|
TIBORCA története I. 18.
Bóna Mária ilona 2009.12.27. 21:36
...- Anya, kérlek, bocsáss meg nekem! Én nem akartam rosszat! Nem tudtam, hogy ez lesz belőle!" Közben bele akartam karolni, hogy a járókelők tömege el ne sodorjon mellőle. Tudtam, hogy soha nem fogta meg kiskoromban sem a kezem, mert akkor ő "nem tud evezni". De ez most egy rendkívüli alkalom volt… Megrémültem, ahogy megtorpanva elrántotta a karját és dühtől eltorzult arccal kiabálta: - "Mit csimpaszkodsz belém, te kolonc? Hát már soha nem szabadulok meg tőled?" és eltűnt a tömegben. ... Ekkor határoztam el, hogy nem erőltetem a gimnáziumot, mert úgysem tudom befejezni a teljesítménybérben dolgozás, meg több-műszak mellett. ... - ez majd megerősíti, mert tényleg kisebb a magzat az idejéhez képest. Mintha nem fejlődne. Mondtam, hogy - egy-két napja már nem érzem a magzatmozgást… Másnap éjszaka nagyon rosszul lettem. Nem tudtam, hogy mi lehet. Iszonyú fájdalmaim voltak. Valaki mentőt hívott a lakók közül, akinek volt telefonja. Bevittek a kórházba és egy VI. hónaposnak megfelelő fejlettségű, de nagyon kicsi súlyú, halott magzatot szenvedtem a világra. TIBORCA története
I.f., 18. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A kolonc-gyerek is ember, vagy mégsem?
Nem sokat törődtem vele, mert minden gondolatomat, egész lelkemet betöltötte az aggodalom, hogy beteggé tettem a "saját anyámat" - miközben meg voltam győződve arról, hogy nem vagyok "kígyó-gyereke". Csak azt nem értettem, hogyan hiheti el azt rólam bárki is?
Munka közben azon gondolkoztam, hogy nem megyek este iskolába, helyette beszélek anyával.
Műszak vége-felé valósággal lestem rá, hogy lehetőleg együtt menjünk ki a kapun.
- Anya, kérlek, bocsáss meg nekem! Én nem akartam rosszat! Nem tudtam, hogy ez lesz belőle!"
Közben bele akartam karolni, hogy a járókelők tömege el ne sodorjon mellőle. Tudtam, hogy soha nem fogta meg kiskoromban sem a kezem, mert akkor ő "nem tud evezni". De ez most egy rendkívüli alkalom volt…
Megrémültem, ahogy megtorpanva elrántotta a karját és dühtől eltorzult arccal kiabálta:
- "Mit csimpaszkodsz belém, te kolonc? Hát már soha nem szabadulok meg tőled?"
és eltűnt a tömegben.
Mégis elmentem az iskolába. Ott legalább szerettek...
Az osztályban én voltam a legfiatalabb (no, meg Toncsika). Osztálytársaim legtöbben, olyan középkorú szakmunkások voltak, akiket kiemeltek a „termelésből” és kineveztek közvetlen termelésirányítóvá. Számukra utólag előírták az érettségit, mint feltételt. Voltak egyedülálló, irodán dolgozó asszonyok, akiket szintén a munkahelyük iskolázott be. Két ilyen asszony kényeztetett a barátságával, akik nővérként anyáskodtak felettem. Ennek nagyon örültem. Annak már kevésbé, hogy a férfiak örökké élcelődtek velem. A két asszonybarátnőm segített abban, hogy megtanuljam kezelni ezeket a viccelődéseket.
Fél év múlva már boldogan "vettem a lapot", mintha 'mi sem történt volna, pedig belül valósággal haldokoltam. (Azóta már tudom, hogy ők is, csak ezzel a felülemelkedettséggel ellensúlyozták át életüket a nehézségeken.)
Volt egy-két helyes fiú is az örökké évődők között, de én minden alkalommal torkomban dobogó szívvel léptem ki a kapun, hátha ott vár rám Halmos Jóska!
Nem várt.
"Haza"-mentem. Be kellett másznom a kapun, mert a kulcsom sehogy sem illett a zárba. A lakásajtó is zárva volt. A küszöbön, pedig egy kis cókmókon rajta egy cédula:
- "Nincs szükségem albérlő gyerekre!" felirattal.
Mindent értettem.
Apa már elment éjszakai műszakra a gyárba dolgozni...
Ismét nagyon elveszettnek éreztem magam a nagy világmindenségben! Úgy éreztem, magam, mint egy kis porszem, amit felkaphat a legkisebb fuvallat is és elrepíthet a nagy, félelmetes Ismeretlenbe!
*
Azzal, hogy anyuék megtagadták tőlem szülői mivoltukat, miközben attól is elzártak, hogy bárki szülőként viszonyulhasson hozzám, úgy éreztem, hogy ember-mivoltom is megkérdőjeleződik. Amiért nem élt bennem semmilyen anya- illetve apakép, elképzelni sem tudtam, hogyan születhettem embernek erre a világra?
