|
TIBORCA története I. 15.
Bóna Mária Ilona 2009.12.27. 21:21
„Otthon” azzal a rossz hírrel fogadtak, hogy a beígért albérletet közben kiadták másnak. Erre Bercze odacuccolt anyuékhoz. Azt hitte, hogy majd a gyereküknek tekintik én utánam! Hogyan mondhattam volna el neki, hogy: „Ez az egész házasságkötősdi is arra ment ki, hogy elvigyél a háztól? Hogyan lehet egy gyereknek ilyesmit elmondani a szüleiről? Ezt, már úgy mondta, hogy a hátát láttam kifelé menet. Elakadt a lélegzetem is az indulattól. Még soha nem éreztem ilyet addigi életemben. De még soha nem is bánt így velem senki! Utána rohantam, hogy magyarázza meg nekem miért hazudozik és bántalmaz egyfolytában, amikor én soha nem bántottam? Aztán, arra gondoltam, hogy nem szeretem őt. Biztos, érzi, hogy még mindig Jóskát szeretem és ez bántja annyira! De, hiszen én erről nem tehetek! Nem én „csináltam föl” magamat! Gondoltam már én is az ő szavaival a gyerekre. Bercze gyerekére, akire már az apja is kimondta a „halálos ítéletet”.
TIBORCA története
I. f., 15. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Lesz lakás…
Ez volt az a pillanat, amitől visszatért az életösztönöm. Kimentem lezuhanyozni, majd szépen felöltöztem a vacsorához. Már egy egészen más ember ült akkor az asztalnál, mint addig előtte. Bercze csak azért nem vette ezt észre, mert részegen ült le a mellettem lévő székre. A velem szemben ülő, két facér-vigécre emelt fejjel visszamosolyogtam, és illendően köszöntöttem őket. Meglepetten mondták, szinte egyszerre: „Kezit csókolom!”
Bercze, viszont csak zabált, meg ivott. Ettől fogva, minden ebédnél dugdosta a borravalót a pincérnők zsebébe egy kis repetáért. Volt ott „kiskezitcsókolom”, meg „kisztihand”, amikor kihozták neki a kaját. Hol tanulhatott ilyeneket egy árvagyerek? – gondoltam furcsállva a dolgot. A pincérnők meg csak nevetgéltek rajta és etették, mint nagymamáék a hízódisznót.
Egy este, bekopogott hozzám az egyik szomszédos szobában elszállásolt vendég a folyosóról. Ott, az ajtóban állva, kedvesen bemutatkozott és meghívott a szobatársa nevében a bárba – csak engem, miközben jelentőségteljesen belenézett a szemembe. Föl voltam háborodva, hogy mit gondol rólam? Nagyon haragudtam Berczére, hogy ilyen helyzetbe hozott!
Jóska mellett biztos nem lettem volna ilyesminek kitéve. Gondoltam szomorúan.
– El fogom mondani a férjemnek. Mondtam, majdnem sírva.
- Ne haragudjon! Nem gondoltuk volna, hogy férje az illető, hiszen örökké maga nélkül van a bárban. Most is ott szórakozik! Gondoltuk, felvidítjuk egy kicsit, mert láttuk, mennyire szomorú.
Egyszer csak megjelent Bercze, részegen. Ott álltam megszégyenülve, mert tudtam, hogy hiába is mondanék bármit neki, nem jutna el a tudatáig. Szerencsére eldőlt, mint egy krumpliszsák és aludt reggelig. Másnap, annyira rossz állapotban volt, hogy egyedül mentem reggelizni. Gyönyörűen sütött a nap. A fehér táj sétára hívogatott. Akkor már megvettem a képeslapot anyuéknak a recepción. Visszamentem a szobába. Bercze nagyon rosszkedvű volt. Ma már tudom, hogy ezt az állapotot nevezik másnaposságnak. Akkor még ezekről a dolgokról nekem halvány fogalmam sem volt. Kissé vidámságot színlelve megkértem, hogy írja alá a képeslapot és felajánlottam: - menjünk el sétálva a postáig, hogy feladjuk.
Olyan hirtelen haraggal söpörte le a kis, kör alakú dohányzó asztalról a képeslapot, hogy a terítő, meg a virágváza is lerepült róla. Aztán, el kezdett ordítani.
- Képeslapot anyukának, apukának? És az én szüleimnek miért nem vettél?
- Hát, mert azt mondtad, hogy árva vagy.
- Persze, mert az én seggemet nem tudták úgy kinyalni, mint a kisasszonyét!
- Menjünk, vegyünk akkor a te szüleidnek is, és közben meséld el milyenek is ők és hol élnek?
Nem mondott semmit, hanem rám vágva a szobaajtót, elviharzott. Azt hiszem sírt közben. Nagyon bántott a dolog. Egyfelől sajnáltam, másfelől, viszont haragudtam rá, mert hazudott nekem.
