igazi mokány gyerök! Majd ő embert farag belőled! Az oroszlánt is meg lehet szelídíteni, ahhoz meg nagyon értesz, hogyan kell hízelegni! Különben olyan virágot szagolsz, amilyet szakítottál!
- Csakhogy ezt a "virágot" nem én szakítottam magamnak!
Válaszoltam, de ezt már nem akarta senki meghallani.
*
Novemberében azután mégis leutaztunk Kunszentmiklósra, mert meghalt nagymama. Ez volt az egyetlen értesítés, amit megkaptam Borika nénémtől asszonyként. (Mindig anyáékat értesítették mindenről, azzal, hogy adják tovább, de nekem soha nem szóltak. Később majd ennek még lesz jelentősége.)
Bercze Jana akkor olyan őszintének tűnt, ahogy osztozott gyászomban, miközben elkísért a temetésre...
Nem emlékszem arra, hogy anya, vagy apa ott lett volna, talán azért, mert nem is szóltunk egymáshoz? Györgyire emlékszem, mintha beszélgettek volna Janával.
Nem tudom...
Sokan voltunk és el voltam azzal foglalva, nehogy kiderüljön: "részögös gazembör" a férjem! Igyekezetem nem volt eredménytelen, mert Jana egészen jól tűrte a szeszmentes halotti tort és szemlátomást örült annak a felé is áradó szeretetnek, amivel a rokoni sokadalom körülvett bennünket!
Sőt, amikor már a helybéli rokonok elmentek, Borika nénikém nagyon anyaian, a régi gondossággal kérlelt, hogy maradjunk ott éjszakára! Másnap, pedig arról beszélt, hogy leköltözhetnénk hozzá, mert:
- jó helyötök lönne itt és még kisgyerökkel is elférnétök!
Meghatott ez a lehetőség, mégis megrémültem attól, hogy Jana igent mond.
Miért?
Talán azért, mert:
1) akkor nem folytathattam volna a munka melletti továbbtanulást;
2) akkor soha többet nem találkozhattam volna Halmos Jóskával, és soha nem mondhattam volna el neki, hogy milyen mostohán bánt velem az a két ember, akit szüleimnek tudtam;
3) akkor kiderült volna az is, hogy a „férjem” valójában egy alkoholista;
4) akkor meghaltam volna, ha egyszer is megütött volna nénikém előtt!
Így örültem, hogy Bercze Jana köszönte, de nem kérte.
Istenem! Ha akkor lett volna bátorságom megkérdezni, hogy „Egyedül engem befogadnál-e?”! De nem kérdeztem.
Azonban, ekkor határoztam el először: ha elválok, akkor nénikémhez költözök!
Olyan nagyon fájt, hogy vissza kellett utasítanom anyám-helyett-anyám-nagynénémet, hogy végigsírtam az utat "haza"-felé a vonaton.
Jana sehogy nem értette, hogy hogyan lehet annyira zokogni, kiborulni, mint ahogy én akkor? Mit tudott ő, vagy bárki is arról a kislánykori, tanyai megtagadtatásról, elszakíttatásról, amit ismét és ismét meg kellett a rossz konvenciók, előítéletek és a politikai kiszolgáltatottság miatt tenni?!
És mi valósult meg az előbb felsorolt négy indokból az azóta eltelt harminckét évben? Semmi, de semmi!
1) Fölsőfokú tanulmányaimat, még évtizedekig elkezdeni sem tudtam, mert az érettségi bizonyítvány megszerzéséig is örökös kitérőkre kényszerültem a megélhetés miatt. Meg aztán, velem szemben a társadalom is a kontraszelekciót, a "T”iltomot alkalmazta a hármas "T"-ből!
2) Halmos Jóskával soha többet nem találkozhattam, mert ő is beérte azzal az információval, amit időnként anya mondott a szüleinek! (És egyáltalán, miért nem kérdeztek egyszer is engem meg, hogy: hogy vagyok? Nincs-e égetően szükségem valamire? Miért mindig anyát és apát kérdezték? Mióta meghaltak sem engem kérdeznek, hanem férjemet, hogy: "Mi van Iluskával?". Mintha nekem egész életemben szükségem lett volna mások "gyámkodására"! Vagy ennyire rossz mindenkinek a lelkiismerete velem szemben, hogy szóba sem mernek állni velem?)
3) Bercze alkoholizmusa is kiderült, amikor végre elváltam, csakhogy addigra Borika nénikémet összeházasították valakivel, akinek soha nem volt gyereke!
Mit tudott ő arról, hogy milyen érzés egy anyának lemondani gyermekéről, hogy megtarthassa az életét? Mielőtt bántanám Lajos bácsit, évtizedekkel később tudtam csak meg, hogy amiért nénikémnek a változó-korba lépve, súlyos nőgyógyászati panaszai voltak, nem ment orvoshoz. Csak, amikor összeházasodtak Lajos bácsival és „asszonynevet” kapott. Viszont, akkor már későn volt…
4) Ebben az egyben nem tévedtem, valóban nem kellett látnia azt, ahogy ütlegel, de hallani hallhatta, mert házasságunk utolsó telén egy alkalommal, amikor nem tudott megerőszakolni, kirugdosott és kizárt a lakásból. Volt az udvaron egy közös WC-sor, mind a hét lakáshoz egy-egy. Ide menekültem be egyszál hálóingben a mínusz tíz fokos hidegben! Itt talált rám a ház egyik Boros nevezetű lakója. Náluk melegedtem föl egy kicsit.
Nem emlékszem, hogy hogyan jutottam vissza.
Nem tudom, hogy ezért-e, de pár nap múlva értem jött teherautóval Györgyi és összepakolt helyettem. Majd, mint egy élettelen testet, fölrakott a sofőr mellé. Borzasztó volt. Végig sírtam az utat.
Azzal, hogy elhagytam: úgy éltem meg, mintha föladtam volna egy fuldokló megmentését.
Észre sem vettem, hogy már régóta én voltam a fuldokló áldozat!
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
