|
TIBORCA története I. 14.
Bóna Mária Ilona 2009.12.27. 21:15
- Szereted te a Jancsit egyáltalán? Nem csak ez miatt mész hozzá? És ekkor úgy bökött a mutatóujjával a hasam felé, hogy megrémültem tőle. Ez a mozdulat döbbentett rá a bennem fejlődő kis élet iránti felelősségemre. Megszólalni sem tudtam. Csak azt éreztem, hogy el akarok innen menni, de úgy hogy soha többé vissza se jöjjek az életben! - Csak „ezért”, nem kell férjhez menni. Szépen elmegyünk az orvoshoz, és utána ugyanúgy élhetsz, mintha meg sem történt volna!- Gyere csak husikám! Most úgy ellátom a bajodat, hogy zamek!Mondta, miközben megfogta erősen a karomat és valósággal elvonszolt a szobánkba. Ott, úgy nekem esett, hogy a durva közösüléstől elöntött a vér. Még ő is megrémülhetett a látványtól, mert elrohant – állítólag – az orvosi rendelőbe. Hozott vattát, meg egy lavór vizet, mert nem volt fürdőszoba a szobánkban. Nem tartott sokáig a riadalma, mert mihelyt elállt a vérzés, meg akarta ismételni a nemi akcióját.
TIBORCA története
I. f. 14. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Házasságkötés és "nászút"
Talán, november végére tudatosult bennem ez az egész. Attól fogva csak az érdekelt, hogy jól érezzem magam új „szerepemben”.
Úgy gondoltam a gyereknek is jó az, ami az anyukájának. Nekem, pedig az volt a legfontosabb, hogy a tanulmányaimat befejezzem, és tanítónőként éljem le az életemet.
Annyian neveltek akkoriban egyedül gyereket!
Egy tanítónő miért ne tudná fölnevelni a saját gyerekét is, miközben nemzedékek sorát oktatja és neveli az iskolában?
Még örültem is a felismerésnek, hogy lesz majd egy kis emberi lény, akinek szüksége lesz rám. Rám lesz szüksége! Az én szeretetemre!
„Most, majd megmutatom én - anyukának és az egész világnak - hogyan kell egy gyereket szeretni, nevelni!”
Nem tudom, hogy miért, de fel sem vetődött bennem, hogy majd mit csinálok akkor, ha gyerekkel együtt kizárnak a házból. Hova megyek akkor? Talán azért, mert tele volt a fejem az emancipációval kapcsolatos propaganda dumával. Azt hittem, hogy az állam majd kiutal nekem egy lakást a gyerekre való tekintettel. Viszem majd bölcsibe… és így tovább és így tovább.
Mintha anyuék tudták volna, hogyan is gondolkozom, mert közben „mindent” elrendeztek Berczével. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy ott legyek a megadott időpontban például a menyasszonyi-ruhakölcsönzőnél, vagy az anyakönyvi hivatalban… Bercze egy napon mondja:
- Nem akarod meghívni a barátnődet az esküvődre?
Elmentünk a barátnőmékhez látogatóba. Akkor még, abban a házban laktak, ahol a szüleivel élt. Övék lett az a szoba, ahol a zongora volt előzőleg. Szépen be lett rendezve. Nagyon barátságos volt.
Irénke és férje - egy erős testalkatú bokszoló - kedvesen fogadtak engem és a „vőlegényem”. Én még mindig azt hittem, hogy ez csak egy rám osztott szerep, amit el kell játszanom. Játszani, meg nagyon szerettem és nem is volt semmi gond, míg Irénke azt nem mondta, hogy:
- „…Na jó, mi most elmegyünk egy kicsit sétálni! Legyetek jók!”
Kétségbe voltam esve, hogy semmit nem ért! Aztán, beletörődőn beláttam, hogy mégsem mondhatom - a „vőlegényem” jelenlétében, az esküvőm előtt egy héttel, hogy: – „Én nem akarok ezzel az emberrel kettesben lenni!”
De, még ezt követően is bíztam valami csodában, ami azonban csak nem következett be.