Valahogy, olyan volt minden, mintha egy forgatókönyvet próbálna követni, amiből rendre hiányoztak az én reakcióim. Ezért, aztán mindig bajban volt, mert fogalma nem volt arról, hogyan viszonyuljon ezekben a váratlan élethelyzetekhez, amiről eleinte azt hittem: csak azért van, mert annyira különböző társadalmi közegben éltünk addig.
Ebédnél sem került elő. A két facér férfi úgy ült le, hogy lássanak engem. Egyfolytában bámultak. De olyan, leplezetlen sóvárgással, hogy majd felfaltak a szemükkel. Legszívesebben úgy bevertem volna a pofájukat, hogy csak úgy csattant volna! Hirtelen, vágytam arra, hogy ott legyen mellettem a „férjem” és látva a pimaszságot, megtegye helyettem. Pontosabban: én, az ő helyében okot sem adtam volna arra, hogy bárki azt hihesse, elhanyagolom a feleségemet!
Az ebéd utáni „csendes pihenő”-ben beállított egy csomó képeslappal. Olyan szép, színeseket szerzett valahonnan, amilyent nem is láttam a környéken! Velem íratta meg – rám bízva a szöveget. Csak a címzésnél derült ki, hogy nem tudta fejből a címeket.
Elmentünk aztán a szép havas tájban sétálni, miután feladtuk a képeslapot anyuéknak. Megbeszéltük, hogy az ő képeslapjait majd „otthon” megcímezzük és, legfeljebb Pesten adjuk fel.
- Még így is jobb, minthogy senkinek nem írunk!
Mondtam vigasztalóan. Kértem, meséljen a gyerekkoráról, a szüleiről. Ekkor még nem mondta el, hogy testvérei is vannak…
Ettől fogva részt vettünk, a közönségszervező által szervezett napi programokon. Mentünk kirándulni is. Így, láthattam a befagyott Szalajka-vízesést.
A búcsú-esten is ott volt mellettem és nagyon jól tudtam vele táncolni. Annyira, hogy meg is nyertük a kalapos versenyt.
*
Bercze nagyon otthonosan mozgott nagyobb közösségben. Mindenkivel megtalálta a megfelelő hangot. Vagánykodó, viccelődős, heccelődős stílusban szólt az emberekhez. Később, amikor nekem is be kellett állnom nyaranta pincérkedni, ismertem rá erre a stílusra.
Azt hiszem, kocsmákban nőtt föl, vagy az apja ivócimborái között. Ott tanulhatta meg ezt a módit. Minden esetre, szerették érte az emberek. Mindenkit felvidított. Látszatra én is „kezdtem venni alapot”, mert nem akartam, „kihúzni nála a gyufát”!
*
Mire letelt az „üdülési” idő, Bercze úgy meghízott, hogy egy nagyobb méretű nadrágot kellett neki valahonnan szerezni. Természetesen, míg én csomagoltam, kerített egyet, és „haza”utaztunk.”
*
„Otthon” azzal a rossz hírrel fogadtak, hogy a beígért albérletet közben kiadták másnak. Erre Bercze odacuccolt anyuékhoz.
Azt hitte, hogy majd a gyereküknek tekintik én utánam!
Hogyan mondhattam volna el neki, hogy: „Ez az egész házasságkötősdi is arra ment ki, hogy elvigyél a háztól? Hogyan lehet egy gyereknek ilyesmit elmondani a szüleiről?
Anyu annyira kiborult, hogy olyanokat kiabált:
-„Kitaposom belőled a gyereket! Ide nem szülhetsz!”
Meglepett, hogy Bercze nem esett kétségbe egy cseppet sem. Egész vidáman viselte. Megkérdezte anyutól:
- „Nyanya mit rinyál?” – majd közelebb hajolt hozzá és mondott még valamit, amit nem értettem. Anyu, mintha lecsillapodott volna. Olyanok voltak, mint két kofa a piacon, akik némi alkudozás után szépen megegyeznek egymással.
Bementem a szobába és zokogva dobtam magamat az ágyra! Már nem aggódtam, hogy megütöm közben a hasamat, és baja lehet a kisbabámnak! Ez is egy okkal több volt az elkeseredésemre. Már-már álomba sírtam magamat, amikor bejött Bercze a szobába – nagy vígan.
- Miért nem bánt, hogy a gyereked életére törnek? Mit mondjak az orvosnak, mert el kell menni holnap a terhes rendelésre.
- Most, hogy befuccsolt az albérlet, nem is kell gyerek addig, míg nincs saját lakásunk.
- Nem gondolod, hogy csúnya dolog így becsapni valakit, mint, ahogy te becsaptál engem?
- Engem is becsaptak! Jobb, ha befogja a kisasszony a pofját, mert lehet, hogy nem is az enyém az a gyerek!
- Igen, akkor ki erőszakolt meg a grundon?
- A szerelmed, a Jóskád!
- Nem igaz! Hogy mondhatsz ilyeneket?
- Úgy be voltál rúgva, hogy nem is láttad ki csinált föl!