Úgy gondoltam, hogy az Embergyerek Emberszülei által élheti meg igazán saját Ember-voltát! Ezzel az érzéssel a lelkemben - meg azzal a titkos vágyakozással, hogy egyszer úgyis kiderül az igazság(!) - tudtam elviselni azt a szeretetlenséget, amiben éltem.
Nagyon vágytam a szeretetre. Bercze Jana ragaszkodásáról eleinte azt hittem… Azután, hogy nagyon hamar kiderült a tévedésem, már nem volt visszaút.
A vele való kapcsolatom azután úgy folytatódott, ahogy elkezdődött. A házasságkötés, a „nászút”, a „közös” élet, csalódások és testi-lelki erőszakos gyötrelmek sorozatából állt.
*
A varrodából hamarosan eljöttem, mert átálltak két-műszakra. Féltettem, a továbbtanulásomat. Bercze munkahelye akkoriban hirdetett betanított munkakört egy állandó délelőttös munkarendben működő csomagoló részlegbe. Jelentkeztem. Fölvettek, három hónap próbaidőre.
Majd, ennek letelte után megszüntették ezt a részleget és ezzel megszűnt a munkaköröm is.
Választhattam: vagy állást keresek ismét, vagy elfogadom a munkaügy által felajánlott valamelyik három műszakban működő üzemrészben felkínált munkalehetőséget.
Ez utóbbit választva, kerültem a szárító üzembe. Az esti gimnázium második osztályát már nem fejezhettem be, mert elértem a kizárási- hiányzási óraszámot.
Egy alkalommal - hazafelé-menet a gyárból - megláttam egy hirdetményt az Építők Kultúrházának bejáratára kifüggesztve.
A hirdetményben önköltséges, esti tagozatos gyors- és gépíróiskolába kerestek jelentkezőket. Az volt az érzésem, hogy ezt nekem találták ki.
Ekkor határoztam el, hogy nem erőltetem a gimnáziumot, mert úgysem tudom befejezni a teljesítménybérben dolgozás, meg több-műszak mellett.
Azt hittem, hogy a gyors- és gépírás nem lehet olyan nehéz, mint a gimnázium…
Azzal nem számoltam, hogy majd Berczének nem fog tetszeni az ötlet. Meg aztán, a kényszerű együttélésünket nem tekintettem véglegesnek. Annak ellenére sem, hogy egyenlőre semmi esélyt nem láttam a változtatásra. A lelkem mélyén azonban éreztem, hogy nem fog örökké tartani. Ezért is, rendeztem úgy az életemet, hogy az esetleges változás soha ne érhessen készületlenül. Jelentkeztem a felvételi vizsgára.
Amikor az ügyintéző kérdezte, hogy van-e már valamilyen szakképzettségem, mondtam:
- Nő szabó- varró.
- Hát az sokkal jobb szakma, mint ez!
Annyira meglepett ezzel a kijelentésével, hogy nem is tudtam mit mondani.
Ma már tudom, hogy az a női szabó szakma úgy élt az emberekben, mint a saját szabósággal, varróműhellyel rendelkező jól jövedelmező „kisiparos”.
Akkoriban, hogy mennyire nem volt közvetlen információáramlás a különböző társadalmi csoportok között ez a tájékozatlanság is tükrözi.
Bizony, csak azok érzékelték igazán az erőszakos proletarizálást, akiket személy szerint érintett. Itt van az én példám: engem már csak olyan munkavégzésre jogosított fel a szakmunkás-bizonyítványom, amit egy betanított munkás is meg tudott csinálni! A szalagrendszerben, teljesítménybérben, szinte egyetlen műveletet végző robottá degradálódott a szakmunka, vagyis a szakmunkás akkoriban.
Ezek szerint, erről az ügyintéző mit sem tudott…
Minden esetre feliratkoztam a felvételi vizsgára.
A sikeres felvételi után elkezdhettem a gyors- és gépíró tanfolyamot.
Már a végzős évfolyamra jártam, amikor kiderült, hogy gyermeket várok.
Szerettem volna a lehető leghamarabb kismama műszakra kerülni. Ugyanis, ott a terhesség félidejétől könnyített normában, állandó délelőtt dolgozhattam volna a szülésig.
Sajnos, a nőgyógyász nem adta meg a javaslatot, mondván: „kicsi még ez a terhesség…”
Anya eljött egy este – először két év után – az Ady Endre utcai lakásunkra. Éppen hajat mostam és már szárítottam. Valami miatt dührohamot kapott tőle Bercze és, amiért őt mégsem akarta megütni, engem vágott úgy tarkón, hogy a hajcsavarók összelapulva belevájódtak a fejembe. Anya teljesen váratlanul nekiugrott:
- Ne bántsd azt a lányt! Nem azért neveltem, hogy egy ilyen alak verje!
Sírva ment el. Én meg el voltam foglalva a sérülésemmel…
Anya hamarosan megvárt a gyárkapuban és arra kért, hogy menjek el vele ahhoz a nőgyógyászhoz, akinél Györgyit szülte, és akihez azóta is rendszeresen eljár, ha valamilyen problémája van.
