|
TIBORCA története I. 16.
Bóna Mária Ilona 2009.12.27. 21:24
Május volt és olyan bódító akác-illat, hogy eszembe jutatta azt az érzést, amit már évek óta próbáltam elnyomni magamban. Nem röhej? Csinos fiatalasszony voltam, ifjú házas és le kellett mondanom a szerelemről! Mert nem mehettem férjhez ahhoz, akit igaz szerelemmel szerettem! Akit, viszont férjemmé tettek, nem tudtam elfogadni! Sőt, ha csak egy légtérben kellett vele lenni, máris rám tört az ismerős menekülési vágy. A nemi aktusokat, vagyis a „házastársi kötelezettség”-emet úgy szenvedtem végig minden alkalommal, mint egy prostituált, aki iszonyodik a „kuncsaftjától”... Hogy, nagyobb nyomatékot adjon férfiúi „tekintélyének”, fölugrott az asztal mellől és telerakta erőspaprika-törmelékkel a tányéromat. Miután nem voltam hajlandó abból a méregből enni, hátulról beleverte a fejemet a tányéromba. Szó nélkül fölálltam, majd a mosdóhoz mentem, hogy lemossam az arcomról, meg az előreomló hajamról a lecsót. Bercze azonban nem érte be ennyivel. Egy hirtelen mozdulattal lesöpörte az asztalról az ételt. Olyan ügyesen tudta már csinálni, hogy a repülő tányérok egy félkörívet írtak le, miközben a rajta lévő étel is félkörívben szétszóródott róla. A kis konyha faláról és berendezéséről, mindenhonnan tojásos lecsócafatok lógtak.
TIBORCA története
I. f., 16. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
„Májusban szép a világ”?
Soha nem siettem „haza”, mert soha nem tudtam, hogy mi vár rám „otthon”.
Most, például Bercze várt.
Mint kiderült, betegállományba ment, mert annyira rosszul érezte magát a munkahelyén. Kitalálta – ha már egyszer úgyis otthon van - hogy a lakásunk melletti sufnit kipakolja és kifesti, hogy éléskamrát csináljon belőle.
Nagy felfordulást rendezett és nekem muszáj volt segíteni. Szóval, nem tudtam gyakorolni, sem aludni. Úgy mentem kedd este az éjszakai műszakra, hogy egy szemhunyást nem aludtam. Szerda délelőtt is még sittkupaccal teli konyhára, meg porlepte szobára mentem „haza”, Bercze meg sehol.
Már éppen aludtam volna egy picit, amikor megérkezett mindenféle kőműves szerszámmal és anyaggal, meg egy-két haverral. Engem meg ugráltatott, hogy csináljak nekik valami kaját de „komenzi-hirtelen!”.
Dálután úgy mentem el az iskolába, hogy nem tudtam készülni. Sajnos, két elégtelent szereztem emiatt.
Utáltam az egész világot, de legjobban az életemet! Világvége hangulatban és iszonyatos undorral - a gyári munkahelyem iránt - kezdtem meg az éjszakai műszakot. Majd, ismét bevásárlás és délelőtti séta az Ady Endre utcán „hazafelé”.
Május volt és olyan bódító akác-illat, hogy eszembe jutatta azt az érzést, amit már évek óta próbáltam elnyomni magamban.
Nem röhej? Csinos fiatalasszony voltam, ifjú házas és le kellett mondanom a szerelemről! Mert nem mehettem férjhez ahhoz, akit igaz szerelemmel szerettem!
Akit, viszont férjemmé tettek, nem tudtam elfogadni! Sőt, ha csak egy légtérben kellett vele lenni, máris rám tört az ismerős menekülési vágy. A nemi aktusokat, vagyis a „házastársi kötelezettség”-emet úgy szenvedtem végig minden alkalommal, mint egy prostituált, aki iszonyodik a „kuncsaftjától”. (Zola tudta ezt az iszonyt nagyon pontosan leírni a Nanában.)
