|
TIBORCA története I. 19.
Bóna Mária Ilona 2009.12.28. 09:55
Reggelente Bercze Jana korábban elment "ottnon"ról, így volt lehetőségem arra, hogy arcfestéssel (sminkkel) eltüntessem a foltokat. Dús, fényes, félhosszú, feketébe hajló sötétbarna hajamat minden mosás után az akkori divat szerinti fazon egyénített változatába fésültem. Varrónői- szakmai ízléssel megvarrt és összeválogatott ruhákban jártam dolgozni. Boldogtalanságomat, pedig örökös szelíd mosolygással lepleztem. (Volt benne gyakorlatom!) Voltak, akiket nem tudtam megtéveszteni. Nekik megmutattam igazi arcomat is. A másik bizalmasom egy asszony volt, akinek szintén alkoholista volt a férje. Hamarosan észrevettem rajta ugyanazt az igyekezetet, amivel ő is próbálta leplezni szörnyű magánéletét. Neki azonban volt egy négy éves kislánya is, akit nem győzött kimenekíteni abból a pokolból, amiben éltek. Eszter többet keresett, mint én - mert normatechnológus volt - mégis gyakran kért kölcsön "csak egy húszast vacsorára a gyereknek". Gyakran mondogatta: - "Azt hittem, ha gyerekünk születik, akkor megváltozik! Sajnos nem így történt, és a helyzet csak egyre rosszabb lesz!" Megrendülten néztem ilyenkor meggyötört kolléganőmre és újraérlelődött bennem a válás gondolata. TIBORCA története
I. f., 19. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Új munkahely, új tervek
Természetesen, azon a munkahelyen nem véglegesítettek!
Újból kilincseltem álláshirdetésrõl álláshirdetésre, mire találtam ismét egy gépírói állást. Egy sikeres ágazat (a reformgazdálkodással, az "új gazdasági mechanizmus" jegyében működő és nyugattal kereskedő cég) munkaügyi osztályán alkalmaztak, próbaidőre.
Ezen a munkaügyi osztályon dolgozott a személyzetis, a norma-csoport, a "munkavédelmi-", vagyis munkásvédelmi csoport és minden más munkaügyes. Körülbelül tizenkét főnek gépeltem. (Az osztályvezetőnek külön szobája volt, külön titkárnővel.)
A vállalat első kollektív szerződés-tervezetét szerkesztettük.
Ez egy nagy munka volt és örömmel tapasztaltam, hogy szükség van rám, vagyis a munkámra. Normához, teljesítménybérhez szokott munkatempóban dolgoztam. Ezért aztán elég föltűnő volt újsütetű kolléganőim szemében ez a munkastílus. Egy idő után észrevettem, hogy kuncorásznak a hátam mögött. Nem zavart túlságosan, mert elfoglalt az az igyekezet, hogy észre ne vegyék a kék-zöld foltokat, az éjszakai virrasztások nyomait a testemen, arcomon.
Reggelente Bercze Jana korábban elment "ottnon"ról, így volt lehetőségem arra, hogy arcfestéssel (sminkkel) eltüntessem a foltokat. Dús, fényes, félhosszú, feketébe hajló sötétbarna hajamat minden mosás után az akkori divat szerinti fazon egyénített változatába fésültem. Varrónői- szakmai ízléssel megvarrt és összeválogatott ruhákban jártam dolgozni. Boldogtalanságomat, pedig örökös szelíd mosolygással lepleztem. (Volt benne gyakorlatom!)
Voltak, akiket nem tudtam megtéveszteni. Nekik megmutattam igazi arcomat is.
Így egy "elöl-hátul" doktor jogásznak, aki megjárta a frontot és ilyen-olyan fogságot, bölcs együttérzéssel kikérdezett.
Dr. S., pedig föltárta saját balsorsát: azt, hogy miért kellett a háború után - jogász-doktor létére - sofőrséget vállalnia, miért kellett a "szocialista" jogot is kitanulnia (innen a "hátul is doktor" elnevezés).
Hamarosan kiderült, hogy dr. S. tud gyorsírni is és, amikor egy-egy összenézéssel váltottunk gondolatot, majd azt gyorsírással is le tudtuk írni egymásnak: gyermeki örömöt, a titkos összetartozás érzésének örömét éltem át.
Megvolt a véleményünk mindenről, mások és saját emberi gyarlóságunkról is.
Néha jókat nevetgéltünk munka közben. Egy ilyen alkalom volt, amikor csak gyűlt a kis íróasztalon a sok ügyirat, csak gyűlt. Amikor már elférni- sem dolgozni nem tudtam tőle, dr. S. azt mondta:
- Ugyan Ilonka, miért nem "rakja le" végre azokat az iratokat?
Én meg reménykedve, hogy végre kiderül hova is kell "lerakni", mondtam:
- ...le vannak azok rakva, ide az asztalomra.