- Majd ő ír neked javaslatot a könnyű munkára!
Mondta és nekem eszembe sem jutott kételkedni benne.
Valahol Zuglóban, a privát rendelőjében bemutatott az idős, tekintélyes külsejű orvosnak. Úgy tárgyalt anyával, mintha én egy kisgyerek lennék. Adott egy injekciót, amire azt mondta, hogy
- ez majd megerősíti, mert tényleg kisebb a magzat az idejéhez képest. Mintha nem fejlődne.
Mondtam, hogy
- egy-két napja már nem érzem a magzatmozgást…
Másnap éjszaka nagyon rosszul lettem. Nem tudtam, hogy mi lehet. Iszonyú fájdalmaim voltak. Valaki mentőt hívott a lakók közül, akinek volt telefonja. Bevittek a kórházba és egy VI. hónaposnak megfelelő fejlettségű, de nagyon kicsi súlyú, halott magzatot szenvedtem a világra.
*
A kórházból hamar hazaengedtek és egy hét táppénzes állomány után vissza kellett volna mennem a három műszakos munkahelyre dolgozni. Még tejláz gyötört és a tejtől duzzadó két mellemtől képtelen lettem volna a hatalmas bálákat cipelni.
Ismét át kellett gondolnom egész addigi életem. Számba kellett venni minden lehetőséget, hogy - mint munkaerőnek - a jogfolytonosságom is megmaradjon, de a gyors- és gépíró iskolát is be tudjam fejezni.
Miközben betegállományban voltam, a gyorsírást tudtam gyakorolni, de a gépírással teljesen lemaradtam.
Amikor először mentem iskolába, - osztályfőnököm, aki a gépírást tanította - asszonyi szánalommal vegyes részvétnyilvánítás után felajánlotta, hogy nála, a lakásán gyakorolhatok.
A gyárban szerettem volna, mint végzős az irodára kerülni, ezért érdeklődtem a lehetőségről. Sajnos visszautasítás volt a válasz. Miután kivettem minden szabadságomat és az sem volt elég, nem volt más választásom: megszüntettem a munkaviszonyom.
Hogy Berczének semmilyen jogcímen ne legyen lehetősége engem zaklatni, "egyszál" táskába becsomagoltam a tanszereimet és visszamentem ismét a szülőinek hitt házhoz..
Három hónap szorgalmas gyakorlás után levizsgáztam gyors- és gépírásból. Végre kezemben volt a szakmunkás-bizonyítvány értékű oklevél!
Körülbelül négy nap kilincselés után sikerült rátalálni életem első irodai munkahelyére. Két hónap próbaidőre vettek föl.
Abban a pillanatban elkezdődött a "szülői" házban az a fajta lelki terror, amitől legalább annyira szenvedtem, mint Bercze Jana testi durvaságától.
Amikor "otthon" voltam, anya egyetlen percet sem mulasztott el anélkül, hogy ne mondogatta volna:
- "Otthagyni, és eljönni a közös szerzeményű lakásból, ingóságokból egyszál semmiben: több, mint felelőtlenség, egyenesen hülyeség! Azonnal visszamész és, ha kimondják a válást férjed hibájából, kirúghatják a lakásból...!"
Szerettem volna megtartani első gépírói állásom, azonban föltűnt Bercze Jana egy napon a gyárkapuban és minden áron "haza" akart vinni. (Nem tőlem tudta meg a munkahelyem címét!)
Hallani sem akartam róla! Még a látásától is rosszul lettem! Megmagyarázhatatlan remegés és menekülési kényszer kerített hatalmába, amit Bercze nem akart tudomásul venni. Nem tudom hogyan, de ott termett anya is és, "mint a gyermekét féltő édesanya" elkezdte a bal karomat rángatni bal felé, miközben kiabálta:
- Nem hagyom a lányomat!
Bercze Jana pedig jobbra rángatott:
- Gyere haza husikám! Megbocsátom, hogy elhagytál!
Istenem! Mennyire szerettem volna akkor, ha láthatatlanná változhattam volna! Új munkatársaim dulakodássá fajuló jelenetnek lehettek szemtanúi, amikor rendőrautó állt meg mellettünk. Kiszólt az egyik rendőr:
- Milyen rendbontás történik itten?
Mielőtt az egyik rettenetből magamhoz tértem volna, belezuhantam a másikba. Míg én a félelemtől megnémulva néztem a rendőrre, Bercze - mint aki jól ismert haverokkal beszél - kivágta magát:
- Semmi különös biztos úr, csak ez a kis kurva elcsavargott otthonról és egy kicsit helyre teszem, mert nem akar hazajönni.
Cinkos röhögés és ajtócsapódás után elhajtottak. Bercze Jana, mint egy élettelen tárgyat hurcolt magával - természetesen az egyik kedvenc kocsmájába, ahol meg kellett ünnepelnie újbóli „hazatértemet”.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