Szóval, megyek az Ady Endre utcán és árasztják magukból a virágzó akácfák virágrengetegei a mámorító illatukat. Elhaladva egy kertes ház előtt, megéreztem a virágzó orgona illatát is, ami egy vidám dal szövegrészletét juttatta eszembe: „…májusban szép a világ, nyílnak az orgonák…”
Istenem! Lesz még olyan az életemben, amikor én is szépnek láthatom májusban a világot? Olyan erővel tört rám a vágy a boldogság után, hogy éreztem a végigcsorgó könnyet az arcomon. Úgy folyt, mint két kicsi búvópatak, ami végre utat talál magának. Nem tudtam letörölni, mert mindkét kezem tele volt.
Közben, „hazavitt” a lábam.
Bercze még mindig nagy munkában volt. A konyhafalat áttörve, éppen egy ajtókeretet falazott be az új éléskamrába.
Az egyik facér (single) szomszédasszonnyal diskurált közben. Látszott, hogy az évek óta egyedül élő asszony, bizony szívesen helyet cserélne velem. Én, meg beállítok könnytől maszatos képpel és világfájdalommal a lelkemben, ami kiült az arcomra! Rögtön elmagyarázta nekem, hogy
- Kisanyám! Jó dolgod van neked a Jancsi mellett! A két kezed összetehetnéd, hogy ilyen klassz hapsit kaptál ki! Nézz körül a ház többi lakóin! Itt senkinek nincs még hűtőszekrénye, porszívója. Tévé is csak nekem, meg nektek van. De ti vagytok a legfiatalabbak!
Nem mondtam semmit, hanem lepakoltam a cekkereket és kifújtam az orrom. Megtöröltem a szememet és próbáltam a két kicsi könnypatakot elállítani. Aztán, hogy csak nem tágított a nőszemély, erőt vettem magamon és valami olyasmit mondtam, amit akkor éppen gondoltam. Nagyon fáradt lehettem a hazudozáshoz, meg a színjátszáshoz.
- Vannak az életben fontosabb dolgok, amelyek ha hiányoznak, nem lehet semmivel pótolni.
- Nagyon sokat fogsz te még az életben ezért szenvedni!
- Miért?
- Azért, amiért így gondolkozol. Én is ilyen voltam fiatal koromban. Aztán úgy megviselt az élet, hogy megtanultam értékelni ezeket a „nem fontos” dolgokat is! Te még nem szenvedtél eleget, de ami késik, nem múlik!
Ezzel a vészjósló kijelentéssel otthagyott volna, de Bercze nagyon nyájasan utána szólt:
- Kiskezitcsókolom!
- Viszlát Jancsikám! Te meg jobb lesz, ha leszállsz a magas lóról, mert előbb, vagy utóbb más fog onnan lerángatni!
Ez utóbbi megjegyzését, nyilván nekem szánta, de olyan hangosan mondta, hogy Bercze is hallja. Azt hiszem ez a megjegyzés fordulópont volt az állítólagos házasságomban. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Bercze van abban a bizonyos „nyeregben”. Abban a „nyeregben”, amibe engem gondoltak – nem is tudom, hogy miért?
Gépiesen elvégeztem a mindennapi konyhai munkát. Megfőztem a primőr paprikából az év első lecsóját. Megterítettem és szótlan-szomorkásan ültem asztalhoz. Bercze belekóstolt a lecsóba és azon nyomban dührohamot kapott attól, hogy nem tettem erős paprikát bele. Elszántan ránéztem, és csak annyit mondtam:
- Mit törődsz azzal az erős paprikával, amikor ilyen gyönyörű tavasz van! Gyere, menjünk inkább egyet sétálni, vagy kísérj el este a gyárba!
- Majd adok én neked akácillatot, meg sétifikálást!
Hogy, nagyobb nyomatékot adjon férfiúi „tekintélyének”, fölugrott az asztal mellől és telerakta erőspaprika-törmelékkel a tányéromat. Miután nem voltam hajlandó abból a méregből enni, hátulról beleverte a fejemet a tányéromba. Szó nélkül fölálltam, majd a mosdóhoz mentem, hogy lemossam az arcomról, meg az előreomló hajamról a lecsót.