Amiért nem voltam még tizennyolc éves, kötelező volt elmenni házasságkötés előtti nőgyógyászati vizsgálatra. Életemben először voltam nőgyógyászaton. Azt hiszem, azt mondta az orvos:
- „De sietős!”
Mert éppen iskolanapon volt a rendelés és félórai várakozás után bekopogtam. Nem akartam egyetlen órát sem mulasztani. És, ezt el is mondtam neki. Soha nem felejtem el a döbbenetet az arcán! Amikor megvizsgált, közelharcot vívott velem – én meg magammal, hogy széttárjam magamat! Már kiabált velem.
- Lazítsa el magát, mert így nem tudom megvizsgálni!
Nagy nehezen megvizsgált és azt mondta:
- „Sérült, gyógyulófélben lévő szűzhártyamaradvány. Most már értem, miért olyan sietős: grav. II-III.!”
Mondta, gúnyosan elhúzva a száját, majd hozzátette:
-„Azt hiszem az iskolát is egy időre elfelejtheti!”.
Eljött a „nagy” nap: december 30-a. Szinte visszafojtott lélegzettel vártam a „Csodára”, miközben izgatottan sürögtek-forogtak körülöttem anyuék.
Erőszakkal kellett rám adni a menyasszonyi ruhát, mert nem akartam fölvenni. Mondtam, hogy várjunk vele még egy kicsit, mert lehet, hogy nem is lesz rá szükség…
Nálunk volt Feri nagybátyám felesége: Ida asszony is, aki egyébként „nagymaister” volt az élet dolgaiban. Ő észrevette, hogy nem stimmel velem valami. Nem úgy nézek ki, mint aki tudja, hogy most mi történik vele, vagy körülötte. Lehet, hogy szólhatott anyunak, vagy valami olyasmi történhetett(?), ami miatt anyu hirtelen felém fordult és elkezdett gyóntatni:
- Szereted te a Jancsit egyáltalán? Nem csak ez miatt mész hozzá?
És ekkor úgy bökött a mutatóujjával a hasam felé, hogy megrémültem tőle. Ez a mozdulat döbbentett rá a bennem fejlődő kis élet iránti felelősségemre. Megszólalni sem tudtam. Csak azt éreztem, hogy el akarok innen menni, de úgy hogy soha többé vissza se jöjjek az életben!
- Csak „ezért”, nem kell férjhez menni. Szépen elmegyünk az orvoshoz, és utána ugyanúgy élhetsz, mintha meg sem történt volna!
Ekkor már nem bírtam tovább hallgatni, hogy úgy beszél az én kicsi magzatomról, mintha az csak egy felesleges kismacskaivadék volna és határozottságot erőltetve magamra, kijelentettem:
- „Szeretem Jancsit, és hozzá akarok menni feleségül!”
A bénultságom csak nem múlt el. Mintha hibernálódott volna a „Lelkem” és a testi működésemben is zavar támadt volna miatta…
A házasságkötő teremben derült ki, hogy otthon hagytam a személyi igazolványomat… Valaki elment érte taxival.
Én meg közben csak Jóskára gondoltam és arra, hogy ő úgyis hamarosan megjelenik, és nem hagyja, hogy ezek elraboljanak tőle!
Már éppen elhatároztam, hogy kikiabálom:
- „Jóska úgyis érzi, hogy ez az egész csak egy cselszövevény miatti színjáték, ami itt történik!”
De nem jött ki hang a torkomon. Azonban, a személyi igazolványommal közben megérkezett az a valaki és Jóska még mindig sehol!
Kezdetét vette a szertartás. Végeérhetetlennek tűnő beszédcirádát tartott az anyakönyvvezető, akiről azt sem tudom, hogy férfi volt, vagy nő?
Tényleg nem voltam magamnál! Arra emlékszem, hogy valami nagyszerű szerelemről beszélt, ami a mi szívünket most összeköti, meg ehhez hasonlók és én komolyan közbe akartam szólni. Aztán eszembe jutott anyu, amint arra készül, hogy megölje a még meg sem született gyerekemet!