Ezt, már úgy mondta, hogy a hátát láttam kifelé menet. Elakadt a lélegzetem is az indulattól. Még soha nem éreztem ilyet addigi életemben. De még soha nem is bánt így velem senki! Utána rohantam, hogy magyarázza meg nekem miért hazudozik és bántalmaz egyfolytában, amikor én soha nem bántottam? Aztán, arra gondoltam, hogy nem szeretem őt. Biztos, érzi, hogy még mindig Jóskát szeretem és ez bántja annyira! De, hiszen én erről nem tehetek! Nem én „csináltam föl” magamat! Gondoltam már én is az ő szavaival a gyerekre. Bercze gyerekére, akire már az apja is kimondta a „halálos ítéletet”.
A terhesség-megszakítást is ugyanúgy „elrendezte” valaki, mint ahogy az egész esküvőt!
Apu egyre sápadtabb és szótlanabb lett. A haja is teljesen megőszült, egyik napról a másikra. A három-műszakos munkarendjéhez nagyon nehéz volt olyan embernek igazodni, mint Bercze. Apu éjszakás héten nappal, késő délután aludt pár órát, de azt aztán nagy nyugalomban és mélyen. Akkor, amikor mi hazajöttünk volna a munkából. Nem is volt gondom ezzel, mert soha nem mentem közvetlen munka után haza.
Bercze, viszont délután négy óra körül „fajrontolt” és szabad volt. Nem is csodálkozom azon, hogy bevette magát a kocsmába és csak késő este jött „haza”. A baj csak az volt, hogy örökké részegen.
Anyu szanatóriumban, meg üdülőkben töltötte a nyarat. Én, meg, mint ifjú „asszony”, végeztem a házimunkát. Györgyi örökké a szemközti barátnőjénél volt, vagy vele csellengett. Erre az időszakra esett a „bandázós” kora.
Nem emlékszem az időpontra, de egyszer csak Bercze közölte, hogy lesz lakás!
Ezt is ugyanúgy megszervezte valaki, vagy valakik a háttérben, mint ahogy mindent, ami Berczével volt kapcsolatban.
Csak a „szerelmet”, azt nem lehet elrendezni! Azt vagy érzi valaki, vagy nem! Májusban gyalog mentem haza kora délelőtt az éjszakai műszakból, a Fonalkikészítőgyárból. Már bevásároltam, vagyis megvettem az ebédhez valót. Egyik kezemben a táska, benne az előző esti gyors- és gépíró iskolai tankönyvek és füzetek. A másik kezemben egy szatyor, benne krumpli, hagyma, primőr paprika és paradicsom.
Negyedik napja, hogy nem tudtam aludni egy percet sem. Vasárnap éjszaka elkészültem a gyorsíró házi feladattal, ami egy alsó-tagozatos írásfüzetnyi volt, olyan amilyet az orosz nyelvórákon használtunk.
A gyorsírást nem lehet úgy tanulni, hogy olvasgatom a szöveget és memorizálom. A gyorsírástanulás, a gyorsírójelek örökös írásgyakorlásából áll. Nem elég ismerni a jeleket, mert az iskolában az volt a cél, hogy egy sebességfokozatra felhozzanak minket. Amiért én nehéz fizikai munkát végeztem a munkahelyemen, elnehezült kézzel kellett ugyanazt produkálnom, amit évfolyamtársaimnak, akik már rég irodán dolgoztak, és a munkahelyük iskolázta be őket. A tandíjat is a munkahely fizette. Nekem, viszont önköltséges volt a tanfolyam. Ezért, aztán örökké hallgatnom kellett Berczétől, hogy ilyen „baromságokra pazarlom” a pénzt, mint a gyors- és gépírástanulás.
Mégis rászántam magamat, mert éreztem, csak akkor tudom a középiskolát befejezni, ha közben állandó délelőttös munkarendben és fixfizetéses munkát végzek.
Azért akartam gyors- és gépíró lenni, mert tudtam, hogy az irodisták minden nagy- és kisvállalatnál állandó délelőttös munkarendben dolgoznak és egy bértábla szerinti havidíj a munkabérük. Bercze, viszont nem akarta és már a lelkem kiszekírozta miatta, mert szerinte: „az irodisták mind kurvák!”.
Vasárnap, éjfél-körül elkészültem a leckével, amikor részegen hazajött valahonnan. Belém kötött és veszekedett. Ekkor már rég elengedtem az összes aljasságot, amivel megvádolt, a fülem mellett. Úgy voltam vele, had mondja. Majd úgyis elalszik.
Ekkor azonban nem aludt el, hanem fölkapta a gyorsíró füzetemet az asztalról és kettébe hasította. Abban a pillanatban tudtam, hogy újra fogom írni az egészet. Meg kellett várni, míg elalszik. Reggelig fönt voltam, még hétfőn délelőtt is írtam, majd elvégezve a „kötelező” házimunkát, összekészültem és elmentem az iskolába. Onnan mentem egyenesen a gyárba, éjszakai műszakba. Hazafelé vásárlással egybekötött séta következett.
Bóna Mária Ilona
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