Bercze azonban nem érte be ennyivel. Egy hirtelen mozdulattal lesöpörte az asztalról az ételt. Olyan ügyesen tudta már csinálni, hogy a repülő tányérok egy félkörívet írtak le, miközben a rajta lévő étel is félkörívben szétszóródott róla. A kis konyha faláról és berendezéséről, mindenhonnan tojásos lecsócafatok lógtak.
Azt hiszem ekkor tanultam meg „kikapcsolni” és ezzel megnöveltem az ingerküszöbömet. Ettől fogva fakír arccal és lélekkel viszonyultam ezekhez a dühkitörésekhez.
Egy idő után már olyan volt a konyha, mint egy nagy étlap. Egyszer-csak, soha nem látott bogarak kezdtek a lakásban letanyázni. Ekkor már kénytelen voltam súrolni, sikálni. Teljesen kisebesedett a kezem, mire mindenhonnan sikerült eltávolítani a kajamaradékot.
Ez volt a legkisebb gondom. Sokkal jobban bántott, hogy közben a tanulásban lemaradtam. Már éppen nekiláttam annak, hogy pótoljak, amikor Bercze se-szó, se-beszéd, kipakolta a lakásból az udvarra a bútorokat, és nekiállt festeni.
Ilyen körülmények között soha nem tudtam volna úgy megtanulni gyorsírni és gépírni, hogy abból le tudtam volna vizsgázni! Minden rossz emlék és tapasztalat ellenére, „haza”-könyörögtem magamat a vizsgáig.
*
Anyu megváltozott. Kifejezetten támogatón mellém állt. Nagyon akarta, hogy sikeresen befejezzem a gyors- és gépíró iskolát. Még írógépet is kölcsönzött nekem, hogy tudjak gyakorolni.
Akkoriban ez nagyon-nagy dolog volt, mert még kezest is kellett vinni a kölcsönzőbe és foglalót is kellett fizetni. Úgy emlékszem, hogy az - körülbelül félhavi fizetésnek megfelelő összeg volt. Ezen felül, természetesen, a kölcsönzési díjat is ki kellett fizetni.
Újra az otthoni utcákon járva, rám törtek az emlékek. Nagyon vágytam arra, hogy láthassam Jóskát, legalább egy pillanatra! Anyutól tudtam, hogy fölvették a tiszti főiskolára. Ugyan, nem a repülősökhöz - mert a felvételi teszt alkalmával rosszul lett a centrifugában - hanem a híradósokhoz.
Egyszer láttam egyenruhában a buszon. Nagyot dobbant a szívem. Olyan tartással viselte férfiúi szépségét - amit teljesen kiemelt a jól szabott egyenruha - hogy elakadt a lélegzetem a gyönyörűségtől. Könyörögtem anyunak, hogy hozzon össze vele. Hadd lássam, ha csak egy kicsi időre is, közvetlen közelről!
Találkoztunk!
Anyu elkísért és úgy csinált, mintha véletlenül összefutottunk volna. Anyu, azonban otthagyott vele és én azt sem tudtam, hogy mit csináljak.
Ránézni sem mertem Jóskára, mert attól féltem, hogy elájulok a gyönyörűségtől.
Mentünk egymás mellett és zavaromban csak beszéltem, beszéltem. Úgy mondtam el neki az elmúlt évek történetét, hogy érezze: végig velem volt.
Zavartan nevetgélt és csak egyre azt mondta:
- De, ez nem így volt. Én nem így éltem, nem így éreztem az elmúlt években. Miért akarod rám erőltetni azt, amit te gondoltál, vagy gondolsz rólam?
Csak hallgattam megszeppenve és egyre csak attól féltem, hogy vége szakad a találkozásnak. Attól féltem, hogy Bercze kinő a földből és lecsap engem, mint egy taxiórát.
Láttam magamat – lelki szemeimmel - amint fekszem az utca porában, és két férfi nézi végig tehetetlenül a haláltusámat.