Aztán még fényképészhez is kellett menni, ahol egyre csak azt akarták, hogy úgy bújjunk össze, mint a szerelmesek. Legszívesebben elmagyaráztam volna a fényképésznek, hogy ez az egész nem komoly. Ezért, csak kattintgasson, de minél gyorsabban, ha már egyszer valaki megbízta vele.
Azon az estén még egy vacsora is volt „otthon”.
Egyszer csak látom, hogy apu sír. De úgy, hogy rázza a zokogás. Felugrik, kimegy a szobából. Bercze akkor már rég otthagyott minket. Biztos elege lett az egészből. Én meg csak ültem ott, mint egy darab fa. Hallottam, hogy kint veszekednek valakik az udvaron. Feri nagybátyám csitítgatja őket… Aztán lefeküdtünk aludni. Bercze erre előkerült és mindjárt élni akart férji jogaival. Majd a nászúton… mondtam.
Másnap reggel utaztunk Szilvásváradra. Gyönyörű fehér volt a táj. Meg volt fagyva a Szalajka vízesés.
És meg volt fagyva az én szívem is. De, nemcsak a szívem, hanem az egész testemet átjárta a dermedtség.
Valami nagy buli volt éjjel az üdülőben, és én nem értettem, hogy minek örülnek annyira az emberek?
Most jövök rá, hogy szilveszter estére készültek!
Ebéd után Bercze – se szó, se beszéd, otthagyott az asztalnál és elment valahova.
Ott csellengtem, mert magával vitte a szobakulcsot, és nem tudtam a szobába bemenni. Végignéztem az étterem előterében lévő kis fotelból, amint kihordták az asztalokat, székeket és feldíszítették a mennyezetet – színes lampionokkal, girlandokkal. Már a zenekar is hangolt, amikor előkerült a Bercze valahonnan. Nagyon jó kedve lett valamitől. Megrémültem ettől a hirtelen jókedvtől.
- Gyere csak husikám! Most úgy ellátom a bajodat, hogy zamek!
Mondta, miközben megfogta erősen a karomat és valósággal elvonszolt a szobánkba. Ott, úgy nekem esett, hogy a durva közösüléstől elöntött a vér. Még ő is megrémülhetett a látványtól, mert elrohant – állítólag – az orvosi rendelőbe. Hozott vattát, meg egy lavór vizet, mert nem volt fürdőszoba a szobánkban. Nem tartott sokáig a riadalma, mert mihelyt elállt a vérzés, meg akarta ismételni a nemi akcióját.
Elérkezettnek tartottam az időt arra, hogy végre beszéljünk a kettőnk között történt szeptemberi esetről és annak következményéről, mármint a kettőnk gyermekéről.
- Jobb lenne, ha elmenne az a gyerek, mert nem is biztos, hogy az enyém. Jobban jársz, ha hagyod magad gerincre vágni, mert akkor ingyen is elveszik. De az lenne a legjobb mindenkinek, ha most elmenne egy alapos … től.
Itt, a jobb karját behajlítva, ökölbe szorított kézzel, előre-hátra mozdulattal mutatta, hogy mire gondol.
Nekem, vagyis a jelenlétemben még addig senki nem mutogatott ilyesmit. Nem is nagyon értettem, hogy mit jelent. Csak éreztem, hogy valami rosszat. Megbizonyosodhattam arról, hogy nem alaptalan a rossz előérzetem, mert újból rám vetette magát. Először megpróbáltam védekezni. Ütöttem, vágtam azt az embert, aki a saját gyerekének az életére törve közösül a magzatát szíve alatt hordó nővel, vagyis: velem. Kaptam tőle egy nagy pofont és ezzel döbbentett arra rá, hogy tulajdonképpen a bennem megfogant kis magzat nem csak az enyém.
Nincs jogom csak nekem rendelkezni felette!
Annak ellenére, hogy nem szívesen beszéltem újdonsült „férjemmel”, mert számomra addig teljesen furcsa módon reagált, vagy válaszolt minden témafelvetésemre – meg kellett kérdeznem a brutális közösülés után:
- Akkor miért volt ez az esküvő-, meg nászút-színjáték, ha nem is akarod a gyereket?
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik!
Válaszolta, és úgy otthagyott, mint egy rakás szemetet!
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