(Nem tanultunk az iskolában ügyiratkezelést, mert mindenki már irodán dolgozott és ezekkel a dolgokkal tisztában volt. Azt is tudták, hogy a "lerakás" az azt jelenti, hogy minden ügyiratot a saját témája szerinti dossziéban, időrendi sorrendben le kell fűzni. Én azonban itt hallottam erről először.)
Egy másik alkalommal, pedig nem volt bent a titkárnő és a "főnöknek" is én gépeltem, akinek nem volt "céges" aláírási joga a kimenő, külső intézményekhez írott levelekre. Ezért, amikor elkészültem egy-egy levéllel és szignálta (kézjegyével ellátta azt), megkért hogy: "Szaladjon vele körbe, majd mehet a postára!".
Elképzelni nem tudtam, hogy mielőtt postára adunk egy levelet, miért kell vele futkározni? (Úgy jártam, mint a kotlósültetéssel kicsi koromban a tanyán. Azt is szó-szerint értettem.)
Dr. S. azonban - miután jót nevettünk - segített rajtam és elmondta, hogy kinek- melyik osztály- főosztályvezetőnek van a "házban" céges-aláírási joga, csakhogy őket nem lehet félnapokig a helyükön találni. Újra és újra üldözőbe kell őket venni, vagyis "futkározni" kell utánuk....
Ez a kimondatlan szövetség büszkeséggel töltött el, mert dr. S. harminc évvel volt idősebb nálam.
A másik bizalmasom egy asszony volt, akinek szintén alkoholista volt a férje. Hamarosan észrevettem rajta ugyanazt az igyekezetet, amivel ő is próbálta leplezni szörnyű magánéletét. Neki azonban volt egy négy éves kislánya is, akit nem győzött kimenekíteni abból a pokolból, amiben éltek.
Eszter többet keresett, mint én - mert normatechnológus volt - mégis gyakran kért kölcsön "csak egy húszast vacsorára a gyereknek". Gyakran mondogatta:
- "Azt hittem, ha gyerekünk születik, akkor megváltozik! Sajnos nem így történt, és a helyzet csak egyre rosszabb lesz!"
Megrendülten néztem ilyenkor meggyötört kolléganőmre és újraérlelődött bennem a válás gondolata.
*
Hamar letelt a próbaidő és véglegesítettek. Csak erre vártam! Azonnal megérdeklődtem a továbbtanulási lehetőségeket. Megtudtam, hogy gimnáziumihoz nem járul hozzá a cég, azonban a vegyipari- vagy a közgazdasági technikumihoz igen, mert arra szükségük lesz akkor is, ha leérettségizek.
Munkahelyemen a telefonkönyvből kikerestem a környék közgazdasági szakközépiskoláit, és sorra látogattam őket. Egy számviteli tagozatú és egy ipari is volt a IX. kerületi Mester utcában. A gond csak az volt, hogy már lekéstem a felvételi vizsgákat. Így volt egy évem arra, hogy rendezzem a magánéletemet, mielőtt ismét beülök az iskolapadba.
*
Közben "otthon" is zajlott az élet. Györgyi ekkor lett tizenhat éves. Apa kapott egy fölszólítást az iskolától, hogy "...gyermeke elérte a tankötelezettségi korhatárt..."
Nem volt mit tenni, bevitte nagylányát a szövőgyárba dolgozni és a gyár által szervezett dolgozók esti iskolájában, elvégezte a hetedik és nyolcadik osztályt.
Sok gondjuk volt egymással. Apát - a nagy tekintélynek örvendő művezetőt - a "termelést irányító vezető" szerepében is szerették a szövőnők.
De, nemcsak erről volt szó, hanem arról, hogy apa különösen vonzódott a gyengébbik nemhez. Bizony, szinte soha nem tudott nemet mondani a hozzá kéréssel forduló lányoknak, asszonyoknak. Előfordult, hogy elengedte dolgait intézni valamelyik szövőnőjét és addig beállt helyette a szövőgépek mellé dolgozni, hogy a „nagyfőnökség” észre ne vegye…
Ez elfogadhatatlan volt lányának, aki nem tűrt riválisokat.
Ő nem tudott és nem is akart osztozni senkivel.
Öntörvényűsége, irányíthatatlansága sok konfliktus forrása volt.
Apát gyakran riasztották abból a műhelyből, ahol Györgyi dolgozott, mert gyakran vitába keveredett főnökeivel.
Apa, ott a gyárban mégsem verhette be - lánya összes főnökének az orrát; úgy, mint nekem annak idején - csakhogy elégtételt vehessen minden, vélt sérelemért!
Ezért, aztán Györgyi csalódott benne és mindent elkövetett, hogy megbüntesse.
(Mindezt akkor mesélte el nekem, amikor apa meghalt és előkerült a tárcájából egy fénykép. Az egész-alakos kép egy húsz év körüli mosolygós hölgyet ábrázolt, hátulján felirattal:
"Az én drága Gyurikámnak, szeretettel Henrietta. Bp, 1967.")
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