Az egyik, az igaz szerelmem, aki azért nem segít, mert „h i v a t a l o s a n” nincs hozzá joga.
A másik, a férjem, akinek mindenhez joga volt! Akár, úgy megverhetett, hogy belehaljak!
Jóska mondta, hogy „eltávot” kapott. Én nem tudtam, hogy az mit jelent, ezért nem értettem, hogy miért jön velem haza Pesterzsébetre.
- Hova menjünk?
Kérdezte kedélyesen.
- Én azt nem tudom. – mondtam, majd folytattam:
- Nekem mindegy… Gondolatban még hozzátettem: csak veled lehessek!
- Te vagy a férjes asszony, neked jobban kell tudni…
Nem tudom, hogy mire gondolt ezzel a megjegyzésével. Hiszen, minden szavamból, a testem minden megnyilvánulásából ki kellett volna találnia, hogy valójában nem lettem asszonnyá azzal, hogy Bercze törvényes felesége lettem!
Tudnia kellett volna, hogy a lelkem ugyanolyan érintetlen, mint amikor utoljára beszéltünk egymással a felvételijéről és a közösnek hitt jövőnkről.
Megéreztem a kettőnk között lévő diszharmóniát.
Megértettem, hogy már nem egy hullámhosszon éljük az életünket! És ez fájt – nagyon.
Megértettem, hogy nem lehet ott folytatni, ahol régen abbahagytuk! Mégsem tudtam tőle elszakadni.
Csak mászkáltunk az ismerős utcákon, majd leültünk az egyik padra az iskolánkkal szembeni téren. A padot védelmezőn vették körül az éppen virágzó és édeskés, bódító illatot árasztó „olajfák” (ezüstös levelű fűzek), tamariskák és jázminok.
Már beesteledett és még mindig csak ültünk egymás mellett és csókolóztunk.
De ez sem volt olyan, mint régen. Nem értettem, hogy miért nem érzem azt a varázslatot?
„Biztos az évek óta tartó szexuális erőszak elleni védekezésül alkalmazott „kikapcsolás” beidegződéssé vált” – gondoltam.
Valójában az történt: - azért, hogy el tudjam viselni Bercze mellett a testi- lelki kielégületlenséget - megtanultam elnyomni magamban a nemi vágyat. Még az is lehet, hogy a tartós depressziómtól sem „működtem” rendesen. Vagy, mindhárom együtt?
Kétségbe estem, mert éreztem nem lesz egy másik alkalom… „Lehet, hogy soha többé nem találkozhatunk!” – sikoltott föl bennem a kétségbeesés.
Beleültem az ölébe; öleltem, csókoltam, haraptam. Teljesen az övé akartam lenni. Legalább egyszer az életben!
És, ő ellenállt. Nem élt vissza a helyzettel. Tisztában volt a törvényekkel és azzal, hogy a katonai karrierjét is tönkre tehette volna egy házasságtörő férjes asszony!
*
„Otthon”, lefekvés előtt, tisztálkodás közben belenéztem a tükörbe és láttam, hogy sebes lett a szám. Boldog voltam, mert az Ő foga-nyomát láttam!
Ez maradt egyetlen emlékem tőle. Soha nem néztem annyit tükörbe, mint akkor. Aztán az a becses „emlék” begyógyult egy idő után, de az én szívem fájdalmasan sajgott továbbra is.
Bercze így is megtudta valahonnan(?), mert odament Jóskáék udvarába cirkuszolni. Nem tudom pontosan, mert abban az időben senkivel nem lehetett semmit őszintén megbeszélni.
*
Az életet folytatni kellett Jóska nélkül. Meg kellett volna tanulnom – végre – nélküle élni. Tudomásul kellett vennem: úgy jártam, mint a háborús menyasszonyok, akikhez nem tért vissza a vőlegényük a harctérről.
A tragédiám lényege, hogy én, a „vőlegényemet” „békeidőben” veszítettem el. Talán ezért, de még beszélni sem beszélhettem az engem ért veszteségről.
Sírni is csak akkor sírhattam, ha nem látta senki.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
